Megszokott forma, ismerős fordulatok.
Egy csipetnyi skandináv hősiesség Bangkokban, ahol skandináv világ amorfságát a thaiföldiek egyformasága ellenpontozza. A Csótányokban maga a helyszín nyújt inverziós keretet. Olyan közegben mozgunk, ahol mindenki egyforma: sötét tónusok, hajszín, csíkszemek. Az egész lakosság olyan, mint egy egységesre formált kommuna, ahol senkinek nincsen semmilyen testi deformáltsága, kirívó anyajegye, sebe. Csak gyönyörű mosoly, fényes haj, csillogó szemek.
És csak a regény legvégén tudatosul bennünk, hogy mindvégig kitalált térben, egy gyilkos agytekervényei között bukdácsolunk. Brekke, a norvég üzletember igazi bábjátékos: az ő zsinórjain olyan emberek lógnak, mint maga Harry, a nyomozó.
Irodalmivá a kegyetlenséget ebben a regényben a groteszk testábrázolás és a fekete humor keveréke teszi. Nesbø a feszültséget szereplői kiszólásaival töri meg, az ilyen megjegyzések után persze zavarba jövünk: alig merünk felnevetni. Amorf karaktereit a szerző sajátos halhatatlansággal ruházza fel, akik sérthetetlenségük tudatában, felsőbb hatalomként járnak-kelnek Bangkok utcáin. A katarzist akkor éljük át, mikor ez a máz lehullik róluk, és sebezhetővé válnak. Nemcsak a bűnösök, hanem Harry Hole is. Ő a nyomozás során egyre inkább amatőrnek tűnik: elveszíti, akik közel állnak hozzá, a sikereket más aratja le, korábbi sikereit elértéktelenítik. De Harry önbizalmának az összeomlásához egy furcsa kasztrációs folyamat is járul: még testi épségét sem tudja megőrizni, a regény végén egy kés fúródik tenyerébe. Így működne talán az Isteni Gondviselés? Bibliai áthallás és fekete humor egyvelegeként? Pedig Harry karaktere mintha időn és a téren kívül állna: Jo Nesbo nem ítéli halálra, azonban minden kötetében elveszi tőle az üdvözülés esélyét, így a Csótányokban is. A krisztusi seb viszont azt is sugallhatja, hogy Harry Hole Fiúvá válik a sok bűnös között. A testi csonkítások a bűnösség mércéjét is jelzik.
A hard boiled nem követel meg (talán nem is enged meg) lélektani kidolgozottságot, hiszen a műfaj olvasói elsősorban „akciókra” vágynak. Talán tudatosan választja ezért Nesbø a könnyebb, jobban vizualizálható eszközt: a csonkításokat. A meggyilkolt nagykövet lányának, Runának leamputálták az egyik karját, ennek oka nem derül ki; gondoljuk azt, talán valami születési rendellenesség. Az író alakítja groteszkké karakterét: a félkarú csinos nő, aki műugró szeretne lenni, azonban a versenyzésből kizárják, így a család medencéjében mutatja be tehetségét. Mint fiatal lány, kimondatlan lelkesedést táplál az érett, idős nyomozó iránt. A szerző nem mélyül el a lélektani ábrázolás mélységeiben, a történetbe belesimuló, de elnagyolt ábrázolást kapunk. Runa a műfaji karakterek sablonjának lenyomata a nyomozó húgával egyetemben. A megerőszakolt lány alakja toposzként hat azok számára, akik ismerik a skandináv krimiket. Hole húgát egy férfi elrabolta, magáévá tette, levágta a mellbimbóit. Mocsok világ ez, ahol a lelki összeroppantás, fenyegetések üres szavaknak hatnak; elmaradnak az észérvek, az érzelmek és csak a csonkítás marad. Egy férfi tönkreteszi a szexuális aktus privát szféráját, hogy minden módon uralma alá hajtsa a nőt. Elpusztítja a nőiségét, hogy létrejöjjön egy megbillenthetetlen hierarchia. Maga a tett is elegendő a lelki csonkításhoz, de a sérülés talán még maradandóbb: örökre stigmatizálja Harry húgát.
A Csótányok legerősebb karaktere Loken, a sérült veterán. Az ex-katona alakja érzékelteti, hogy a külső amputációk milyen fokú csonkításokat végeznek az emberi pszichében. Loken aknaszedő volt, aki egy bevetés után élet és halál közé került: nem kapott több morfiumot, mert az egyik sérült társa kicserélte a sisakját, hogy ő dupla adaghoz juthasson. Az öregkorára pedofillé lett Lokent a gyilkos nemcsak elfogja, megkötözi, hanem le is vágja az egyik karját. De előtte már maga a szerző “amputálta” a karaktert: mi mást sugallna Loken érzelem-nélkülisége, részvétlensége és pedofil hajlama. A számos valóságos regénybeli csonkítás mellett a kézfej levágása eltörpülhet, ámde Loken esetében ez azt jelenti, hogy képtelen megölni magát. Az író így kasztrálja végérvényesen a hősét: elveszi tőle a döntés lehetőségét. Ha létezik is Megváltás, a regény nem számol vele. Mind a négyen perifériára kerülnek, és csak egyetlen kérdés marad: hogyan tovább?
Néhány karakterét aztán Nesbø átörökíti későbbi regényeibe. De az bizonyos, hogy a nesbøi világ a velejéig gonosz, ahol a Jó szerepe csekély. Ezt a spirituális mikro-univerzumot ágyazza a szerző egy nagyon sajátos látványvilágba – ami annyira szuggesztív, hogy nem is értjük, eddig mért nem kaptak eddig észbe a forgatókönyvírók.
Jo Nesbo: Csótányok. Ford.: Petrikovics Edit.
Budapest, Animus Kiadó, 2012.
Illusztráció: Chris Mars