Nemeh Diana összes bejegyzése

Kell-e nekik irodalom?

„A töredék legyen akár egy kis műalkotás:
elhatárolódva a környező világtól,
önmagában teljes, mint egy sündisznó.”

(Friedrich Schlegel)


“Mindenekelőtt utakra és mezőkre kivetett dolog,
túl minden nyelviségen, még ha időnként vissza idézi is
(emlékezi) magát a nyelvbe, mikor összetömörödik,
maga köré gömbölyödve, visszavonultságában
nagyobb veszélynek téve ki magát, mint bármikor:
azt hiszi védekezik, pedig valójában vesztébe igyekszik.”

(Jacques Derrida)

Csütörtök este hat óra a Hadikban. Jó lesz.  Ez volt az az információmennyiség, amivel útnak indultam. Természetesen rákerestem a neten is, de a témáról még ennél is kevesebbet árult el a Hadik honlapja. A beszélgetés résztvevőinek nevét közölte: Szekeres Dóra (a Litera küldötte), Vincze Ferenc (a Kortárs képviseletében), Csepregi János (a FISZ színeiben) és a beszélgetés vezetője Zsolnai György (a Szépirodalmi Figyelő szerkesztője). Miért fontos ez? Valójában a téma miatt, hisz a lapbemutatónál, amit hirdettek, sokkal izgalmasabb kérdéssel vártak minket: Merre halad az irodalom?  Mi az irodalom jelene, milyen helyzettel kell nekünk szembenézni?

Az est számomra egy szürreális élménnyel kezdődött: természetesen rossz ajtón nyitottam be, így egy kedves pincérnek kellett átkísérnie a kávézóba. Már a megérkezés, az egyik teremből egy eldugott kisajtón egy másik világba lépek pillanata maga volt az irodalom.

Egy kis várakozás, (rohanó ember vagyok, szeretem, ha hagynak időt megérkezni), így, mivel még szerencsére lehet dohányozni, alkalmam volt teljes tüdővel átélni a kávéházi életérzést, és kezdődött a beszélgetés. Pápay György rövid bevezetőjében az est témáját, annak szerteágazósága miatt egy sündisznóhoz hasonlította. Higgyük el neki, és induljunk el ezen az ösvényen: olyan témával készültek, amihez hozzáérni fájdalmas, megragadni lehetetlen, és minden arra szolgál, hogy ne jussunk el a lényegéig.

Zsolnai György Árkok, bokrok című írásával kezdődött: vita lett belőle. Nem csupán a Szépirodalmi Figyelő hasábjain találkozhattunk Thimár Attila, Kozák Ignác Tibor és Pápay György gondolataival, január 20-án a Hadik Kávéházban nyilvános beszélgetés keretén belül élőben is hallhattuk a vita szerzőit.  A kortárs irodalom megosztottsága, az irodalom helyzete olyan folyam, ami nem zárult le egy este: a második alkalommal a szervezők olyan beszélgetőpartnereket hívtak meg, akik még nem szóltak hozzá az említett vitához.

A hallgatóság száma jól tükrözte a később megfogalmazott tényt: az irodalom néhány ezer embert érdekel az országban. Ne örüljünk, nem voltunk néhány ezren a Hadikban. Amikor az estek szervezői sok vagy kevés nézőről beszélnek, akkor az irodalmi életben ezek teljesen más számokat jelentenek, mint az egyébként tömeghez szokott mindennapjainkban. Maradtak most is székek üresen, a közönség pedig láthatóan ismerősökből állt. Így van ez minden olyan területen, amit csupán egy szűk kör tart fenn; hogy probléma-e vagy sem, ez már maga a téma volt.

