Az egész vesszőfutásom egy kora tavaszi hétfőhöz kötődik. Nem volt túl hideg, sem túl meleg, pedig már benne voltunk a hajnalban. Az égbolt nem volt narancsos, nem elmélkedtem rajta, hogy a természet megint kitett magáért, mert fantasztikus látványelemekkel dolgozott. Szürkekabátot öltött – összeöltöztünk. Néhol kikandikált egy-egy oszlásnak induló fehér darab egy elnyűtt, régi időkből nálunk maradt barna zekén. A köztéri világítás vezette utamat, mert mindene volt, csak célja nem. A házak szenderegtek. Egy-egy szemen keresztül kilátszódott a viaskodó fényrazzia, ahol a gazda elfelejtette kikapcsolni azt az esti film után. Éppen a Nagymező utcánál jártam bormámorra ácsingózva. Itt nem messze a kereszteződéstől van egy kevésbé barátságos hely, ahol kaphatok még ilyen lehetetlen időben is, minden megszorítás ellenére. Az egész járólapos végtelenbefutó tele volt fénnyel, olyan volt, mintha élne, pedig embert már órák óta nem láthatott. A csend ordított fülembe. Színházi bejáró üres, padok üresek, következő kereszteződés mindkét irányban szintén. Szórakozóhelyek bejáratánál sem tolonganak. Egy dolog rosszabb annál, hogy hajnalban még józan vagyok, hogy mindezt hétfőn teszem. Hétfő van, hétfő: robbant be elmémbe a ráismerés, amely a sok tátongást, mélységet megmagyarázhatta volna. Ilyenkor szalagra készülnek az emberek és még ekkor próbálják a hétvégi pihenés utolsó morzsáit orrukba tubákolni. Nem érnek rá holmi társuk szenvedéseiről való eszmefuttatás közben berúgni, hiszen reggel korán kelek, vár a munka, az asszony is ideges lenne, a probléma úgy is megoldódik, ha pedig nem akkor ráér az másnap is. Szenvedhetek itt magamnak, pityereghetek a visszhangnak, vagy egy éjszakai jegyellenőrnek.
Futás közben nem ácsingóztam társra, kivéve, ha az üveges és nullhetes formátumban nem bocsátkozik fegyverhordozómnak. Minden egyéb egyeddel csak a gond van. Nem tud senki sem megérteni annyira, mint amennyire elvárnám. Bólogatás az egész: te nagyobb lendülettel csinálod, te jobb fej vagy és megértőbb irántam, mint te, aki csak ímmel-ámmal emelgeti fejét. Ha még hümmögsz is hozzá, akkor egyenesen tökéletes az összhang. A végén megköszönöm, ne izgulj!
A polcokon sorakoztak az én vágyaim tárgyai: vörös, nagyobb, kisebb üveges, fehér, újrahasznosított dugós. Szemeim jobbra-balra pásztáztak, amíg ki nem szúrtam a nekem tetszőt. Édes, fehér: kezdésnek kiváló, kecsegteti a folytatást. Boltból kijövet szétnéztem, és nyugtáztam, hogy szinte akárhová leülhetek. Erre a padra vágyok, arra a padra vágyok, utcakőre ülnék, kirakat előtt állnék, és ott innám meg: szabad-szabad minden. A szürke autók tetejére is ráülhetnék, minden korty közben másra és másra. Az ésszerűség határain maradva egy kicsit kieső padot választottam, amelynek középső deszkalemeze el volt törve. Mutatóujjamat a parafára nyomtam és hamarosan az elzáró szerkezet kényesen csúszott a nyakon végig.
Kissrác koromban – emlékszem – anyáék borokat tartottak a hűtőajtóban. Ott álltam velük szembe és megkívántam, bárcsak az egyikből sikerülne egy keveset a nyálammal összekeverni. Elképzeltem, hogy milyen finom szőlő íze van, a legédesebb nedű, amit ember ihat. Az azonban pontosan nem rémlik, hogy mikor követte az elmélkedést tett is, viszont arra tisztán, hogy mennyire szerettem volna kiköpni bárhová. Elszomorodtam, hogy csalódnom kellett; akkor úgy gondoltam, hogy többet nem is fogok számhoz emelni, viszont e részről tévedtem. Elég nagyot.  Alkoholos befolyásoltság: így lehetett engem és pár ismerősömet legjobban jellemezni. Voltak állandó helyeink, voltak kedvenc boraink. Az utóbbi igaz, bár vicces, hisz ezt az ízlés helyett pénztárcánk szabta meg, szóval a kedvencünk egy műanyag palackos csodakeverék volt. Nem vennék többet, viszont akkor igen csak kielégítő frissítő volt. Amúgy számomra felfoghatatlan kissé: valakinek ízlik? Én speciel, sohasem szerettem meg az ízét, hatásvadász voltam, nem pedig ízlelőbimbó-élvező. Egyszer a barátoknak is felhoztam kérdésemet, mire repkedtek a válaszok: csak igyad, berúgni akarsz tőle nem kiélvezni az ízét, ellazít. Viccesnek tartom még mindig, hogy az emberek egyik legkedveltebb itala, ízét azonban kevesen szeretik. Miért nem teremtettek olyat, amelynek már ízéért is ácsingózok?
