A (N)ők is Hősök – Magyar női sorsok az első világháborúban
című kiállításról
A háború a huszadik század közepéig tipikusan maszkulin műfaj volt, ez ugyanakkor aligha jelentette, hogy a nők teljesen kívül rekedtek volna a küzdelmeken. Harcos amazonokat ugyan az első világháború lövészárkaiban nem láthatunk, a korszak nőtársadalma a hozzátartózók utáni aggódásnál messze többet tett. A családfenntartói szerepbe kényszerült nők tömegei kötöztek sebet, főztek ebédet, gyűjtöttek ruhát, vagy klasszikus férfimunkákat vállalva oltottak tüzet, és vezettek autót. A Balassi Intézet az első világháború elfeledett nőinek, nagymamáink, dédnagyanyáink emlékének szentelte új kiállítását.
A kép éltesebb bal oldali nőalakja elegáns polgári viseletben áll, kesztyűbe bújtatott jobb kezét sétapálcára kulcsolva, beszélgetőtársának öltözéke ugyanakkor már jelzi, hogy nem a fin de siècle „boldog” békeideje valamely őszén járunk: csukaszürke katonás zubbony, oldaltáska, persely és vöröskeresztes karszalag. Hadik Karolina grófnő és Apponyi Albert grófné beszélgetnek az első világháború Magyarországán az egyik – az utcaképhez szervesen hozzátartozó – „hazafias” gyűjtés szünetében. Ezeknek a mindennapos akcióknak a célja általában a katonaság szükségleteinek az enyhítése volt, vagy az a sokszor a nyomor szélén billegő hozzátartozóik megsegítése. Súlyt és rangot többnyire egy-egy arisztokrata személy (általában szintén nők) vezetése kölcsönzött a mozgalmaknak. Különösen ismert volt a Vöröskereszt tevékenysége és Auguszta főhercegné (József Ágost főherceg felesége) karitatív mozgalma, a már 1914 nyarán megalakult Gyorssegély – Auguszta alap, amely nem csak adományokat gyűjtött a rászorulóknak, de külön kórházvonatot is működtetett. A sokszor egymással is együttműködő háborús segélymozgalmak gyűjtéseiről és felhívásairól az újságok is rendszeresen beszámoltak.
Az, hogy a háború fokozottabban veszi igénybe a hátország támogatását és kitartását, nem volt eleve tervezett. A küzdelmek rövid lefolyásával számoló hadvezetés mielőbbi békével számolt, az események azonban a kezdet kezdetétől nem várt forgatókönyvet követtek. A korai orosz mozgósítás, a szerbek harcos ellenállása és az addig győztesen előrenyomuló német hadsereg Párizs környéki megtorpanása a Nagy Háború „villámháborús” szakaszának végét jelentették. Az elhúzódó háború a férfiakat nélkülöző termelési szektor eredményeinek a visszaesésével járt, amit a hadifoglyok fokozott igénybevételével csak tompítani lehetett, tartósan megoldani nem.
A rendszer a korszak nőitől mindenekelőtt a háborús célok melletti kiállást, kitartást és állhatatosságot követelt, melyeket a propaganda eszközeivel is népszerűsítettek. A kor tipikus nőideálja az elkötelezett „honleány” volt, aki nemcsak részt vállal a társadalmi gyűjtésekben, de személyes példamutatásával is erősíti a nemzeti összefogást. Ha tud, erőn felül is adakozik háborús célokra, hadikölcsönt jegyez és a kórházban is kiveszi a részét a sebesültek ápolásából. Mindezeken túl élen jár a visszafogottság mezsgyéjén is: ruházati igényeit szűkebbre szabja és megelégszik a piac osztrák-, de különösen magyar árucikkeivel, a konyhában pedig ahogy tud, takarékoskodik. Az 1915-től általánossá váló jegyrendszer, a közszükségleti cikkek terén jelentkező hiány és a magas árak a propaganda mellett is fokozott túlélési praktikák érvényesítésére és a meglévő alapanyagokra épülő kreativitásra szorították a nőket. Több, külön „háborúsételekre” specializálódott szakácskönyv is megjelent a korszakban, és nagy sikernek örvendtek az ekkor indított főzőtanfolyamok is.
