Címke: beszámoló

Propaganda a háború jegyében – Első világháborús kiállítás nyílt az Országos Széchényi Könyvtárban

Cigarettatárca, óraszíj, porcelánbögre, mozsár, kártya, puzzle és gyermekjátékok. Csak néhány azokból a mindennapos használati tárgyakból, amiket az első világháború Magyarországán a propaganda a lakosság háborús elkötelezettségének fenntartása érdekében felhasznált. Ugyan 1918 előtt országos méretű propaganda hivatal nem létezett, a háború alatt a hatalom nem nélkülözhette a hátország lakosságának támogatását és egyetértését. Mindezt a control the thoughts jegyében.

905915_10205279934865540_8098575908018138514_o

Az itthon maradt lakosság a háborút leginkább a hadigazdálkodásra való átállás árnyoldalain keresztül érzékelte. A termelés visszaesése, a bevezetett jegyrendszer és a sorbanállások az életszínvonal drasztikus romlását tükrözték. A „belföldre” irányuló propaganda célja ezért a háborúból fokozatosan kiábránduló tömegek lelkesedésének „ébren tartása” volt. Olyan tárgyak kaptak propagandisztikus szerepet – tudhattuk meg a tárlatból – amik soha korábban. A propaganda-gépezet néhány tárgy készítését külön állami monopóliummá tette, de rendelkezett bizonyos jelszavak és színek használatáról is. Az ilyen tárgyak „születéséről” azután a sajtó rendre beszámolt, felhívásokban és hirdetésekben buzdítva a megvásárlásukra. Minden ilyen portéka beszerzése hazafias tettnek és a vevő háborús elkötelezettségéről tett tanúbizonyságnak számított.

A kiállított tárgyak között különleges szerepet töltenek be a háborús képeslapok és a plakátok. Közülük néhány már a háború kitörésétől fogva a közelgő sikerek melletti optimista crédót közvetítette, vagy a hazafias buzdító szólamok mellett a romantikus huszárrohamok és a magyar bakák lovagias tetteinek ábrázolásával a „muszkák” és a szerbek feletti gyors győzelmeket vizionálták. Más falragaszok pedig a háború egyes aspektusaira építettek. Ezekben a küzdelmekre való utalás igazi húzónévként jelent meg. A Kőbányai Sörgyár falragaszán például azt olvashattuk, hogy „tavaszi-részvénysöre megérkezésének hatására” az ellenség azonnal megadta magát, Vilmos császár ábrázolásával pedig a Fővárosi Sörfőző Rt. hirdette söreit és Lipót (mai Szent István) körúti „buffet-restaurantját”.

A gyors győzelmek elmaradtak és a villámháború fokozatosan állóháborúvá „merevedett”. A kiállításon ennek következményei, az elhúzódó háborúval járó életszínvonal csökkenés „tünetei” is helyet kaptak. Láthatunk itt a hadigazdaság időszaka alatt kibocsátott kenyérjegyet és a szűkösebb lehetőségekkel számot vető háborús „főzőkönyvet” is. A propaganda által sugallt kép szerint új szerepbe kényszerültek a háziasszonyok is, akik a tűzhelynél alkalmazott praktikáikkal és takarékoskodásukkal nemcsak „honleányi” elkötelezettségüknek adták tanújelét, de hozzájárultak az antant blokádjával járó kiéheztetés veszélyének legyűréséhez és a háború sikeres befejezéséhez, éppen úgy, mint férjeik és hozzátartozóik a frontokon. Kis túlzással ugyan, de az étkezés is „átpolitizálódott”, hisz az étel, ami a szakácsnők találékonyságának eredményeként végül az asztalra került, szintén nem mentesült a „harci szellem” fenntartásának kötelmei alól. Így lehetőség volt Ferenc Józsefnek és szövetségesének, a német császárnak arcképével díszített gyertyatartót az asztalra helyezni, ugyanilyen mintázatú evőeszközöket, címeres tányért és huszáros bögrét is használni.

