Címke: Péterfy

Barbár a múzeumban – beszámoló Péterfy Gergely PIM-beli estjéről

A Petőfi Irodalmi Múzeum 2015-ben új előadás-sorozatot indított: Művészbarátságok.
A téma aktuális, hiszen a budapesti kultúra árasztja magából a hasonló témák tucatjait. Gondoljunk csak a Nemzeti Galéria nemrég megnyílt tárlatára, amelynek fókuszában Rippl-Rónai és Maillol barátsága áll. Hogyan köt barátságot egy francia és egy magyar művész a XX. század fordulóján? Mi köti össze őket a közös szimpátián túl? Természetesen biztos választ nem kaphatunk, csupán passzív figyelőként tekinthetünk az ilyen kapcsolatokra a művészi lenyomatok szemüvegén keresztül. Péterfy Gergely az, aki megteremtette annak optikáját, hogy egy másik, egy 18. századi barátságba bepillanthassunk. Kitömött barbár című, 2014-es regénye az előadás-sorozat első tárgyalt témája.

 péterfy kep

 

A Petőfi Irodalmi Múzeum nagytermének aranyozott eleganciája, klasszicista díszítettsége kiváló keretet nyújtott a beszélgetéshez, amelyet Gyapay László irodalomtörténész és Horváth Csaba irodalomkritikus moderált. A sorozat központi témája adhatta volna a beszélgetés csapásirányát is, mely azonban mégis más irányt vett. A fókusz Kazinczy és a “néger”, Angelo Soliman barátsága helyett áttevődött a regény a kortárs irodalomban betöltött helyére. Nagyon is aktuális kérdések ezek: hiszen mit nyújthat egy – harmadik utánnyomás előtt álló regény! –  a mai olvasóknak? Miért is került az érdeklődés középpontjába; honnan jött az ötlet, és ami a fő, miképp robbant be a mű ennyire?

