Lassan kellene szárnyakat növeszteni,
nyomon követni a napok sivatagát,
percről percre kitanulni a levegő mozgását,
az utakra száradt növények jeleit,
az elgázolt madarakat az autópályákon,
aláírni minden szerződést,
felülírni minden várakozást,
megvárni minden reménység lassú kimúlását.

Ne hirtelen ugrani és gyorsan fáradni el,
motorfékkel a lejtőn, soha padlógázzal,
lustán, de gyilkos fegyelemmel
vállalni részt az undorodásban is,
együtt menekülni azzal, mi menekül,
ott lenni mindenhol, nem lenni sehol sem.

Lassan kellene szárnyakat növeszteni,
percről percre sok-sok éven át,
a rothadt gyümölcsöt ugyanúgy harapni,
mint az érettet, miként az édeset,
a javíthatatlant ugyanúgy javítgatni,
mint amit még használatba vesznek.

Vagy nedves pokróccal takarózni éjjel,
kerülőutakon jutni el egy fához,
rossz utat választani, hogy elhaladhass
egy rejtélyesen sima falfelület mellett,
és tudva azt, hogy egyenes út nincsen,
elrepülni vagy végleg itt maradni,
minden esetre, soha, soha nem térni vissza.

(Illusztráció: 风光摄影：画中的风景 / Tájképfestészet)