Gondolva a legkisebbekre, a játékboltok kirakatai is megteltek háborús társasjátékokkal. Ugyan ezekkel leginkább az anyagilag jobb helyzetben lévő családok gyerekei játszottak, a játékfegyverekkel űzött „katonásdi” a szegényebb gyerkőcök körében is elterjed. A széles választékból korabeli puzzle-t (kirakóst), türelmet-, vagy stratégiai gondolkodást igénylő játékokat és kártyákat is szemügyre vehetünk. Bizonyos értelemben a propaganda mobilizálta a gyerekeket is, akik adománygyűjtő akciókban vettek részt, esetleg félretett pénzüket vagy kedvenc játékukat ajánlhatták föl hazafias célokra. Külön háborús versikék és mesék jelentek meg ebben az időszakban, és elterjedtek a „háborúzó” gyerekeket ábrázoló képeslapok is, sőt a fővárosi elemi iskolások legszebb rajzaiból az Iparművészeti Múzeumban kiállítást is rendeztek.

A propaganda kezdettől fogva nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a magyar katona harci erényeit felmagasztalja, ezzel szemben az ellenséges hadsereg tagjait gyenge, jellemtelen, gyáva alakként mutassa be. Ezek a végletesen leegyszerűsített, sztereotip ábrázolások a korszakban minden „oldalon” általánosak voltak és szélsőséges esetben valósággal diabolizálták az ellenséges háborús felek tagjait. A háborút „kirobbantó” szerbek, az angolok és az oroszok mellett különösen éles volt a kritika az olaszokkal szemben, akiket a magyar lakosság aljas hitszegőnek és a hármas szövetség  elárulójának tartott. A mielőbbi győzelembe vetett hit fenntartását szolgálta az a technika is, hogy a veszteségekről a sajtó – a háborús cenzorok szigorának köszönhetően – általában tapintatosan hallgatott, vagy a veszteséget minimalizálta, ezzel szemben a győzelmeket mindenkor felnagyított formában, pompás sikerekként jelenítette meg. Az idegen hadifoglyokat bemutató képes tudósítások és a városok közterein az ellenségtől elvett fegyverekből rakott gúlák mind ezt a képet erősítették az olvasókban és a járókelőkben. A háború mielőbbi győztes befejezését és a lakosság optimista várakozását gyakran ironikus képeslapokkal is kiszolgálták. Ezek olyan jeleneteket mutattak be, amelyekben a háborús ellenfelek – különösen a szerb és az orosz vezetés – többnyire ijedt és ügyefogyott szereplőként jelentek meg, akiket a magyar katona könnyedén agyabugyál el és tanít móresre. Nemegyszer már zsidók is a gúnyos ábrázolások céltábláivá váltak, jól mutatva a háború alatti antiszemita hangok felerősödését. Az ellenség megbélyegzéséhez az új sláger, a „képes mozgó”, vagyis az ekkortájt felfutó mozik segítségét is igénybe vették. A Nagymező utcai Tivoli mozgóképszínházának plakátja például egy-, a hadat üzenő Szerbiáról készült „filmkomédiát” hirdetett, a képen pedig borvirágos orrú, piros papucsos, duhaj szamárháton közlekedő szerb katona volt látható. Egy itt kiállított másik falragasz pedig a népviseletbe öltözött magyar leányt elrabló barbár „muszkákat” ábrázolja. A frontra indulók gyakran a „Megállj, megállj, kutya Szerbia” kezdetű katonadalt énekelték, amely a szerbek ellen indított háború gyors és győzelmes befejezését tükrözte. Kottáját és szövegét szintén láthatjuk.