Horváth Csaba váratlan, Hogyan lesz valaki író?-kérdésére érkező válasz bepillantást enged az író regényírást megelőző, hosszú kutatómunkájába is.  A 2014-es évek legjobb könyvei között számon tartott A Kitömött barbár témája komoly, háttérkutatást igényelt. Kazinczy-levelezésekben található említések indították el az egész Angelo Soliman- kutatást. Péterfy feltette a kérdést magának is, hogy mást ez a figura miért nem érdekelt? Ő erre a perspektíva hiányába látja a választ, melynek a megteremtésére ő is rááldozta a regényt megelőző éveit. Tanulmányozta a szabadkőművességet, az afrikai diaszpórákat és ösztöndíjasként járta a bécsi levéltárakat. Végül a sok ráfordított idő egy doktori disszertációt eredményezett a Miskolci Egyetemen. Azonban mindezt kevésnek érezte ahhoz, hogy ebből regény születhessen. El kell felejtenem a szöveget, új perspektívát kell létrehoznom. Túl bizarrnak találta az eredeti történetet, amely sehogysem illeszkedne a mai olvasói elvárásokhoz.
Ennél a mondatnál érezhette meg a hallgatóság, hogy Péterfy tulajdonképpen egy olyan könyvet szeretett volna megírni, amelynek cselekménye bevonzza az olvasót; egy olyat, amely jól ,,szuperál a kasszáknál”. A beszélgetés végén árulta el, hogy tudatosan törekedett rá, hogy a nyelvezet, a fogalmi bonyolultság még egy érettségiző diáknak se okozzon nehézséget. Nem szerette volna azt, hogy az idegen szavak jelentésének keresgélése megakassza a lineáris olvasást. Tisztában volt vele, hogy a ’múzeum’ esetében nem jár el helyesen, mert a korban a kabinet szót használták az intézmény elnevezésére. Egyes tárgyak és szereplők csak akkor emelkednek ki, ha fontosak a cselekmény szempontjából. Teljes szakirodalmat dolgozott fel a kolera megismerésére, azonban egy kuruc fejfedő leírása esetén fantáziájára hagyatkozott, mert a lényeg nem a külsőségeken volt, hanem azon, hogy lekerüljön az illető fejéről. Kiemeli, hogy a cselekményre fordította a hangsúlyt, és fontosnak tartotta a hatásos, “olvasóbarát” irodalmi eszközöket. Ő maga már a doktori disszertáció alatt is érezte, hogy egy nagyregénybe ütközött bele. Egységes, lineáris alkotást akart létrehozni, amely számos szereplőt, mellékszereplőt állít csatasorba. Az ő háttértörténetük, kidolgozottságuk nagyban függött a cselekményben elfoglalt helyüktől. Péterfy Gergely megjegyzi, hogy van arra példa, hogy a sok mellékszereplő nevét nem tudta észben tartani, így más vezetéknévvel szerepel figurája tíz oldallal később. A szerteágazó cselekménynek (plot) feláldoz mindent, így valamelyik szereplőjének csak karaktere van, nem jelleme. Lélekrajzi mélységekkel nem foglalkozott, csak Kazinczy és Soliman esetében.
Gyapay László tesz említést, hogy sokan sérelmezik Kazinczy kerek, plasztikus ábrázolását, mert a kialakult kép róla nem ennyire színtelen. Válaszában az író  kitér arra, hogy Sophie nézőpontjából tekintünk rá a cselekményre, illetve arra, hogy sivárrá kell tenni a világot, hogy még inkább kidomborodjon idegensége. Kazinczyt az író történeti forrásokból és fikcióból gyúrta össze, mégsem ő az, aki elmeséli a történetet. Péterfy ezt azzal magyarázza, hogy a börtön előtti és börtön utáni Kazinczyt szakadék választja el egymástól, az “új Kazinczy” fél az újabb megtorlástól. Gyapay László ezt a választ nem fogadja el: ő úgy gondolja, hogy Kazinczy nem tört meg annyira a börtön után, mint amennyire Péterfy állítja. A feltevés helyénvalónak tűnhet, viszont az író számtalanszor felhívja a figyelmet arra, hogy a regénybeli Kazinczyt és a valóságos Kazinczyt el kell választani egymástól. Míg az előbbi fél, így kell a felesége, hogy nézőpont-teremtő aktus legyen, addig az utóbbi még a börtönben is írt az ,,asztalnak”. Sophie az egyik eszköz ahhoz, hogy Kazinczy személyiségének regénybeli idegensége kidomborodhasson.
Horváth Csabának köszönhetően a beszélgetés második felében visszatérünk a barátsághoz, mint irányadó témához. Valójában Angelo Soliman vagy Kazinczy Ferenc regénye a Kitömött barbár? Az író úgy véli, hogy fontos a közöttük lévő idegenség, mert egy ember csak egy másik emberben láthatja meg önmagát. Viszont kettőjük idegensége más; amíg Kazinczynak van egy kulturális háttere, addig Solimannak nincsen. Angelo teljesen magára van utalva a magyarországi környezetben. Ámde Gyapay László gondolatmenete alapján is ráébredhetünk, hogy a szinte elérhetetlen messzeségbe vesző magyar (nagy)polgárosodás párhuzamba állítható Afrika messzeségével és elmaradottságával. Péterfy Kazinczyra úgy tekint, mint egy írói alteregóra, hasonlóan Dante Vergiliusa vagy Esterházy Péter Ottlik Gézája.
Péterfy Gergely és kötetének kapcsolata okozhatta, hogy a regényben szereplő barátság nem is került igazán fókuszpontba – ami nem baj, mert így is nagyon sokat megtudtunk a regény születéséről. Amikor az író rálelt a klasszicista és a néger barátságára, rájött, hogy ki nem aknázott terepre bukkant a történelem és az irodalom határvidékén.  A téma szerteágazó bizarrsága adta a doktori disszertáció alappilléreit, miközben Péterfy felfigyelt a fiktív cselekményalkotás lehetőségére is, amelyből olyan regény született, ami elég bizarr ahhoz, hogy olvasókat toborozzon, de nem túl bizarr, hogy élvezhetettlen legyen a végeredmény.
Otthonosan barbár – mindannyiunknak.

10867212_895648560479300_2040888309_n