Az első kortyok mindig nehezebben mentek le, viszont el kezdtem érezni, ahogyan végig csúszik ereimben. Minél jobban benne vagy annál jobban kívánod. Ez igaz lehet sok mindenre. Ismertem egy lányt. Felszínen karcoltuk egymást auránkkal, pedig nagyon mélyen éreztem lenne benne valami. Barátoknak meséltem róla, hogy ez a dolog mennyire mély, mennyire tiszta és ritka. Ebből egyiket sem éreztem, csupán mesélni akartam nekik az életemről, amely párkapcsolatok nélkül unalmas. Így nem marad más, mint hajkurászod a nőket, hogy legyen témád az esti beszélgetések során. Ha van valaki az oldaladon abból te csak jól jöhetsz ki. Van egy biztos pont az életed jelentéktelen szakaszán, akivel elmehetsz oda, ahová egyedül nem mennél, viszont barátaidat sem vinnéd el. Mindenkinek monologizálhatsz róla, illetve ennek a fordítottja is igaz lehet. Elsírhatod, hogy ti mennyire vesztetek össze, miért és mennyire igazad volt.
Szóval ismertem ezt a lányt, aki iránt minden egyes érzelmem el volt orvosilag égetve, mint egy csonk bélnyúlvány. Vele voltam ezenfelül is, viszont minden találkozáskor menekülni akartam tőle. A legvégén szakított velem: leült velem szembe, mélyen belenézett álmoskás szembogaraimba és végig vezette csónakunkat a klisék hosszú folyamán, míg a végén belesétált velem a vízbe és csendesen megfojtott benne.
Amikor iszom elsőként ezt szoktam érezni. Ennek a hirtelen, mélyről jövő szabadságnak mámorító érzését. Alulról bukik felém teljes energiával. Szívem szerint ugráltam volna, vagy csupán körbetáncoltam volna őt, hogy végre újra levettem bilincsem, amelyet saját magamra aggattam. Ezután barátokkal mindig berúgtam, hogy elhagyott az igazi, pedig annyira és olyan mélyen éreztem, hogy mi különlegesek vagyunk és számomra ez felfoghatatlan és fáj. Az utóbbi hazugság volt, mert olyan boldog voltam és olyan szabad, mint ritkán életem során. Amikor kezdek spicces lenni, akkor szoktam ezt érezni, vagyis ennek egy butított válfaját.
Felálltam a padról olyan nagy vehemenciával, hogy kissé megszédültem, de ez sem zavar abban, hogy farkasként felemeljem a fejemet és bele ne ordítsak a sűrű éjszakai csendbe. A hang szétment a négy közeli utcán, mint egy sárga fénycsóva. Vitte messze a hírt, hogy valahol egy ember élvezi mámorában a semmittevést. Lefordultam egy kis keresztutcán, ahol minden második lámpa világított. A fények még tiszták voltak, járásommal sem lehetett semmi gond. A táblákat képes voltam elolvasni.
Az üveg közepén járhattam, amikor belül is megmozdult a kis emberke és lassan csúsztam le egy mélyebb szintre. Lábaim dübörögtek előre az utcák csendjén – felverték azt. Próbáltam koncentrálni, azonban a lábaim akaratlagos gyorsulása kavart fel. Célom nem volt kikristályosodva. Talán még egy borért tartotta, talán haza, talán hozzá. Hozzád megyek…Azt éreztem, hogy figyelnek, úgy gondoltam, hogy ismerőseim messziről megfigyelnek engem. Megpróbáltam úgy járni, mintha nagyon tudnám merre és miért és hogy s mint, hiszen látnak engem. Jól kinézően tettem a lábaimat egymás után, kecsesen járattam a csípőmet, hiszen bárhol lehetnek. Bárhol lehettél te is, hisz van esélye, hogy most is nézel. Hajamba túrtam finoman, kezemet magam mellé lógattam az üveggel. Befordultam egy közeli utca sarkán és úgy éreztem a távoli árnyékok szintén alámerültek a kis nyúlványnak. Normálisnak szerettem volna eladni magamat, de már nagyon messze álltam tőle.
