A hosszú világosbarna haj szigorú rendben kanyarodva csendesen behódolt a rézcsatoknak. Mindössze egy-két rövidebb fürt lógott bele Éva arcába, aki néha vékony, törékeny ujjaival füle mögé simítgatta azokat. Világos, mogyoróbarna szemei megfeszülten fókuszáltak a bejárati ajtóra. Néha vélni hallották, ahogy a kulcscsörgést követően a fémes kilincs lenyomódik. Éva egyszer-kétszer felpattant, hosszúkás ujjait végig húzta feszes szoknyáján és arcára kedveskedő mosolyt erőltetett. Dermedten állt ebben a pózban pár másodpercig, majd nyugtázta, hogy csupán ideges agytekervényei játszanak vele, így eltorzult arccal huppant vissza székére. A szobát megtöltötte a nemrég elkészített ételek zamatos illata, amely gőzölögve kínálta fel magát az étkezőasztalon. Éva végigpásztázott a rántott húsokon, de egyikbe se kóstolt bele, bármennyire szeretett volna. Meg akarta várni férjét, aki bármelyik pillanatban megérkezhetett.

Bármelyik pillanatban – motyogta a nő, aki majdnem másfél órája csinálja ezt a procedúrát.

Az óra kattogását követve érzelmei is váltakoztak. Kétségbeesett, szánalmas, boldogtalan, reménytelen, reménykedő, boldog, nemtörődöm, szerelmes, büszke, kétkedő, satöbbi.

Kinyújtotta lábait, majd kilépett fekete cipőjéből és katonás rendbe maga mellé helyezte azokat. Felállt és kihúzta magát. Apró lábait egymás mellé rakodva kitipegett a hosszúra nyúló gangra. Óvatosan megbirizgálta az ablakpárkányra helyezett krizantémokat. Ujjaival végigjátszott száraikon, amíg el nem ért bimbójukhoz.

–  Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret – hadarta, miközben idegesen tépdelte szirmokat. Az utolsót is kiszedve mosolyra húzta száját.

–  Szeret!!! Hát persze, hogy szeret. Mit is gondoltam? – nyugtázta elcsukló hangon.

Végig nézett a lábainál heverő szirmokra, miközben felötlöttek benne volt szerelmei. Minden egyes szirom mellé élményképeket fűzött. Barnabás, Áron, Domán, Bogdán. Előjöttek a semmiből, mint szálló füstgombolyagok. Eltöprengett, miért éppen Ádám mellett állapodott meg. Miért éppen ő? Kicsikét ironikusnak érezte a helyzetet. Mezítláb álldogál egy bérház gangján, volt szerelmeire asszociál hulló szirmok láttán, miközben férjére vár, akit már régen nem érdekel az egész. Az ablaküvegben meglátta, ahogy akaratán kívül felmosolyog. Önmagába nézett és hosszan kifújta a levegőt. Egy másodpercig elég erősnek érezte magát. Befutott volna, kinyitja hatalmas bőr utazótáskáját és ütemesen dobálná bele ruháit. Telepakolná, az évekkel majd magányában neki indulna az éjszakának. Cigarettát venne a sarki trafikban és betérne a közeli kisboltba borért, bekuckózna egy ligeti padra és lerészegedne. Alig észrevehetően megrándultak ujjai, mintha készen állnának, azonban az egész elképzelés hirtelenjében tovább siklott a csillagos égbolt felé. Két kezével megmarkolta a korlátot és lenyugodott.

Letörölte arcáról az előbb elképzelt alternatív ötletet és leköpött egyet a magasból. A földszinti macskakövön való szétcsattanást azonban elnyomta a liftajtó csikorduló kitáródása. Ádám megjelent a hosszú gang végében. Gyors léptekkel odatrappolt, leheletnyi csókot nyomott felesége arcára, bement, leöltözött és gyorsan helyett foglalt az asztalnál. A nő boldog lett. Gyorsan megigazgatta kontyát és besietett.

Nagy adag húst szedett ki férje tányérjára majd kiegyenesedve neki dőlt a hideg fehér falnak. Szemei végigjátszottak a férfin. Sármosnak találta. Boldoggá tette a tudat, hogy férje hazajött hozzá. Ki másért jött volna haza? Gyerekük nincsen, mert a férfi nem szeretett volna és a nő hagyta ezt. Mikor ezt először bebökte egy nagyon régi, ködbevesző csillagozott éjszakán Éva csak megvonta vállát és többé már nem érdekelte a téma. Elbutított szajhaként behódolt, mert szerelmes volt.