A nők fokozottabb társadalmi szerepvállalásában jelentkező elvárás jótékonyan hatott az addig jobbára elkülönülten élő arisztokrácia életvitelére is. Hölgytagjai ekkor kezdenek tömegesen jótékonykodni, vagy „vonultak be” maguk is – többnyire képesítés híján – valamely kórház, vagy sebesültgondozó önkéntes ápolónői közé. Így tett Eszterházy Pál gróf felesége, Andrássy Ilona grófnő is, akinek naplójából a kiállításon is többször olvashattunk. A szenvedésekkel, vagy a halállal való közvetlen találkozás „élménye” az addigi szemléletüket is alapvetően megváltoztatta, és sokuk – ahogy Andrássy Ilona is – ezeknek a hatása alatt ábrándult ki fokozatosan a világháborúból. Az ápolónők erőfeszítéseinek köszönhetően az önkéntes szolgálat nagy presztízsre tett szert, az ilyen munkát vállaló nők ellátást, utazási kedvezményeket és fizetést is kaptak
A Monarchia már a háború első hónapjaiban súlyos – tulajdonképpen a háború végéig sem pótolható – veszteségeket szenvedett. Azok a családok, akik hozzátartózójukat veszítették el a fronton rendkívül nehéz helyzetbe kerültek, így hamarosan az ily módon ellehehetlenült „hadiözvegyek” és „hadiárvák” – valamint a hadirokkantak – megsegítése vált a jótékonysági akciók új célpontjává. Az ilyen családok támogatása, a háborús célokra gyűjtött pénzadományok mellett természetesen kiemelt figyelmet fordítottak a frontokon harcoló bakák szükségleteiben jelentkező hiányok pótlására, és gyűjtöttek ruhát, tartós élelmiszert, cigarettát, újságokat és könyveket is.
A hadvezetés iparkodott, hogy a frontszolgálatra a legfiatalabb és még nem családos katonákat hívja be, az emberanyagban jelentkező hiány miatt ugyanakkor ezt sokáig nem volt tartható, így idővel sor került a meglett férfigeneráció tagjainak mozgósítására is. A szeretett hitvestől fájdalmas búcsút vett, a vasúti peronokon hosszan ölelkező, síró nők számára sokszor a családfővel a bevonulás előtti napokban készített fotográfia vált utolsó emlékükké. Különösen a vidéki lakosság körében volt érzékelhető, hogy a nacionalizmusba hajló hazafias szólamok és a katonazenekarokkal „erősített” lelkesedés ellenére a háború kezdettől fogva inkább keserűséget váltott ki, és faluhelyen nem volt jellemző a városokban – különösen a fővárosban – sokszor megörökített euforikus hangulat. Egy újságcikkben idézik fel azt a bizarr éjféli esküvőt, amire a bizonytalan jövő és a következő találka megjósolhatatlan időpontja miatt került sor a nagyváradi állomáson, amikor a harctérre vezényelt fiatalember hitvesével a peronon fogadott esküt egymásnak az „odarendelt” anyakönyvvezető – és a bámész utazóközönség – színe előtt.
Az egyes frontszakaszokról érkező sebesültszállító szerelvényeket sokan várták, ekkor derült ki ugyanis, hogy ha sebesülten is, de legalább élve hazakerül-e a családfő. Az elválás utáni kapcsolattartás ugyanis többnyire esetleges volt. A frontmozgások, a szállítási körülményekben jelentkező nehézségek miatt a levelek sokszor késtek, vagy azokat – tartalmuk miatt – a szigorú katonai cenzúra nem engedte továbbítani. Így előfordult, hogy néha hetekig, hónapokig kellett várni egy válaszra, amelynek aktualitása a kézbesítéskor már nemegyszer teljesen elavult. Az idegőrlő várakozás és a szeretett férj állapotáért való aggódás néha a feleség idegrendszerét is kikezdte: a kiállításon olvasható egy öngyilkosságot elkövető nő tragikus esetéről beszámoló újságcikk is, amikor a férj válasza csak késett, és épp az öngyilkosság napján érkezett meg.
A háborúról és a fronteseményekről szóló hírek mindvégig dominálták a hátországban megjelenő lapokat. Egy-egy jelentősebb hadmozdulat várható kimenetele, az esélylatolgatások gyakori témái voltak a közösségi összejöveteleknek, az ekkor is virágzó kávéházakban pedig sokszor önjelölt „szakértők” – a csípős pesti nyelvben megőrzött „kávéházi konrádok” – okoskodtak a tényleges harci eseményektől biztonságos távolságban, kényelmes törzsasztaluk megnyugtató „fedezéke” mögül. A társadalmi érdeklődést szolgálták és a lakosság kitartására buzdítottak az úgynevezett hadikiállítások, vagy amikor az ellenségtől szerzett nehézfegyverzetet – többnyire ágyúkat – tettek a városok forgalmas helyein közszemlére. Az 1915 nyarán megnyitott „pasaréti lövészárok” pedig a háborút közelebb hozva a lövészárok-élményt tette némiképp átélhetővé az odalátogatú „turistahadnak”.
