Lipcse 1945.
Robert Trinitynek hívnak, az 5. amerikai gyalogos hadosztály zászlóaljához tartozom, 26 éves vagyok és eléggé kimerült.
Szervezetem egyre jobban kívánkozik egy jó cigaretta után, viszont tudom, hogy még órák vagy napok akár hetek kérdése, hogy óhajom megvalósuljon.
Mostanra már összefolynak a napok az egész idő összedőlt… tippem sincsen, mióta állok egy lipcsei ház harmadik emeleti polgári lakásában.
Csupán záporozó golyókat hallok és a feketeség dobolását emberi csontokon, mintha egy zenei koncerten lennék, bár itt vérköd a függöny és a halál a zenész.

Lassacskán az időérzékemmel a félelem privilégiumát is elveszítem. Nem állítom, hogy nem érzek néha egy kis rettegést gyomromban, de már nem annyira velőtrázó, mint a legelején.
Belefáradtam már és hazavágyódom. A megszokott macskaköveken akarok lassan sétálni a fehérre mázolt kerítéssel szegélyezett házam felé ahol szerelmem vár rám.

Itt a háborúban az ehhez hasonló ember számára alapvető dolgok felértékelődnek, nem csupán egy monoton nap megszokott cselekvései, hanem messzinek tűnő fantazmagóriákká nőnek.
Sokak szerint a Lipcse folyója felett átívelő híd az utolsó akadály, amelyen átkelve elérjük a belvárost és túlleszünk a háború nehezén.
Puskaporos a levegő a szó minden értelmében, mivel félő, hogy a németek bármelyik pillanatban felrobbantják a hidat, ahol éppen az első szakaszunk halad át.
Fedezés céljából küldött őrmesterem ebbe a lakásba, amely szükségből felállított támaszpontom lett.
Milyen tágas szoba. Emlékszem tetszettek az olajjal készült alkotások. Drága fapadló, üresen tátongó tér, egyedül az a két számomra tetszetős kép lógott a szakadt tapétával tarkított falon.
Odakint tavaszodnia kellett volna a világnak, hiszen április 18-át írtunk, viszont a záporozó golyók leszakították a kezdetleges rügyeket és szirmaikra robbantották szét az éppen nyíló virágokat. A napsugarakat a lőpor és a hamu hatalmas seregélyrajjá növekedett felhője takarta el.
A belső szoba egyetlen ablakán át egy tölgyfa ronccsá tört ágai hajladoztak az utcakő felé, mint ahogy szomorú édesanya borulna halott fia tetemére.  
Hirtelen elsötétült minden. Az utolsó képfoszlányom egy kovácsoltvas erkélykorlát, amely golyózáporok sziluettjében látszott. Néha elképzelem, hogy az én anyám is karjaival körbefonva tartaná hideg testemet ha tehetné, ha könnyed mozdulatokkal át nem léptek volna tetememen pont nélkül hagyva az életem számára nyitott füzetlapot.

Robert Capa vagyok 28 éves eredetileg forgatókönyvírónak készülő fotós.
Jól emlékszem, hogy le akartam fotózni az utolsó szakasz átkelését a veszélyesnek tűnő hídon. Egy harmadik emeleti lakásban keringtem keresve a megfelelő látószöget. Rajtam kívül még öt fiatal fiú állt a szoba egyik sarkába húzódva, miközben őrmesterük különféle vezényszavakat mormolt.
Az eligazítás után gyors pakolásba kezdtek. Egy hatalmas gépfegyvert cipeltek óvatosan a védtelen erkélyre, mert a mocskos ablakon át nem volt kivehető a fedezni kívánt terület.
Emlékszem éppen egy művészinek nem mondható olajfestményt bámultam, amikor egyikük holtan csuklott össze elterülve a hajópadlón.
Az őrmester hidegen lépett a fiatal fiú lassan kihűlő testéhez, megnézte pulzusát, majd gépiesen kihúzva magát átlépett rajta.

Még mindig emlékszem tiszta arcára, és ahogy kék szemét elhagyja az élet. Orra kicsit pisze volt és furcsa foltok tarkították, amit megértek. Viszont nyugodt volt, nagyon nyugodt.
Ekkor lőttem el hetek óta az első felvételemet, amely az utolsó a katona életében.

Vérben tocsogott bakancsom, amikor a bejárati kapun elhagytam a házat. Bekalkulált veszteség, így fogják nevezni a fiút, aki most holtan fekszik egy vadidegen ember erkélyén a csendesen szétmálló világban.  
Legtöbben, emlékét olyan gyorsan fogják elfeledni, mint én hagytam el előbb ezt a bérlakást, de a kép, amelyet készítettem róla emlék lesz arról az időről amelyben meghalni feloldozást jelentett a fegyverkattogással teli valósággal szemben.