Cigarettatárca, óraszíj, porcelánbögre, mozsár, kártya, puzzle és gyermekjátékok. Csak néhány azokból a mindennapos használati tárgyakból, amiket az első világháború Magyarországán a propaganda a lakosság háborús elkötelezettségének fenntartása érdekében felhasznált. Ugyan 1918 előtt országos méretű propaganda hivatal nem létezett, a háború alatt a hatalom nem nélkülözhette a hátország lakosságának támogatását és egyetértését. Mindezt a control the thoughts jegyében.

Az itthon maradt lakosság a háborút leginkább a hadigazdálkodásra való átállás árnyoldalain keresztül érzékelte. A termelés visszaesése, a bevezetett jegyrendszer és a sorbanállások az életszínvonal drasztikus romlását tükrözték. A „belföldre” irányuló propaganda célja ezért a háborúból fokozatosan kiábránduló tömegek lelkesedésének „ébren tartása” volt. Olyan tárgyak kaptak propagandisztikus szerepet – tudhattuk meg a tárlatból – amik soha korábban. A propaganda-gépezet néhány tárgy készítését külön állami monopóliummá tette, de rendelkezett bizonyos jelszavak és színek használatáról is. Az ilyen tárgyak „születéséről” azután a sajtó rendre beszámolt, felhívásokban és hirdetésekben buzdítva a megvásárlásukra. Minden ilyen portéka beszerzése hazafias tettnek és a vevő háborús elkötelezettségéről tett tanúbizonyságnak számított.

A kiállított tárgyak között különleges szerepet töltenek be a háborús képeslapok és a plakátok. Közülük néhány már a háború kitörésétől fogva a közelgő sikerek melletti optimista crédót közvetítette, vagy a hazafias buzdító szólamok mellett a romantikus huszárrohamok és a magyar bakák lovagias tetteinek ábrázolásával a „muszkák” és a szerbek feletti gyors győzelmeket vizionálták. Más falragaszok pedig a háború egyes aspektusaira építettek. Ezekben a küzdelmekre való utalás igazi húzónévként jelent meg. A Kőbányai Sörgyár falragaszán például azt olvashattuk, hogy „tavaszi-részvénysöre megérkezésének hatására” az ellenség azonnal megadta magát, Vilmos császár ábrázolásával pedig a Fővárosi Sörfőző Rt. hirdette söreit és Lipót (mai Szent István) körúti „buffet-restaurantját”.

A gyors győzelmek elmaradtak és a villámháború fokozatosan állóháborúvá „merevedett”. A kiállításon ennek következményei, az elhúzódó háborúval járó életszínvonal csökkenés „tünetei” is helyet kaptak. Láthatunk itt a hadigazdaság időszaka alatt kibocsátott kenyérjegyet és a szűkösebb lehetőségekkel számot vető háborús „főzőkönyvet” is. A propaganda által sugallt kép szerint új szerepbe kényszerültek a háziasszonyok is, akik a tűzhelynél alkalmazott praktikáikkal és takarékoskodásukkal nemcsak „honleányi” elkötelezettségüknek adták tanújelét, de hozzájárultak az antant blokádjával járó kiéheztetés veszélyének legyűréséhez és a háború sikeres befejezéséhez, éppen úgy, mint férjeik és hozzátartozóik a frontokon. Kis túlzással ugyan, de az étkezés is „átpolitizálódott”, hisz az étel, ami a szakácsnők találékonyságának eredményeként végül az asztalra került, szintén nem mentesült a „harci szellem” fenntartásának kötelmei alól. Így lehetőség volt Ferenc Józsefnek és szövetségesének, a német császárnak arcképével díszített gyertyatartót az asztalra helyezni, ugyanilyen mintázatú evőeszközöket, címeres tányért és huszáros bögrét is használni.