A nők erejére hagyományosan támaszkodó paraszti társadalom mellett nők már a háború előtt is dolgoztak a városokban. Ki cselédnek szegődött el, ki gyerekeket tanított, gyárban dolgozott vagy telefonos-kisasszonyként keresett megélhetést. Mivel a stratégiai szempontból kulcsfontosságú üzemek hadigazdaságra való átállítása és a termelési kapacitás fenntartására tett fokozott erőfeszítések ellenére a gazdaság teljesítménye csökkent, a háború kezdetétől nagy mértékben vették igénybe a nők erejét is, akiket korábban kizárólag férfiak által űzött munkakörökben is foglalkoztattak. A kényszer hatására a fővárosi utcaképben ekkor tűnnek fel a – többnyire felemásan fogadott – női utcaseprők, villamos-kalauzok, kéményseprők, tűzoltók vagy postások. A korábban nem sokra tartott cselédek a háborús körülmények miatt a jobban fizetett állásokba igyekeztek, a „háborús nagyságák szekatúráját” elviselő cselédlányok számában jelentkező hiány miatt az ázsiójuk jelentősen nőtt. Külön újságcikkek emlékeznek meg egyes „pályák” nők előtti megnyitásáról, így például amikor a hadügyminiszter rendeletben engedélyezte a katonai irodák számára, hogy „megfelelő napidíj mellett” nőket – ha lehet hadiözvegyeket és árvákat – alkalmazzanak. De olvashatunk az ekkor még szenzációnak számító eseményről, a Bihar vármegyi Kisháza körjegyzői állásának betöltéséről is, a megüresedett posztra ugyanis a „modern gondolkodású” főszolgabíró az egyedüli jelentkezőt, egy nőt nevezett ki. A háború alatt a legnehezebb helyzetbe a férfierő nélkül maradt falusi gazdaságok asszonyai jutottak, akik az állatok gondozásán túl a legkemény mezőgazdasági munkát, az aratást is sokszor egyedül, vagy legfeljebb gyermekeikre támaszkodva végezték. Aligha vitatható tehát, hogy a „nő háborús szerepe – ahogy ezt Szászy-Schwarcz Gusztáv egyetemi tanár 1914. decemberi beszédének kiállított részletéből olvashatjuk – nem merül ki a rettegésben. A nő kiveszi részét a háború munkájából is, a nő a háború munkájának is hőse”. A háború következtében egyre több nő érettségizett le, a pedagógusok körében és a korábban csak szórványosan látogatott egyetemeken pedig szintén megnőtt a nők aránya. Az „elnőiesedés” jeleit mutatja, hogy a Budapesti Tudományegyetem hallgatóinak az 1917–1918-as tanévben már több, mint 40%-át adták, a bölcsészettudományi karon pedig a nők aránya meghaladta az összes hallgató felét.
Gyakori témája az ekkor született memoároknak az afölötti búsungás, hogy az elhúzódó háború kikezdte az ország erkölcsi rendjét is. Az egymástól hónapokra – a hadifoglyok esetében akár öt-hat évre – elszakított párok sokszor valóban nehezen viselték a másik nem „távolságát” és engedtek – ki így-ki úgy – az önjelölt kérők udvarlásának. A mindennapos halállal szembesülve a bakák közt gyakran dívott a carpe diem életérzés és igyekeztek a háború poklának szüneteit féktelen szórakozással és mámorral eltölteni. Amíg a tisztátalannak tartott „muszka” nőket többnyire elkerülték, a kapható olaszokkal gyakran enyelegtek. Amíg a hadvezetés a katonákat gyakran „tizedelő” nemi betegségek visszaszorítása érdekében külön bordélyhálózatot működtetett, otthon nemegyszer a gazdaságban dolgoztatott hadifogoly, a felmentett falubeli, vagy a hatalmával visszaélő „gazda” alakított ki viszonyt az „elárvult” feleséggel. Az ezekből a kapcsolatokból született gyerekeket hívta a korabeli köznyelv „hadigyerekeknek”. Egy ilyen esetről számol be olasz hadifogságba esett férjének írt levelében egy feleség is, aki testi szolgálataiért cserébe ingyen takarmányt kapott a jószágának, de emiatt „van egy kislány a gazdátul”. Olvashatunk emellett a takarítónői fizetését néhány hétre prostitúcióból származó bevételekkel kiegészítő – és lefülelt – fiatalasszonytól származó rendőrségi vallomást is.
A háború legnagyobb kárvallottjai azok a nők voltak, akiknek valamelyik hozzátartozója elesett a fronton, és az öldöklés végére tulajdonképpen alig akadt valaki, aki ne lett volna ilyen. Őket természetesen aligha kárpótolta valamely kitüntetés, vagy önkéntes munkájukért kapott díszérem. „Az otthon hősnőinek” – ahogy a volt miniszterelnök, Tisza István 1917 karácsonyán elismerően fogalmazott – háborús erőfeszítései ugyanakkor nem múltak el nyomtalanul: a szigorú alá-fölé rendeltségi viszony és a merev társadalmi struktúrák a háború következtében oldódtak. Azáltal, hogy a gyengébb nem képviselői ennyi erőről tettek tanúbizonyságot, a világháború nemcsak katalizátora volt a nőmozgalmak és az általános választójogi küzdelmek felerősödésének, de a közgondolkodás megváltoztatásával hozzájárult a modern nő „alakjának” megteremtéséhez is.
Az ingyenes kiállítás 2015. december 9-től 2016. március 8-ig tekinthető meg, a hét minden napján. Helyszín: Balassi Intézet, Somlói u. 51., Budapest, 1016. A kiállítás az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság támogatásával valósult meg. A tárlat kurátorai ifj. Bertényi Iván történész és Kincses Károly fotóművész voltak.
