Dömötör napján köd tódul be a völgybe. Vakoskodik
a fácán s úgy lépeget a lucskos gazban, mint didergő
színész földig érő, barna kaftánjában. Néha megáll
s porcelános gégével élesen fölrikolt: vagytok-e még?
Vagyunk, vagyunk – fut át a legősibb mosoly rajtam.
Álmaimban ugyan puskák dörögnek a szederjes fennsík felől
és lassan összeszűkülő szemek kísérnek fától-fáig,
de ébredésemmel megmenekülök.
Riccs-reccs – ropog a haraszt a kényes madár kopogós
körme alatt. A világmindenség csöndjéből ez az egyetlen
hang-üzenet röpül most hozzám. Nem látszik ide a Börzsöny,
a Duna, nem látszanak ide az ablakos hajók, s a kibelezhető
városok fölött köröző, gyanús kések, de a lassan lépkedő
fácán fejében ott látom magam. Diónyi koponyájában akkora
nyár süt körülöttem, mintha egy hadsereg látna ballagni
engem fényes karók és fényes napraforgótáblák között.
Duhaj tengerek cipeltek így hajót az újvilág partja felé,
ahogy most ő hullámoztat fejében rendületlen. Nyomult
szemközt a nyirkos idegenség s a fölsértetlen vizek
fölötti tájak, mint síró albatroszok, maradoztak el sorban.
De menni jó volt, suhanni Isten álmában jó volt és
visszaélni a kiszakadás titkával mégjobb! Minden, ami
készült világra jönni: az volt a világ. Ég és föld között
imbolyogva most ér utol ez a kolumbuszi mámor. Köd, köd
mindenfelé s mégis mintha nyári harangszó röpködne itt
a kabátom alatt.

(Illusztráció: Foraging Pheasant, Marion Rose)