Gondolva a legkisebbekre, a játékboltok kirakatai is megteltek háborús társasjátékokkal. Ugyan ezekkel leginkább az anyagilag jobb helyzetben lévő családok gyerekei játszottak, a játékfegyverekkel űzött „katonásdi” a szegényebb gyerkőcök körében is elterjed. A széles választékból korabeli puzzle-t (kirakóst), türelmet-, vagy stratégiai gondolkodást igénylő játékokat és kártyákat is szemügyre vehetünk. Bizonyos értelemben a propaganda mobilizálta a gyerekeket is, akik adománygyűjtő akciókban vettek részt, esetleg félretett pénzüket vagy kedvenc játékukat ajánlhatták föl hazafias célokra. Külön háborús versikék és mesék jelentek meg ebben az időszakban, és elterjedtek a „háborúzó” gyerekeket ábrázoló képeslapok is, sőt a fővárosi elemi iskolások legszebb rajzaiból az Iparművészeti Múzeumban kiállítást is rendeztek.

A propaganda kezdettől fogva nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a magyar katona harci erényeit felmagasztalja, ezzel szemben az ellenséges hadsereg tagjait gyenge, jellemtelen, gyáva alakként mutassa be. Ezek a végletesen leegyszerűsített, sztereotip ábrázolások a korszakban minden „oldalon” általánosak voltak és szélsőséges esetben valósággal diabolizálták az ellenséges háborús felek tagjait. A háborút „kirobbantó” szerbek, az angolok és az oroszok mellett különösen éles volt a kritika az olaszokkal szemben, akiket a magyar lakosság aljas hitszegőnek és a hármas szövetség  elárulójának tartott. A mielőbbi győzelembe vetett hit fenntartását szolgálta az a technika is, hogy a veszteségekről a sajtó – a háborús cenzorok szigorának köszönhetően – általában tapintatosan hallgatott, vagy a veszteséget minimalizálta, ezzel szemben a győzelmeket mindenkor felnagyított formában, pompás sikerekként jelenítette meg. Az idegen hadifoglyokat bemutató képes tudósítások és a városok közterein az ellenségtől elvett fegyverekből rakott gúlák mind ezt a képet erősítették az olvasókban és a járókelőkben. A háború mielőbbi győztes befejezését és a lakosság optimista várakozását gyakran ironikus képeslapokkal is kiszolgálták. Ezek olyan jeleneteket mutattak be, amelyekben a háborús ellenfelek – különösen a szerb és az orosz vezetés – többnyire ijedt és ügyefogyott szereplőként jelentek meg, akiket a magyar katona könnyedén agyabugyál el és tanít móresre. Nemegyszer már zsidók is a gúnyos ábrázolások céltábláivá váltak, jól mutatva a háború alatti antiszemita hangok felerősödését. Az ellenség megbélyegzéséhez az új sláger, a „képes mozgó”, vagyis az ekkortájt felfutó mozik segítségét is igénybe vették. A Nagymező utcai Tivoli mozgóképszínházának plakátja például egy-, a hadat üzenő Szerbiáról készült „filmkomédiát” hirdetett, a képen pedig borvirágos orrú, piros papucsos, duhaj szamárháton közlekedő szerb katona volt látható. Egy itt kiállított másik falragasz pedig a népviseletbe öltözött magyar leányt elrabló barbár „muszkákat” ábrázolja. A frontra indulók gyakran a „Megállj, megállj, kutya Szerbia” kezdetű katonadalt énekelték, amely a szerbek ellen indított háború gyors és győzelmes befejezését tükrözte. Kottáját és szövegét szintén láthatjuk.