11058126_10205279937185598_68363265240561472_o

A galéria utolsó „állomása” ebből  a küzdelmes négy évből mutat be a és a frontokon készült fényképeket. Az utcaképeket, frontjeleneteket vagy elhunyt katonákat ábrázoló fotográfiák közül különösen megrendítőek azok, amelyekről lerongyolódott hadifoglyok vagy megfáradt, csalódott, kiábrándult arcok néznek ránk. Egy 1917-es törvénycikk kötelezte a településeket, hogy a helyi áldozatoknak emlékművet állítsanak, erre azonban csak szórványosan került sor. A háborút követő években felállított emlékművek formakincsei többnyire a 19. század heroizált ábrázolásait tükrözi, a mozdulatlanná merevedett katonák mellett megörökítve a nemzeti motívumokat is.

A hivatalos propaganda különböző szegmenseit mintegy ellensúlyozva, a kiállítás másik fele az értelmiség sokszínű világába kalauzolja a látogatót. Színházi szerzők, hírlapírók és a magyar irodalom jeleseinek szövegeit, kéziratait felhasználva mutatja be szerzőik viszonyát a háborúhoz. Ez a viszony az eltérő nézetű és különböző szerepfelfogású írók szempontjából sem volt teljesen egyértelmű, közöttük egyaránt voltak ab ovo pacifisták, a háborúból fokozatosan kiábrándulók, és a küzdelmekkel szemben kezdettől fogva averziókat megfogalmazó személyek is.

A Nyugat ünnepelt költője, Ady szinte a kezdetektől óvott a háború sötét oldalától, és költészetében végig hangsúlyosan jelen volt a pusztulás és a tragédia elembertelenítő hatásának hangsúlyozása. A háborús verseiben alkalmazott képeket nemegyszer a költészetét mindvégig nagyítóval figyelő cenzúra „éberségének” kijátszása ihlette. És ugyan közvetlen frontélményeket nem szerzett, Távol a csatatértől címmel külön cikksorozatot indított, és Hatvany Lajos segítségével A halottak élén címmel 1918-ban megjelent kötetének központi témája a háború volt. Amíg Babits Mihály, Lengyel Menyhért, Kaffka Margit és Kassák Lajos osztották Ady pacifista álláspontját, mások, mint Juhász Gyula és Móricz Zsigmond, kezdetben a propaganda hatása alá kerültek és lelkesedtek a háborúért.

Ady elvbarátai közül külön kiemelkedik Babits, akinek testvére és több barátja is a frontra került. A környezete által is befolyásolt Babits korán háborúellenes írásokkal jelentkezett, amiért előbb lejárató kampány indult ellene, majd állásából is felfüggesztették. A Nyugat 1917-ik évi ötödik számát a Fortissimo című verse miatt a cenzúra lefoglalta, a lap pedig a vers üresen maradt helyével jelenhetett csak meg. Ha ez nem lett volna elég, istenkáromlás vádjával még perbe is fogták – holott a verssel szemben az ítészek igazi gondja annak pacifista felhangja volt. Ugyanez az „univerzális” vád fogalmazódott meg Gellért Oszkár és Fenyő Miksa néhány írásaival szemben is, amiket az 1914 júliusától érvényes új sajtótörvény rendelkezéseinek megfelelően megtiltottak közölni. Legrosszabbul a Kassák Lajoshoz kötődő aktivista, háborúellenes lap, a Tett járt, amelynek időnként nemcsak néhány cikkét, de az egész számát betiltották, amíg a lap végül 1916-ban megszűnt, és alakult újjá, Ma címmel.

A múlt századforduló emberének forradalmi hevülete, és az értelmiség bizonyos csoportjait is jellemző változáskeresés sokakat a háború helyeslésére indított, hogy aztán ez a vágy is elenyésszen a lövészárkok romantikára érzéketlen világában. A frontok mögött működő sajtóhadiszállás kötelékében a haditudósítók között dolgozott Molnár Ferenc és Bíró Lajos is. Az általuk írt beszámolók és az itthon maradt háborúellenes írók költészete a nyílt háborús propagandával szemben – ahogy Schöpflin Aladár fogalmazott – külön vívta a „szavak háborúját” és folyamatos muníciót- illetve megerősítést nyújtott a véres küzdelmekből kiábrándult, a harcok mielőbbi befejezését óhajtók egyre szaporodó táborának.