A férfi maga csendességében vágta a húst és erélyesen szájába helyezte. Alaposan megrágta majd lenyelte. Vágta a húst, alaposan megrágta majd lenyelte.

– Nemsokára el kell mennem, mert egyik ismerősömnek megígértem, hogy segítek neki – jelentette be gépiesen egy falat után.

– Rendben! Milyen remek, segítőkész ember vagy te! Mondták már? – fűzte tovább a párbeszédpaneleket Éva, miközben törékeny ujjaival elkezdte kigombolni feszülő kék ingjét. Egyiket a másik után, míg fel nem derengett csipkézett melltartója. Finoman odalépdelt férjéhez és előtte lejtette lassú, vontatott táncát. Az utolsó gombot erőszakosan pattintotta ki, majd ujjai lágyan végigkószáltak a borostás férje arcán. Ádám oldalra kapta fejét, de ez nem érdekelte a nőt. Lassan rázta csípőjét jobbra, s balra, miközben hosszú ujjai lágyan elkezdték a szoknya aranyozott cipzárját lehúzni. A ruha tompán rogyott össze a padlón. Felderengett minden. Fekete harisnya. Fekete selyem alsónemű. Fekete csipkézett melltartó. A nő hajába túrt miközben a férfi arcát maga felé fordította.

– Szerintem kicsit még ráér az a találkozó, nemde? – kontyát kiengedte és a hosszú, barna haja ráomlott vállára.

– Hát…eléggé fontos, mit ne mondjak – válaszolt csendesen Ádám, miközben feleségét nézte és megijedt. Nem érzett semmit sem. Itt fetreng egy szinte meztelen nő előtte, aki a felesége és ő másra gondol. Gondolatai rémisztőn messze jártak. Kerületekkel arrébb. Kedves ismerősére, Lindára gondolt, akinek egy félszobás kis lakása volt, Dunára néző panorámával. Tőle jött és hozzá megy vissza. Beleszeretett. Miközben Évát nézi a másik nő arcát képzeli el. Miközben a ringó lágy végtagokat bámulja a nő lágy táncát képzeli el. Elmélkedései folyamatosan körülette forogtak. Egyszerűen nem tudott másra gondolni, csak a közös élményekre. A házára, ahol már vakon megtalálna mindent. Az éjszakai borozásokra az erkélyen. A lámpafények megtörő játékára az áramló folyón. A sodort cigarettákra. Az észveszejtő szerelmeskedésekre. Fiatalnak érezte magát újra. Egy hebrencs tizenhét éves, aki beleszeret osztálytársnőjébe. Ádám sokat töprengett az egészen, hogy mégis mit művel, mert már nem fiatal annyira, mégis úgy viselkedik. Gondolatai azonban mindig meghajoltak az érzelmeknek.

– Tetszik a látvány? – súgta oda Éva.

Ádám hirtelen pislogott egyet és minta erősen felpofozták volna visszaszállt a realitás talajára.

–  Ne haragudj, el kell rohannom. – ugrott fel és már aggatta is magára zakóját – Öltözz fel, mert kicsit lehűlt már a levegő! – fűzte hozzá, majd becsapta az ajtót Ádám.

Évának kitágultak szemei, majd gyorsan maga elé kapott valamit. Mocskosnak érezte magát. Nem igazán értette az egészet. Dermedten álldogált ott.

–  Biztosan nagyon fontos az a találkozó – motyogta.

Magára kapta az ingét, majd lekuporodott a székre, ahol percekkel ezelőtt még férje ült és elkezdte enni a maradékot, amit a férfi a tányéron hagyott.

Zsinórokon lelógó villanykörték világították be a kisméretű szobát. Gerzson éppen most helyezte Lola elé a múlt héten vásárolt nagy öblös borospoharat, amelybe lassú mozdulatokkal vörösbort töltött. Mindketten némán tekintgettek jobbra, s balra. Ha véletlenül szemük összetalálkozott, sanda mosolyra húzták szájukat.