A galéria utolsó „állomása” ebből  a küzdelmes négy évből mutat be a és a frontokon készült fényképeket. Az utcaképeket, frontjeleneteket vagy elhunyt katonákat ábrázoló fotográfiák közül különösen megrendítőek azok, amelyekről lerongyolódott hadifoglyok vagy megfáradt, csalódott, kiábrándult arcok néznek ránk. Egy 1917-es törvénycikk kötelezte a településeket, hogy a helyi áldozatoknak emlékművet állítsanak, erre azonban csak szórványosan került sor. A háborút követő években felállított emlékművek formakincsei többnyire a 19. század heroizált ábrázolásait tükrözi, a mozdulatlanná merevedett katonák mellett megörökítve a nemzeti motívumokat is.

A hivatalos propaganda különböző szegmenseit mintegy ellensúlyozva, a kiállítás másik fele az értelmiség sokszínű világába kalauzolja a látogatót. Színházi szerzők, hírlapírók és a magyar irodalom jeleseinek szövegeit, kéziratait felhasználva mutatja be szerzőik viszonyát a háborúhoz. Ez a viszony az eltérő nézetű és különböző szerepfelfogású írók szempontjából sem volt teljesen egyértelmű, közöttük egyaránt voltak ab ovo pacifisták, a háborúból fokozatosan kiábrándulók, és a küzdelmekkel szemben kezdettől fogva averziókat megfogalmazó személyek is.

A Nyugat ünnepelt költője, Ady szinte a kezdetektől óvott a háború sötét oldalától, és költészetében végig hangsúlyosan jelen volt a pusztulás és a tragédia elembertelenítő hatásának hangsúlyozása. A háborús verseiben alkalmazott képeket nemegyszer a költészetét mindvégig nagyítóval figyelő cenzúra „éberségének” kijátszása ihlette. És ugyan közvetlen frontélményeket nem szerzett, Távol a csatatértől címmel külön cikksorozatot indított, és Hatvany Lajos segítségével A halottak élén címmel 1918-ban megjelent kötetének központi témája a háború volt. Amíg Babits Mihály, Lengyel Menyhért, Kaffka Margit és Kassák Lajos osztották Ady pacifista álláspontját, mások, mint Juhász Gyula és Móricz Zsigmond, kezdetben a propaganda hatása alá kerültek és lelkesedtek a háborúért.

Ady elvbarátai közül külön kiemelkedik Babits, akinek testvére és több barátja is a frontra került. A környezete által is befolyásolt Babits korán háborúellenes írásokkal jelentkezett, amiért előbb lejárató kampány indult ellene, majd állásából is felfüggesztették. A Nyugat 1917-ik évi ötödik számát a Fortissimo című verse miatt a cenzúra lefoglalta, a lap pedig a vers üresen maradt helyével jelenhetett csak meg. Ha ez nem lett volna elég, istenkáromlás vádjával még perbe is fogták – holott a verssel szemben az ítészek igazi gondja annak pacifista felhangja volt. Ugyanez az „univerzális” vád fogalmazódott meg Gellért Oszkár és Fenyő Miksa néhány írásaival szemben is, amiket az 1914 júliusától érvényes új sajtótörvény rendelkezéseinek megfelelően megtiltottak közölni. Legrosszabbul a Kassák Lajoshoz kötődő aktivista, háborúellenes lap, a Tett járt, amelynek időnként nemcsak néhány cikkét, de az egész számát betiltották, amíg a lap végül 1916-ban megszűnt, és alakult újjá, Ma címmel.

A múlt századforduló emberének forradalmi hevülete, és az értelmiség bizonyos csoportjait is jellemző változáskeresés sokakat a háború helyeslésére indított, hogy aztán ez a vágy is elenyésszen a lövészárkok romantikára érzéketlen világában. A frontok mögött működő sajtóhadiszállás kötelékében a haditudósítók között dolgozott Molnár Ferenc és Bíró Lajos is. Az általuk írt beszámolók és az itthon maradt háborúellenes írók költészete a nyílt háborús propagandával szemben – ahogy Schöpflin Aladár fogalmazott – külön vívta a „szavak háborúját” és folyamatos muníciót- illetve megerősítést nyújtott a véres küzdelmekből kiábrándult, a harcok mielőbbi befejezését óhajtók egyre szaporodó táborának.

