Zsinórokon lelógó villanykörték világították be a kisméretű szobát. Gerzson éppen most helyezte Lola elé a múlt héten vásárolt nagy öblös borospoharat, amelybe lassú mozdulatokkal vörösbort töltött. Mindketten némán tekintgettek jobbra, s balra. Ha véletlenül szemük összetalálkozott, sanda mosolyra húzták szájukat.

A pohár megtelt, majd Gerzson újat vett elő, és szintén megtöltötte vörösborral. Letette maga elé, és szembe leült feleségével. Mire elhelyezkedett hirtelenjében, a nő pattant fel, kinyitotta a fa bejárati ajtót, és behozta a kinti padon ottfelejtett üveghamutálcát. Az öngyújtó sercegve ontotta magából a parányi lángot. Lola mélyre beszívta, majd meglepően lassan engedte, hogy a puha füst kiáradjon szervezetéből. Nagy dohányosnak számított, most mégis szinte tíz percen keresztül bajlódott a szál elszívásával, mert minél kevesebb maradt meg, annál lassabban ismételte a mozdulatot. A hullámzó füst lassan kezdett rátelepedni a csöppnyi szoba bútorzatára. Gerzson eközben nagyot kortyolva félig kiitta a saját részét üvegpohárból. Tetszett neki a kissé fanyarkás utóíz. Ajka szélét nyaldosta és minden korty után kihúzta magát, mintha büszkén mutatná, hogy ez az üvegnyi finomság, neki köszönhető, hiszen a délután nagy részét válogatással töltötte a sarkon túli üzlet boros polcainál. Lola eközben a faasztalra helyezett hamutálcához lépett és erélyes mozdulatokkal elnyomta a szálat, majd ő is nagyokat kortyolt a számára kitöltött borból. Arcizmai mozdulatlanok maradtak. Csendesen járt fel s alá a csempéken, amikor tekintete megakadt az előszoba tükörben.

Nézte a leomló szőke göndör fürtöket, melynek csillogását tompította az ősz hajszálak zuhataga. Visszaemlékezett, mennyire imádta fehér csontfésűjével végigsimítania loknijainak zuhatagát, és összeszorult szívvel emlékezett vissza, mennyire szerette Gerzson is haja csillogását. Arcát már nem merte tüzetesen górcső alá venni, mert őt is elszomorítja a feltúrt szántófölddé váló fiatal vonásai. Minden reggel nyugtázni kell öltözködés közben, hogy megöregedett, de hajaj… mennyire megöregedett! Ráncok által besáncolt küzdőtérré váló arca szomorúan nézett vissza rá.

Kortyolt.

Folytatta a viadalt önmagával a tükörben.

Kortyolt.

Mosolyra húzta a száját és hangosan felnevetett. Kikacagta saját öregségét. Kiröhögte a ráncot, amely mosolygása közben mutatkozott meg.

Kortyolt, majd magába gyűrte az egészet.

Gerzson már oda sem figyelt felesége által nyújtott színielőadásra. Csendesen itta borát, amelyet gépiesen újra és újra töltött, miközben cigarettája füstjében homályossá vált lassacskán. Elméje tarka volt, bár évről évre egyre üresedő. Nem tudott már fiatalságára gondolni, nem érdekelték már a hírek és nem érdekelte felesége sem. Nem töprengett a múlton, nem szedte darabokra, hogy részenként felülvizsgálja és áthidaló következtetésekre jusson. Szokásos borára vágyott, mely segített számára elaludni.

Ujjai közül kilebbenő füst mögül néha Lolára tekintett. Megpróbált úgy ránézni, mint megismerkedésük idején. Olyan szerelemmel, amely képes lett volna világokat hamuvá égetni. De már nem volt rá képes. Már csak egy nőt látott, akinek múltja múltjával fonódott össze, és aki sanyarú jövőjének utazótársa lesz. Sohasem tudta, hogyan ment tönkre az egész; melyik volt az a pillanat, amely vágtató futásuknak gátat szabott. Emléktöredékek sorozata villant át szemének tükrén. Felderengett gyász, égbekiáltó üvöltözés, kiapadt óceánmedret megtöltő könnyzápor, idegen férfi test, ajtócsattanás, félig megeresztett mosoly és cigarettafüst.

Egy barna csomag cigarettát kapart elő kopott zakójának felső zsebéből, melyből odadobott egyet feleségének is.

A két ember egészen hajnalikig szívta a szálakat sorban, mindaddig, míg a kicsiny szobából nem látszott semmi más csak egy halmaznyi köröző füstgomolyag. Lola és Gerzson egymás alakját sem tudta kivenni  már.