A színház egy ideig követte az állami propagandát a háborús lelkesedést erősítő, többnyire sematikus darabokat tűzve színpadra. A közönség ugyanakkor a kezdeti fellángolást követően a többnyire patetikus, romantikus hangvételű darabokat hamar megunta, és megnőtt az igény a régi, jól ismert repertoár iránt. A hivatalos elvárásokkal szembeni „hang” leginkább csak a kabarékban és a kuplékban jelenhetett meg. A Medgyaszay Vilmához, majd Bárdos Artúrhoz kötődő Modern Színpad háborúellenes előadásai, egyfelvonásosai és kupléi tömegeket vonzottak, plakátjaikból többet itt is szemrevételezhetünk.

12184318_10205279940945692_4422803731536187839_o

11224027_10205279940305676_6699658434826046025_o

12034459_10205279936585583_7938040142631023529_o

Azok mellett, akik itthon maradtak számos – mára méltatlanul elfeledett – író is ténylegesen belekóstolt a frontszolgálatba, és cikkekben számoltak be a küzdelmekről; a háború alatt pedig a fokozódó cenzúra ellenére háborús antológiák láttak napvilágot, olyan szerzők írásait közölve, mint Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Dutka Ákos, Szép Ernő, Heltai Jenő vagy Ady Endre. Az Érdekes Újság pedig 1915-ös húsvéti mellékletében Háborús novellák címmel külön válogatással jelentkezett, amelyben nemcsak a háborús mindennapok bemutatása kapott szerepet, de a keserű hadifogság „élményének” megörökítése is.

12185526_10205279938585633_6980590662079704345_o

A háború lelkes támogatóinak számított – kezdetben legalábbis – Tersánszky Józsi Jenő, Csáth Géza és Balázs Béla is. Utóbbi egyenesen „szent háborúról” értekezett 1914-es írásaiban. Ahogy azonban elhúzódtak a harcok és egyre tolódott a küzdelmek várható befejezésének időpontja, a kezdeti lelkesedés fokozatos kiábrándulásba és apátiába csapott át. A román hadsereg 1916-os erdélyi betörése pedig az eddig „távol” vívott háborút a kortársak számára immár túlságosan is közel hozta.

1918-ra a háborús erőfeszítések a végét járták, ősszel az olasz front összeomlott, a vezetőség pedig fegyverszünetet kért. A Monarchia (és benne a történelmi Magyarország) háborús mérlege roppant gyászosra sikeredett. Az 1918. október végéig bevonultatott 8,3 millió fős hadsereg 18%-a hunyt el, ennek duplája sebesült meg, 17% eltűnt és közel 30%-uk tengődött a háborút követően is sokszor még évekig hadifogságban. Négy évig tartó felesleges küzdelemre és erőfeszítésre tett pontot, amikor Magyarország képviselői a versaillesi-kastélykert Nagy-Trianon palotájában aláírták a magyar békeszerződést. 1920. június 4-ét követően a számvetés, az újrakezdés és a tanulságok levonása várt a kortársakra. Bizonyára ez utóbbiak közé sorolható az is, hogy a tömegek lelkesedésének fenntartása járhat ugyan sikerrel, de még az erőteljes állami befolyásolás lehetőségei is korlátozottak. A frontokon elmaradt győzelmeket ugyanis még a legsikeresebb propagandával sem lehet pótolni.

A kiállítás megtekinthető 2015. október 17-től 2016. március 20-ig, keddtől szombatig a könyvtár nyitvatartási idejében, 10-19 óra között. Helyszín: Országos Széchényi Könyvtár, Budavári Palota F épület, V. és VI. emelet. A projekt az OSZK Tudományos Igazgatóságának irányításával az erre létrehívott munkacsoport révén valósult meg. Kurátorok: Boka László irodalomtörténész, Ifj. Bertényi Iván történész, Katona Anikó művészettörténész, Szőts Zoltán Oszkár történész és Rózsafalvi Zsuzsanna irodalomtörténész.

