Hajnal van. A panelházak fölött misztikus ködként kavarog a szürke égbolt. Van benne valami túlvilági és megfoghatatlan.

Egy szakadt Zsigulit kaptam a megbízómtól, hogy minél hitelesebbnek hasson majd az osztrák határon. Feltéve, hogy odaérek, mert a váltó kattog, zörög, nem akarja az igazat. Hosszas huzavona után aztán beveszi a rükvercet, de csak azt az egy fokozatot. Elgondolkodtató, hogy milyen arcot vágnak majd a határon, amikor 2015-ben komótos tempóban araszolva megérkezem hozzájuk a történelem hátán. Egy csipetnyi avítt kelet a hibridautók, okostelefonok és megabitekben számított szupersebesség árnyékában.

Hegyeshalom felé tolatok az M1-esen. Bekapcsolom a rádiót, hogy legalább a műszerfaltól felém áradó hanghullámok jelezzék voltaképp merre volna az előre. Fáj a nyakam, a bordáim, a gerincem. A testtartásom egy gondos kezek által megformált fonott kalács nemességét sugározza, miközben a rádióban borús hírek ömlenek a tarkómra: migránsok áradata; kétségbeesett emberek tömegei keresnek menedéket, jobb életet, parányi reményt. Számukra minden elveszett, de a Nyugat kapujában talán megváltják őket. Instant történelemórát kapok a Közel-Kelet válságáról olyan szavak és nevek elhangzását követően, melyek az Ezeregyéjszaka meséit idézik és világ életemben a kifürkészhetetlen egzotikumot juttatja eszembe.

Vajon tényleg jobb élet vár rájuk? Csupán kérdések fogalmazódnak meg bennem a hírek hallatán, miközben az autópálya széles magányában egy-két kósza autóstársam fenyegetőn rám dudál, villogtat a reflektorral, majd indexel és megelőz, közben szaporán váltogatva felmenőim nevét és a nem túl kifinomult szitokszavakat. Aztán elhúznak előttem, voltaképp mögöttem, a nyugat felé tartó keleti történelem „seggel a jövőbe” mintapéldánya mögött. Ha szeretnék valami pozitívat találni a helyzetben, azt mondanám, hogy ha visszafordítanak a határról, már legalább jó irányba állítottam az autót. Feltéve, hogy ő is akar majd visszamenni a lesajnált keleti blokkba.

Százezrek tartanak Németország felé … Ötmillió szír menekült várja hazája szomszédságában, hogy otthon rendeződjön a helyzet … Nyolcszázezer menedékkérőt regisztráltak idén Németországban … Akár a háromszázezret is meghaladhatja a Magyarországon benyújtott menedékkérelmek száma ebben az évben … Újabb robbantás követelt áldozatokat Szíriában … Franciaország katonai beavatkozást fontolgat … Ma borús, hideg idő várható …

 

Elhagyom Győrt. Pirkad. Legalábbis néhány naiv fénysugár megpróbál áttörni a vaskos felhőakadályon. Pedig ahogy megmondták, ma nem fog kisütni a nap. De nem szegi kedvemet a hideg, és nem szegi kedvemet az autóút monotóniája sem. Bevettem már néhány kanyart hátrafelé, hogy felkészülve vágjak neki majd az útnak, amikor végre elindulhatok előre. Feltéve, hogy ő is akarja. Feltéve, hogy megengedi ez a roskatag orosz csoda.

A rádióban egy magyar popsztár nyekereg a hervadó szerelemről és elhantolt plüssjátékokról, meg hogy a Duna parton állva nem tudja, merre menjen. Érzek valami megértésfélét. Leginkább azok iránt, akik már többször kívánták a popszövegírók halálát, vagy a slágergyárak bezárását és a kétkezi zenei iparmunkások felcserélését automatákra, vagy bármi másra, ami nagyobb változatosságot garantál a szerelem és meg nem értettség körüli tipródásnál.

Hegyeshalom, határátkelő. Besorolok a kígyózó embertömeg mellé. Fiatal férfiak és asszonyok a még fiatalabb gyerekeikkel. Családok, szerencsétlenek, hontalanok egy jobb élet reményében. Rendőrök gyűrűjében teszik meg a vágyott métereket, és mintha megkönnyebbülést látnék az arcukon. Fáradtnak és gyengének tűnnek, mégis van valami a tartásukban, ami reményteli és nemes. Nem hiába mondják, hogy csak az tudja értékelni az élet apró örömeit, aki már sokat szenvedett. Ismét az Ezeregyéjszaka meséi jutnak eszembe, azok az egzotikus tájak és történetek. Eltűnődöm, vajon mi lehet bennünk a közös? Hogy a látványos különbségek dacára vajon lesz-e valaha is közös nevező, lesznek-e majd közös értékeink és kölcsönös tisztelet? Hogy az oly közeli származási rokonságunkat, a természeti tényeket megcáfolva, miszerint mindnyájan ugyanahhoz a genetikai családhoz tartozunk, amit emberi fajként ismerünk, bántjuk és megnyomorítjuk egymást, amióta az első ember rájött, hogy a bottal nem csupán a karját hosszabbíthatja meg, hanem félholtra verheti a másikat… Lesz itt valaha béke?