A pohár megtelt, majd Gerzson újat vett elő, és szintén megtöltötte vörösborral. Letette maga elé, és szembe leült feleségével. Mire elhelyezkedett hirtelenjében, a nő pattant fel, kinyitotta a fa bejárati ajtót, és behozta a kinti padon ottfelejtett üveghamutálcát. Az öngyújtó sercegve ontotta magából a parányi lángot. Lola mélyre beszívta, majd meglepően lassan engedte, hogy a puha füst kiáradjon szervezetéből. Nagy dohányosnak számított, most mégis szinte tíz percen keresztül bajlódott a szál elszívásával, mert minél kevesebb maradt meg, annál lassabban ismételte a mozdulatot. A hullámzó füst lassan kezdett rátelepedni a csöppnyi szoba bútorzatára. Gerzson eközben nagyot kortyolva félig kiitta a saját részét üvegpohárból. Tetszett neki a kissé fanyarkás utóíz. Ajka szélét nyaldosta és minden korty után kihúzta magát, mintha büszkén mutatná, hogy ez az üvegnyi finomság, neki köszönhető, hiszen a délután nagy részét válogatással töltötte a sarkon túli üzlet boros polcainál. Lola eközben a faasztalra helyezett hamutálcához lépett és erélyes mozdulatokkal elnyomta a szálat, majd ő is nagyokat kortyolt a számára kitöltött borból. Arcizmai mozdulatlanok maradtak. Csendesen járt fel s alá a csempéken, amikor tekintete megakadt az előszoba tükörben.

Nézte a leomló szőke göndör fürtöket, melynek csillogását tompította az ősz hajszálak zuhataga. Visszaemlékezett, mennyire imádta fehér csontfésűjével végigsimítania loknijainak zuhatagát, és összeszorult szívvel emlékezett vissza, mennyire szerette Gerzson is haja csillogását. Arcát már nem merte tüzetesen górcső alá venni, mert őt is elszomorítja a feltúrt szántófölddé váló fiatal vonásai. Minden reggel nyugtázni kell öltözködés közben, hogy megöregedett, de hajaj… mennyire megöregedett! Ráncok által besáncolt küzdőtérré váló arca szomorúan nézett vissza rá.

Kortyolt.

Folytatta a viadalt önmagával a tükörben.

Kortyolt.

Mosolyra húzta a száját és hangosan felnevetett. Kikacagta saját öregségét. Kiröhögte a ráncot, amely mosolygása közben mutatkozott meg.

Kortyolt, majd magába gyűrte az egészet.

Gerzson már oda sem figyelt felesége által nyújtott színielőadásra. Csendesen itta borát, amelyet gépiesen újra és újra töltött, miközben cigarettája füstjében homályossá vált lassacskán. Elméje tarka volt, bár évről évre egyre üresedő. Nem tudott már fiatalságára gondolni, nem érdekelték már a hírek és nem érdekelte felesége sem. Nem töprengett a múlton, nem szedte darabokra, hogy részenként felülvizsgálja és áthidaló következtetésekre jusson. Szokásos borára vágyott, mely segített számára elaludni.

Ujjai közül kilebbenő füst mögül néha Lolára tekintett. Megpróbált úgy ránézni, mint megismerkedésük idején. Olyan szerelemmel, amely képes lett volna világokat hamuvá égetni. De már nem volt rá képes. Már csak egy nőt látott, akinek múltja múltjával fonódott össze, és aki sanyarú jövőjének utazótársa lesz. Sohasem tudta, hogyan ment tönkre az egész; melyik volt az a pillanat, amely vágtató futásuknak gátat szabott. Emléktöredékek sorozata villant át szemének tükrén. Felderengett gyász, égbekiáltó üvöltözés, kiapadt óceánmedret megtöltő könnyzápor, idegen férfi test, ajtócsattanás, félig megeresztett mosoly és cigarettafüst.

Egy barna csomag cigarettát kapart elő kopott zakójának felső zsebéből, melyből odadobott egyet feleségének is.

A két ember egészen hajnalikig szívta a szálakat sorban, mindaddig, míg a kicsiny szobából nem látszott semmi más csak egy halmaznyi köröző füstgomolyag. Lola és Gerzson egymás alakját sem tudta kivenni  már.

Lipcse 1945.
Robert Trinitynek hívnak, az 5. amerikai gyalogos hadosztály zászlóaljához tartozom, 26 éves vagyok és eléggé kimerült.
Szervezetem egyre jobban kívánkozik egy jó cigaretta után, viszont tudom, hogy még órák vagy napok akár hetek kérdése, hogy óhajom megvalósuljon.
Mostanra már összefolynak a napok az egész idő összedőlt… tippem sincsen, mióta állok egy lipcsei ház harmadik emeleti polgári lakásában.
Csupán záporozó golyókat hallok és a feketeség dobolását emberi csontokon, mintha egy zenei koncerten lennék, bár itt vérköd a függöny és a halál a zenész.