Barbár a múzeumban – beszámoló Péterfy Gergely PIM-beli estjéről

A Petőfi Irodalmi Múzeum 2015-ben új előadás-sorozatot indított: Művészbarátságok.
A téma aktuális, hiszen a budapesti kultúra árasztja magából a hasonló témák tucatjait. Gondoljunk csak a Nemzeti Galéria nemrég megnyílt tárlatára, amelynek fókuszában Rippl-Rónai és Maillol barátsága áll. Hogyan köt barátságot egy francia és egy magyar művész a XX. század fordulóján? Mi köti össze őket a közös szimpátián túl? Természetesen biztos választ nem kaphatunk, csupán passzív figyelőként tekinthetünk az ilyen kapcsolatokra a művészi lenyomatok szemüvegén keresztül. Péterfy Gergely az, aki megteremtette annak optikáját, hogy egy másik, egy 18. századi barátságba bepillanthassunk. Kitömött barbár című, 2014-es regénye az előadás-sorozat első tárgyalt témája.

 péterfy kep

 

A Petőfi Irodalmi Múzeum nagytermének aranyozott eleganciája, klasszicista díszítettsége kiváló keretet nyújtott a beszélgetéshez, amelyet Gyapay László irodalomtörténész és Horváth Csaba irodalomkritikus moderált. A sorozat központi témája adhatta volna a beszélgetés csapásirányát is, mely azonban mégis más irányt vett. A fókusz Kazinczy és a “néger”, Angelo Soliman barátsága helyett áttevődött a regény a kortárs irodalomban betöltött helyére. Nagyon is aktuális kérdések ezek: hiszen mit nyújthat egy – harmadik utánnyomás előtt álló regény! –  a mai olvasóknak? Miért is került az érdeklődés középpontjába; honnan jött az ötlet, és ami a fő, miképp robbant be a mű ennyire?