Az az érzésem, hogy Isten legalább annyira komor hangulatában van, mint a kora őszi idő. Szólítjuk Őt ezer néven, tulajdonítunk neki millió attitűdöt, mégis egyetértünk abban, hogy fölöttünk áll. És talán nem is gondoljuk, hogy mennyire belefáradt már az örökös magyarázásba, hogy „Ember! Ne az én nevemben ganéjkodjál!”. Míg ezen morfondírozom, a tömeg tovább hömpölyög az osztrák fennhatóság felé. Aztán hirtelen egy női alak jelenik meg. Öltözéke hasonló a többiekéhez; csiricsáré színű ruhák és fejkendő, egy dologban mégis gyökeresen eltér a többiektől: hatalmas bőröndöt húz maga után pontosan az ellenkező irányba. Ausztriából érkezett és felém tart. Jobban megnézem magamnak, majd megnézem a zsebemben lévő fényképet, amit a megbízóm adott. Már tudom, hogy ő lesz az. Ő a munkám, a fuvarom, hosszú idő után az egyetlen és valószínűleg az utolsó, mert annyit fizet, hogy ha kétszáz évig élnék, akkor se nyekkenek meg. Felém integet, megszaporázza a lépteit. Már nyitom a csomagtartót és elveszem a bőröndjét. Beül a hátsó ülésre és magára húzza fejkendőjét. A magyar rendőrök észrevesznek. Tudtam, hogy nem jó ötlet a Zsiguli 2015-ben, de a főnököm ragaszkodott hozzá. A fakabátok mégis emberségesek. Rutinszerűen elkérik az irataimat, belenéznek a csomagtartóba, benéznek a hátsó ülésre és ellenőrzik az utasom iratait, amelyek nyilvánvalóan hamisak, mégsem tűnhet fel nekik, hiszen első osztályú munka. Kérdeznek ezt-azt az úti célunkról, és hogy miért pont Magyarország felé vesszük az irányt, amikor mindenki eljön onnan? Annyira mégsem érdeklik őket az okok, inkább csak gyűjtik az új ingereket, hogy ébren maradjanak. Hosszú napok és éjszakák vannak mögöttük, és senki se tudja mi lesz holnap. Végül elbúcsúzunk, és szebb napokat kívánunk kölcsönösen.

Elindulunk, végre előre. Az öreg ruszki beadta a derekát és bevette az egyest. Az öregek makacsságából viszont most sem ad lejjebb, innentől csak az egyest viszi. Mégis haladunk, végre előre a népszerűtlen Kelet-Európa felé. Az utasom némán reszket. Megkérdezem, hogy felcsavarjam-e a fűtést, mire kimérten bólogat és megköszöni. Nem igazán beszélünk többet. Leveszi a fejkendőjét és kigombolja a kabátját. Barátságos arcú, hatvanas szőke asszony a maga germános büszkeségével és tartásával. Fogadni mernék, hogy láttam már valahol. Piszkosul ismerős az arca, s mialatt én ezen tűnődöm, inni kér. Hanyagul hátra mutatok a hátsó ülés alatt található zacskóra. Hallom, ahogy a műanyag flakon perforált kupakja lepattan és óvatosan belekortyol az üvegbe. Hümmög és elégedetten jegyzi meg, hogy ízletes, majd újra belekortyol. Én pedig csak tűnődöm és tűnődöm. Egyre ingerültebb leszek, mert mindig felidegesít, ha valamire szeretnék fényt deríteni, de megcsal az emlékezetem. Kiborító! Ilyenkor persze általában az a megoldás, hogy lehiggadok és igyekszem elfelejteni a problémát, aztán pár nap múlva ismét beugrik a dolog, becsomagolva a megfejtéssel. Valószínűleg most is így lesz. Elhessegetem hát a gondolatot, belenézek a tükörbe, és akkor döbbenek rá, hogy itt most mindennek vége. Összeszedem az istenhez közelebb álló gondolataimat és imádkozni kezdek, hogy az öreg Lada vegye be a többi fokozatot és leadjam a szállítmányt, amíg még fizetnek érte. Káromkodni szeretnék: mégis hogyan lehet valaki ekkora barom? De nem szabad, most nem lehet. Most imádkoznom kell, mert sajnos a fagyállót itta meg…

2015. augusztus