Lassacskán az időérzékemmel a félelem privilégiumát is elveszítem. Nem állítom, hogy nem érzek néha egy kis rettegést gyomromban, de már nem annyira velőtrázó, mint a legelején.
Belefáradtam már és hazavágyódom. A megszokott macskaköveken akarok lassan sétálni a fehérre mázolt kerítéssel szegélyezett házam felé ahol szerelmem vár rám.

Itt a háborúban az ehhez hasonló ember számára alapvető dolgok felértékelődnek, nem csupán egy monoton nap megszokott cselekvései, hanem messzinek tűnő fantazmagóriákká nőnek.
Sokak szerint a Lipcse folyója felett átívelő híd az utolsó akadály, amelyen átkelve elérjük a belvárost és túlleszünk a háború nehezén.
Puskaporos a levegő a szó minden értelmében, mivel félő, hogy a németek bármelyik pillanatban felrobbantják a hidat, ahol éppen az első szakaszunk halad át.
Fedezés céljából küldött őrmesterem ebbe a lakásba, amely szükségből felállított támaszpontom lett.
Milyen tágas szoba. Emlékszem tetszettek az olajjal készült alkotások. Drága fapadló, üresen tátongó tér, egyedül az a két számomra tetszetős kép lógott a szakadt tapétával tarkított falon.
Odakint tavaszodnia kellett volna a világnak, hiszen április 18-át írtunk, viszont a záporozó golyók leszakították a kezdetleges rügyeket és szirmaikra robbantották szét az éppen nyíló virágokat. A napsugarakat a lőpor és a hamu hatalmas seregélyrajjá növekedett felhője takarta el.
A belső szoba egyetlen ablakán át egy tölgyfa ronccsá tört ágai hajladoztak az utcakő felé, mint ahogy szomorú édesanya borulna halott fia tetemére.  
Hirtelen elsötétült minden. Az utolsó képfoszlányom egy kovácsoltvas erkélykorlát, amely golyózáporok sziluettjében látszott. Néha elképzelem, hogy az én anyám is karjaival körbefonva tartaná hideg testemet ha tehetné, ha könnyed mozdulatokkal át nem léptek volna tetememen pont nélkül hagyva az életem számára nyitott füzetlapot.

Robert Capa vagyok 28 éves eredetileg forgatókönyvírónak készülő fotós.
Jól emlékszem, hogy le akartam fotózni az utolsó szakasz átkelését a veszélyesnek tűnő hídon. Egy harmadik emeleti lakásban keringtem keresve a megfelelő látószöget. Rajtam kívül még öt fiatal fiú állt a szoba egyik sarkába húzódva, miközben őrmesterük különféle vezényszavakat mormolt.
Az eligazítás után gyors pakolásba kezdtek. Egy hatalmas gépfegyvert cipeltek óvatosan a védtelen erkélyre, mert a mocskos ablakon át nem volt kivehető a fedezni kívánt terület.
Emlékszem éppen egy művészinek nem mondható olajfestményt bámultam, amikor egyikük holtan csuklott össze elterülve a hajópadlón.
Az őrmester hidegen lépett a fiatal fiú lassan kihűlő testéhez, megnézte pulzusát, majd gépiesen kihúzva magát átlépett rajta.

Még mindig emlékszem tiszta arcára, és ahogy kék szemét elhagyja az élet. Orra kicsit pisze volt és furcsa foltok tarkították, amit megértek. Viszont nyugodt volt, nagyon nyugodt.
Ekkor lőttem el hetek óta az első felvételemet, amely az utolsó a katona életében.

Vérben tocsogott bakancsom, amikor a bejárati kapun elhagytam a házat. Bekalkulált veszteség, így fogják nevezni a fiút, aki most holtan fekszik egy vadidegen ember erkélyén a csendesen szétmálló világban.  
Legtöbben, emlékét olyan gyorsan fogják elfeledni, mint én hagytam el előbb ezt a bérlakást, de a kép, amelyet készítettem róla emlék lesz arról az időről amelyben meghalni feloldozást jelentett a fegyverkattogással teli valósággal szemben.