Horváth Csaba váratlan, Hogyan lesz valaki író?-kérdésére érkező válasz bepillantást enged az író regényírást megelőző, hosszú kutatómunkájába is.  A 2014-es évek legjobb könyvei között számon tartott A Kitömött barbár témája komoly, háttérkutatást igényelt. Kazinczy-levelezésekben található említések indították el az egész Angelo Soliman- kutatást. Péterfy feltette a kérdést magának is, hogy mást ez a figura miért nem érdekelt? Ő erre a perspektíva hiányába látja a választ, melynek a megteremtésére ő is rááldozta a regényt megelőző éveit. Tanulmányozta a szabadkőművességet, az afrikai diaszpórákat és ösztöndíjasként járta a bécsi levéltárakat. Végül a sok ráfordított idő egy doktori disszertációt eredményezett a Miskolci Egyetemen. Azonban mindezt kevésnek érezte ahhoz, hogy ebből regény születhessen. El kell felejtenem a szöveget, új perspektívát kell létrehoznom. Túl bizarrnak találta az eredeti történetet, amely sehogysem illeszkedne a mai olvasói elvárásokhoz.
Ennél a mondatnál érezhette meg a hallgatóság, hogy Péterfy tulajdonképpen egy olyan könyvet szeretett volna megírni, amelynek cselekménye bevonzza az olvasót; egy olyat, amely jól ,,szuperál a kasszáknál”. A beszélgetés végén árulta el, hogy tudatosan törekedett rá, hogy a nyelvezet, a fogalmi bonyolultság még egy érettségiző diáknak se okozzon nehézséget. Nem szerette volna azt, hogy az idegen szavak jelentésének keresgélése megakassza a lineáris olvasást. Tisztában volt vele, hogy a ’múzeum’ esetében nem jár el helyesen, mert a korban a kabinet szót használták az intézmény elnevezésére. Egyes tárgyak és szereplők csak akkor emelkednek ki, ha fontosak a cselekmény szempontjából. Teljes szakirodalmat dolgozott fel a kolera megismerésére, azonban egy kuruc fejfedő leírása esetén fantáziájára hagyatkozott, mert a lényeg nem a külsőségeken volt, hanem azon, hogy lekerüljön az illető fejéről. Kiemeli, hogy a cselekményre fordította a hangsúlyt, és fontosnak tartotta a hatásos, “olvasóbarát” irodalmi eszközöket. Ő maga már a doktori disszertáció alatt is érezte, hogy egy nagyregénybe ütközött bele. Egységes, lineáris alkotást akart létrehozni, amely számos szereplőt, mellékszereplőt állít csatasorba. Az ő háttértörténetük, kidolgozottságuk nagyban függött a cselekményben elfoglalt helyüktől. Péterfy Gergely megjegyzi, hogy van arra példa, hogy a sok mellékszereplő nevét nem tudta észben tartani, így más vezetéknévvel szerepel figurája tíz oldallal később. A szerteágazó cselekménynek (plot) feláldoz mindent, így valamelyik szereplőjének csak karaktere van, nem jelleme. Lélekrajzi mélységekkel nem foglalkozott, csak Kazinczy és Soliman esetében.
Gyapay László tesz említést, hogy sokan sérelmezik Kazinczy kerek, plasztikus ábrázolását, mert a kialakult kép róla nem ennyire színtelen. Válaszában az író  kitér arra, hogy Sophie nézőpontjából tekintünk rá a cselekményre, illetve arra, hogy sivárrá kell tenni a világot, hogy még inkább kidomborodjon idegensége. Kazinczyt az író történeti forrásokból és fikcióból gyúrta össze, mégsem ő az, aki elmeséli a történetet. Péterfy ezt azzal magyarázza, hogy a börtön előtti és börtön utáni Kazinczyt szakadék választja el egymástól, az “új Kazinczy” fél az újabb megtorlástól. Gyapay László ezt a választ nem fogadja el: ő úgy gondolja, hogy Kazinczy nem tört meg annyira a börtön után, mint amennyire Péterfy állítja. A feltevés helyénvalónak tűnhet, viszont az író számtalanszor felhívja a figyelmet arra, hogy a regénybeli Kazinczyt és a valóságos Kazinczyt el kell választani egymástól. Míg az előbbi fél, így kell a felesége, hogy nézőpont-teremtő aktus legyen, addig az utóbbi még a börtönben is írt az ,,asztalnak”. Sophie az egyik eszköz ahhoz, hogy Kazinczy személyiségének regénybeli idegensége kidomborodhasson.
Horváth Csabának köszönhetően a beszélgetés második felében visszatérünk a barátsághoz, mint irányadó témához. Valójában Angelo Soliman vagy Kazinczy Ferenc regénye a Kitömött barbár? Az író úgy véli, hogy fontos a közöttük lévő idegenség, mert egy ember csak egy másik emberben láthatja meg önmagát. Viszont kettőjük idegensége más; amíg Kazinczynak van egy kulturális háttere, addig Solimannak nincsen. Angelo teljesen magára van utalva a magyarországi környezetben. Ámde Gyapay László gondolatmenete alapján is ráébredhetünk, hogy a szinte elérhetetlen messzeségbe vesző magyar (nagy)polgárosodás párhuzamba állítható Afrika messzeségével és elmaradottságával. Péterfy Kazinczyra úgy tekint, mint egy írói alteregóra, hasonlóan Dante Vergiliusa vagy Esterházy Péter Ottlik Gézája.
Péterfy Gergely és kötetének kapcsolata okozhatta, hogy a regényben szereplő barátság nem is került igazán fókuszpontba – ami nem baj, mert így is nagyon sokat megtudtunk a regény születéséről. Amikor az író rálelt a klasszicista és a néger barátságára, rájött, hogy ki nem aknázott terepre bukkant a történelem és az irodalom határvidékén.  A téma szerteágazó bizarrsága adta a doktori disszertáció alappilléreit, miközben Péterfy felfigyelt a fiktív cselekményalkotás lehetőségére is, amelyből olyan regény született, ami elég bizarr ahhoz, hogy olvasókat toborozzon, de nem túl bizarr, hogy élvezhetettlen legyen a végeredmény.
Otthonosan barbár – mindannyiunknak.