A disputa kezdetén sajnos a három beszélgetőpartner olyannyira más oldalról közelítette meg a kérdést, hogy a későbbiekben néhány érdekes állítás visszhang nélkül maradt. Így a vitát indító első megszólaló Vincze Ferenc generációs különbségeket felvető véleménye isreakció nélkül maradt. Problematizálódott a kiinduló kérdésben (Miért nem mennek jól a dolgok?) rejlő kijelentés is. Ennek a miértjéről a hangsúly az állítás relevanciájára került. Szekeres Dóra a szervezett estek és a megjelenő kötetek számát hangsúlyozva kérdőjelezte meg azt, hogy „nem jól mennek”. Érdekes volt figyelni, hogy ki mit tart jónak az irodalom számára: az a jó, ha zajlik az élet, vagy Csepregi János véleményére adunk, aki az értő olvasókat hiányolta, miközben az állami szerepvállalás fontossága mellett állt ki. Vincze Ferenc tankönyvszerkesztői és oktatói tapasztalata nem csupán az értő olvasó hiányára mutattak rá, hanem az olvasó hiányára is, valamint a kanonikus szemlélet lezáró jellegére. Amíg a meghívottak közül ketten is égető problémának tartották ezt, a társaság hölgy tagja csupán a nem olvasók „saját bajának”, hivatkozva arra a tényre, hogy a kortárs szépirodalomnak („a finom könyveknek”) mindig is szűk volt az olvasótábora.  Az elitista szemlélet később újra felmerült: bizonyos eszközök (reklám, blog, internet) a közvéleményben egyértelműen a bulvárosítással kapcsolódnak össze, és bár ez Szerekes Dóra szerint változóban van, sőt generációs különbségek is megfigyelhetők, jelenleg még aktuális probléma. Szívesen hallgattam volna meg véleményeket arról is, hogy a hogyan juttassuk el a nagyközönséghez? vagy a „hogyan olvastassunk kortárs irodalmat velük?” kérdések közül, ki melyiket venné előre a prioritások listáján. Leegyszerűsítve: plakát vagy iskola?

Innen szinte magától értetődően kanyarodtunk az irodalom nyelvformáló szerepe felé – sajnos itt a mai világ feletti szörnyülködés a kelleténél nagyobb hangsúlyt kapott. Vállalva, hogy véleményem nem általános, sőt teljes mértékben igazolhatatlan szubjektivitáson alapul, de mindig gyanút kelt bennem a változás láttán igénytelenedést kiáltók hada. Tényleg mindössze annyi volna az értelmiség és az olvasóközönség szerepe, hogy romlást kiáltva jajgasson? Gondolatébresztőbb volt Vincze Ferenc azon felvetése, hogy lehet, mindazokat, amik elvárásként működnek, csupán egy meghatározott narratíva mondatja velünk. „Az irodalmat kihívások érik, és azt neki meg kell válaszolni” – a beszélgetők ilyen és hasonló mondatai voltak azok, amik az est motorjaként működtek.

Az utolsó gondolatkör a financiális problémát boncolgatta: itt rajzolódott ki a legerősebben, hogy a három meghívott eltérő háttérorgánumaiból fakadó tapasztalata hogyan tesz izgalmassá egy beszélgetést. A korrektség jegyében meg kell jegyeznem, hogy ami siránkozás volt a nyelvkérdésnél, az szerencsére itt teljes mértékben kimaradt. Csepregi János arra világított rá, hogy az állam mennyiben több egy kasszánál avagy egy cégnél, de szó esett arról is, milyen előnyöket élveznek az online és milyet a papíralapú folyóiratok.

Eltelt az egy óra, a beszélgetők elbúcsúztak tőlünk. Természetesen nem jutottak a végére a témának, de senki nem hitegetett minket azzal, hogy eljutnak. Gyakori ilyen esteken az a kínos pillanat, amikor a bevonódni nem kívánó közönséget be akarják vonni a beszélgetésbe. Itt nem akarták, amit kivételesen sajnáltam. Nem is sorolom, mi érdekelt volna még és bővebben, meghagyom annak ezt az estét, ami volt: sündisznónak.