Tipikus koranyári este: a Kálvin téren a megszokott sokaság.
Többen türelmetlenül tolonganak a nemrég megnyílt Premier Kultcafé előtt. A nemsokára megjelenő új verseskötetének apropóján Tóth Krisztinával hirdettek meg egy beszélgetést.
Az est moderátora Nagy Gabriella, a Litera főszerkesztője volt.

 

A kávézó beltere barátságos, meleg színei nyugalmat árasztanak. Jól esik belépni a siető tömegből, rögtön kávé illata lengi körül a betévedőt. A régebben moziként funkcionáló épület termeit – kisebb átalakítást leszámítva – megőrizték. Elegáns barna székek, a vászonra kivetítve Szilágyi Lenke fotója, a készülő könyv borítója.

,,Szálltam erre, mint repülő –
ha majd az leszek, integess!
Folyton elébem kerülő,
találgathatom, ki lehetsz.
Amikor ott vagy valahol,
minden a hangodon beszél.”
(Repülő)

– A borítón újra előkerül a repülő! – mondja Tóth Krisztina.
Ez a motívum megidézi egy korábbi versét, a Repülőt, amely a Magas labda című kötetben jelent meg 2009-ben (ez volt a legutóbbi verseskötete az utóbbi időben leginkább prózát publikáló Tóth Krisztinának). Mint bevallja, a halálversként aposztrofált írás közel áll hozzá, mint ahogy az az asszociációs folyamat is, amit az új kötet-cím, Világadapter elindít. Megpróbált erre a kimeríthetetlennek látszó asszociációs sorra rájátszani azzal, hogy egy olyasmit állít a középpontba, amely a legtöbb ember birtokában van, mégsem tudja, hogy rendelkezik vele.
Nagy Gabriella rögtön párhuzamba is állítja a motívumot a költői léttel, hiszen a költő az, aki folyton teremt, újraalkot, kapcsolatot létesít kultúrák között.
– Újra versek? – merül fel a kérdés benne is.
Tóth Krisztina ekkor bepillantást enged a költői dolgozószobájába. Számára igenis fontos az ihlet, amely lehet egy szószerkezet, egy mondat, amely hirtelen megragad bennünket és fontossá válik. Ámde a rohanó világgal együtt az irodalom is felgyorsult és állandó munkát igényel, amely lehetetlen a számos hétköznapi teendő mellett, így idővel a szenvedélyesen dédelgetett ihletfoszlány ,,csinálássá válik”. Minden szerzőnek meglenne a maga tempója (önmagát nagyon lassúnak tartja), amely már nem él szimbiózisban az egyre pattogóbb világgal.
Ez a ,,beakadás” bárhol megtörténhet, amely egyszeriben összerántja a hetek óta széteső szöveget is. Elmeséli, hogy egy nem működő kávéfőző, hogyan tette a verset egésszé, miképp alakította munkáját egy unalmas német férfi nyaralásról szóló monológja, amely mind-mind visszaköszön művészetében.

,,Ordított rólam, hogy idegen vagyok
és hullafáradt. A kávégépen rossz gombot
nyomogattam, hátrahőköltem, kicsapott
a gőz, sehol nem volt egy tiszta asztal.”
(Turista)

– Minden lehet alapanyag – állítja Tóth Krisztina .
De hogy megfigyelővé váljunk, maga is valamiféle adottság. Szóba kerül egy korábbi élménye, mikor látta, hogy egy ablakban ülő kisfiú figyeli az udvaron játszó társait, ahogyan fociznak. Amíg a többiek jól érzik magukat szaladgálás közben, az a gyerek magányosan és csendesen figyel: ő lesz később a költő. Tóth Krisztina önmagát is ilyen személyiségnek látja.
Nem az alanyiság fontos, állítja, ő önmagát totálisan kizárja verseiből: egyedül a szemei által észlelt élmények ívelnek ki a versekből. – Én eltűnök egyszer, mint ember. A szerző maradjon a háttérben!
És hangsúlyozza, milyen fontos minden egyes pillanat megélése, miközben külső nézőpontból is látni kell az eseményeket.
A kötet záródarabja a korábban már publikált Hosszúalvó. A vers olyan élményekből született, mint a pár évvel ezelőtti Mexikói-öbölbeli olajkatasztrófa, ahol pelikánok mellett élőlények tucatjai pusztultak el az emberi gondatlanság miatt. A szakemberek megoldásként az emberi hajat javasolták, amely kiváló olajszívó-képességgel rendelkezik. A tonnaszámra zuhanó hajzuhatagok felidézték számára a lágereket, az apokalipszist, a végítéletet, amelyet sajátos lenyomatként örökített meg a versében.

A ciklusokra bontott kötetben helyet kap számos alkalmi vers és parafrázis, amely Tóth Krisztina bevallottan kedves megszólalási formája. Előkerülhetnek így  sorsdöntő tanárok, olvasásélmények, irodalmi hatások, miközben a sorok közül kikukucskál a parafrazáló énje is. Szembetalálkozunk itt identitásképző verssorokkal, melyek megnyugtatnak bennünket, ha külföldi utazásaink alatt felidézzük Ezek a fejünkben élő idézetek határozzák meg a kulturális hovatartozást.
A beszélgetés vége felé szóba kerül a költeményeiben megbújó humor is, amely a rengeteg hiánnyal, elmúlással, szorongással megtöltött versekben elrejtőzik, de mindvégig kitapintható.Mert az élet összes megpróbáltatása azért szükséges, hogy a végén megszülethessen a vers maga.

(Tóth Krisztina Világadapter című kötete a 87. Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Magvető gondozásában.)