10867212_895648560479300_2040888309_n

Kell-e nekik irodalom?

„A töredék legyen akár egy kis műalkotás:
elhatárolódva a környező világtól,
önmagában teljes, mint egy sündisznó.”

(Friedrich Schlegel)


“Mindenekelőtt utakra és mezőkre kivetett dolog,
túl minden nyelviségen, még ha időnként vissza idézi is
(emlékezi) magát a nyelvbe, mikor összetömörödik,
maga köré gömbölyödve, visszavonultságában
nagyobb veszélynek téve ki magát, mint bármikor:
azt hiszi védekezik, pedig valójában vesztébe igyekszik.”

(Jacques Derrida)

Csütörtök este hat óra a Hadikban. Jó lesz.  Ez volt az az információmennyiség, amivel útnak indultam. Természetesen rákerestem a neten is, de a témáról még ennél is kevesebbet árult el a Hadik honlapja. A beszélgetés résztvevőinek nevét közölte: Szekeres Dóra (a Litera küldötte), Vincze Ferenc (a Kortárs képviseletében), Csepregi János (a FISZ színeiben) és a beszélgetés vezetője Zsolnai György (a Szépirodalmi Figyelő szerkesztője). Miért fontos ez? Valójában a téma miatt, hisz a lapbemutatónál, amit hirdettek, sokkal izgalmasabb kérdéssel vártak minket: Merre halad az irodalom?  Mi az irodalom jelene, milyen helyzettel kell nekünk szembenézni?

Az est számomra egy szürreális élménnyel kezdődött: természetesen rossz ajtón nyitottam be, így egy kedves pincérnek kellett átkísérnie a kávézóba. Már a megérkezés, az egyik teremből egy eldugott kisajtón egy másik világba lépek pillanata maga volt az irodalom.

Egy kis várakozás, (rohanó ember vagyok, szeretem, ha hagynak időt megérkezni), így, mivel még szerencsére lehet dohányozni, alkalmam volt teljes tüdővel átélni a kávéházi életérzést, és kezdődött a beszélgetés. Pápay György rövid bevezetőjében az est témáját, annak szerteágazósága miatt egy sündisznóhoz hasonlította. Higgyük el neki, és induljunk el ezen az ösvényen: olyan témával készültek, amihez hozzáérni fájdalmas, megragadni lehetetlen, és minden arra szolgál, hogy ne jussunk el a lényegéig.

Zsolnai György Árkok, bokrok című írásával kezdődött: vita lett belőle. Nem csupán a Szépirodalmi Figyelő hasábjain találkozhattunk Thimár Attila, Kozák Ignác Tibor és Pápay György gondolataival, január 20-án a Hadik Kávéházban nyilvános beszélgetés keretén belül élőben is hallhattuk a vita szerzőit.  A kortárs irodalom megosztottsága, az irodalom helyzete olyan folyam, ami nem zárult le egy este: a második alkalommal a szervezők olyan beszélgetőpartnereket hívtak meg, akik még nem szóltak hozzá az említett vitához.

A hallgatóság száma jól tükrözte a később megfogalmazott tényt: az irodalom néhány ezer embert érdekel az országban. Ne örüljünk, nem voltunk néhány ezren a Hadikban. Amikor az estek szervezői sok vagy kevés nézőről beszélnek, akkor az irodalmi életben ezek teljesen más számokat jelentenek, mint az egyébként tömeghez szokott mindennapjainkban. Maradtak most is székek üresen, a közönség pedig láthatóan ismerősökből állt. Így van ez minden olyan területen, amit csupán egy szűk kör tart fenn; hogy probléma-e vagy sem, ez már maga a téma volt.