A színház egy ideig követte az állami propagandát a háborús lelkesedést erősítő, többnyire sematikus darabokat tűzve színpadra. A közönség ugyanakkor a kezdeti fellángolást követően a többnyire patetikus, romantikus hangvételű darabokat hamar megunta, és megnőtt az igény a régi, jól ismert repertoár iránt. A hivatalos elvárásokkal szembeni „hang” leginkább csak a kabarékban és a kuplékban jelenhetett meg. A Medgyaszay Vilmához, majd Bárdos Artúrhoz kötődő Modern Színpad háborúellenes előadásai, egyfelvonásosai és kupléi tömegeket vonzottak, plakátjaikból többet itt is szemrevételezhetünk.

Azok mellett, akik itthon maradtak számos – mára méltatlanul elfeledett – író is ténylegesen belekóstolt a frontszolgálatba, és cikkekben számoltak be a küzdelmekről; a háború alatt pedig a fokozódó cenzúra ellenére háborús antológiák láttak napvilágot, olyan szerzők írásait közölve, mint Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Dutka Ákos, Szép Ernő, Heltai Jenő vagy Ady Endre. Az Érdekes Újság pedig 1915-ös húsvéti mellékletében Háborús novellák címmel külön válogatással jelentkezett, amelyben nemcsak a háborús mindennapok bemutatása kapott szerepet, de a keserű hadifogság „élményének” megörökítése is.

A háború lelkes támogatóinak számított – kezdetben legalábbis – Tersánszky Józsi Jenő, Csáth Géza és Balázs Béla is. Utóbbi egyenesen „szent háborúról” értekezett 1914-es írásaiban. Ahogy azonban elhúzódtak a harcok és egyre tolódott a küzdelmek várható befejezésének időpontja, a kezdeti lelkesedés fokozatos kiábrándulásba és apátiába csapott át. A román hadsereg 1916-os erdélyi betörése pedig az eddig „távol” vívott háborút a kortársak számára immár túlságosan is közel hozta.

1918-ra a háborús erőfeszítések a végét járták, ősszel az olasz front összeomlott, a vezetőség pedig fegyverszünetet kért. A Monarchia (és benne a történelmi Magyarország) háborús mérlege roppant gyászosra sikeredett. Az 1918. október végéig bevonultatott 8,3 millió fős hadsereg 18%-a hunyt el, ennek duplája sebesült meg, 17% eltűnt és közel 30%-uk tengődött a háborút követően is sokszor még évekig hadifogságban. Négy évig tartó felesleges küzdelemre és erőfeszítésre tett pontot, amikor Magyarország képviselői a versaillesi-kastélykert Nagy-Trianon palotájában aláírták a magyar békeszerződést. 1920. június 4-ét követően a számvetés, az újrakezdés és a tanulságok levonása várt a kortársakra. Bizonyára ez utóbbiak közé sorolható az is, hogy a tömegek lelkesedésének fenntartása járhat ugyan sikerrel, de még az erőteljes állami befolyásolás lehetőségei is korlátozottak. A frontokon elmaradt győzelmeket ugyanis még a legsikeresebb propagandával sem lehet pótolni.

A kiállítás megtekinthető 2015. október 17-től 2016. március 20-ig, keddtől szombatig a könyvtár nyitvatartási idejében, 10-19 óra között. Helyszín: Országos Széchényi Könyvtár, Budavári Palota F épület, V. és VI. emelet. A projekt az OSZK Tudományos Igazgatóságának irányításával az erre létrehívott munkacsoport révén valósult meg. Kurátorok: Boka László irodalomtörténész, Ifj. Bertényi Iván történész, Katona Anikó művészettörténész, Szőts Zoltán Oszkár történész és Rózsafalvi Zsuzsanna irodalomtörténész.