A disputa kezdetén sajnos a három beszélgetőpartner olyannyira más oldalról közelítette meg a kérdést, hogy a későbbiekben néhány érdekes állítás visszhang nélkül maradt. Így a vitát indító első megszólaló Vincze Ferenc generációs különbségeket felvető véleménye isreakció nélkül maradt. Problematizálódott a kiinduló kérdésben (Miért nem mennek jól a dolgok?) rejlő kijelentés is. Ennek a miértjéről a hangsúly az állítás relevanciájára került. Szekeres Dóra a szervezett estek és a megjelenő kötetek számát hangsúlyozva kérdőjelezte meg azt, hogy „nem jól mennek”. Érdekes volt figyelni, hogy ki mit tart jónak az irodalom számára: az a jó, ha zajlik az élet, vagy Csepregi János véleményére adunk, aki az értő olvasókat hiányolta, miközben az állami szerepvállalás fontossága mellett állt ki. Vincze Ferenc tankönyvszerkesztői és oktatói tapasztalata nem csupán az értő olvasó hiányára mutattak rá, hanem az olvasó hiányára is, valamint a kanonikus szemlélet lezáró jellegére. Amíg a meghívottak közül ketten is égető problémának tartották ezt, a társaság hölgy tagja csupán a nem olvasók „saját bajának”, hivatkozva arra a tényre, hogy a kortárs szépirodalomnak („a finom könyveknek”) mindig is szűk volt az olvasótábora.  Az elitista szemlélet később újra felmerült: bizonyos eszközök (reklám, blog, internet) a közvéleményben egyértelműen a bulvárosítással kapcsolódnak össze, és bár ez Szerekes Dóra szerint változóban van, sőt generációs különbségek is megfigyelhetők, jelenleg még aktuális probléma. Szívesen hallgattam volna meg véleményeket arról is, hogy a hogyan juttassuk el a nagyközönséghez? vagy a „hogyan olvastassunk kortárs irodalmat velük?” kérdések közül, ki melyiket venné előre a prioritások listáján. Leegyszerűsítve: plakát vagy iskola?

Innen szinte magától értetődően kanyarodtunk az irodalom nyelvformáló szerepe felé – sajnos itt a mai világ feletti szörnyülködés a kelleténél nagyobb hangsúlyt kapott. Vállalva, hogy véleményem nem általános, sőt teljes mértékben igazolhatatlan szubjektivitáson alapul, de mindig gyanút kelt bennem a változás láttán igénytelenedést kiáltók hada. Tényleg mindössze annyi volna az értelmiség és az olvasóközönség szerepe, hogy romlást kiáltva jajgasson? Gondolatébresztőbb volt Vincze Ferenc azon felvetése, hogy lehet, mindazokat, amik elvárásként működnek, csupán egy meghatározott narratíva mondatja velünk. „Az irodalmat kihívások érik, és azt neki meg kell válaszolni” – a beszélgetők ilyen és hasonló mondatai voltak azok, amik az est motorjaként működtek.

Az utolsó gondolatkör a financiális problémát boncolgatta: itt rajzolódott ki a legerősebben, hogy a három meghívott eltérő háttérorgánumaiból fakadó tapasztalata hogyan tesz izgalmassá egy beszélgetést. A korrektség jegyében meg kell jegyeznem, hogy ami siránkozás volt a nyelvkérdésnél, az szerencsére itt teljes mértékben kimaradt. Csepregi János arra világított rá, hogy az állam mennyiben több egy kasszánál avagy egy cégnél, de szó esett arról is, milyen előnyöket élveznek az online és milyet a papíralapú folyóiratok.

Eltelt az egy óra, a beszélgetők elbúcsúztak tőlünk. Természetesen nem jutottak a végére a témának, de senki nem hitegetett minket azzal, hogy eljutnak. Gyakori ilyen esteken az a kínos pillanat, amikor a bevonódni nem kívánó közönséget be akarják vonni a beszélgetésbe. Itt nem akarták, amit kivételesen sajnáltam. Nem is sorolom, mi érdekelt volna még és bővebben, meghagyom annak ezt az estét, ami volt: sündisznónak.