A kisbolt stagnálva ugyanott állt, a világítás sem változott, csupán betérő elmém az, ami rohamosan tompul. A borok még mindig katonásan, ujjaim hajszálpontosan körbefonták az előző bor testvérét, amelyet megszabadítok a sorakozótól.
Kis utcák vannak körülöttem ismét és tanninok szállnak fel és alá. Fejemet ingatom, zenék szövegét dúdolgatom, bár kegyetlenül zavar az, hogy mászkálsz bennem. Minden lépésed valahol megmozgat: bábszínház ez, egy nagy bábjáték. Elmémmel kezded, és onnan terjedsz tovább. Ingok miközben rostálva mosolyok, félrehúzott hajtincsek, éjjeli álmos szemek ugrálnak fel. Annyira szerettem abban a házban lakni: nélküled, de mégis veled. Én titokban úgy képzeltem, hogy mi tulajdonképpen együtt élünk. Osztozunk, de mégis birtoklunk. Kellemesen töltöttem az időt az ágyban töltve, miközben kezed munkájának zaját hallottam meg a konyhából. Hamarabb éreztem a reggel paripáit körülöttem, mint hogy kinyitottam szemeimet. Amikor feltárul bennem az a körgang, a barna mázos bejárati ajtó, a konyha, a szétterpeszkedő belmagasság. A fotel, amelyben összvissz kétszer, ha ültünk. Ez nagyon bosszant, sőt most egyre részegebben vadállattá tesz belülről emlékeiddel együtt, amelyektől félek, be fogok golyózni.  Sokszor menekültem eddig magamtól, mert kissrác koromtól kezdve érzem, hogy valami van, valami bennem rossz pályán fut. Pontosan nem tudok megítélni mi is lehet az, de valami biztos. Ennek sok jele volt, bár én elhanyagoltam őket: nem arra asszociáltam, nem így oldottam volna meg, nem konfrontálódtam, nem mentem volna veletek. Különleges, egyedi meglátások jöttek a hangok mindenünnen. Fűcsomók közül látom a körbe-körbe járó bólogatásokat. Jó érzés úszkálni egy olyan állóvízben, ahol te díszhal lehetsz, sőt te vagy az egyetlen hal, de így még különlegesebb lehetsz. Meglátásaim vezettek előre, azonban ha valaki egyetértett, valakinek hasonló gondolat pattant ki a fejéből utáltam őt. Féltékenyen néztem rá, mert biztosan azért utánoz, mert el kezdtem szeretni őt. Elfordulok, mert már kedvelem a magányos hal szerepét. Annyira belejöttem, hogy kezdtem én magam is aranyhalként viselkedni. Megijedtem később saját magamtól: elkezdtem elveszteni az érzelmeket. Furcsán hathat, hogy egy ember rájön, hogy nincsenek neki, mert ezt nem lehet tudni. De én tudom. Nyakaltam a bort, szinte már öntöttem magamba. Nem hatottak meg a dolgok, nem éreztem azt, hogy kedvelem őt. A haldokló szimpátia szorítását sem éreztem. Autóbalesetekről készült képek, levágott karok, megerőszakolt gyerekek cikkei, képei rám olyan hatással voltak, mint egy üres fehér fal. Védekeztem két kezemmel ez ellen: lányokat halmoztam fel, mert én szerelmes vagyok. Imádtam a költészetet, hisz azokat csak az érzelmesek értik. Ódákat idéztem, szonetteket írtam fapofával. Úgy dobáltam az embereket a szavakkal, mintha kötelező lenne. Egyre-egyre fokoztam mindaddig, míg elhittem, hogy ezek igazak, sőt azt, hogy nálam az az eltévedt pálya befutott a szánt sínpárra. Ekkor jöttél lassacskán te. Éppen akkor éreztem, hogy unalmasan normális lettem. Ugyan nincsen senkim, de vágyok rá, meghatottak a dolgok és figyelni akartam valakire. Rád lehetett is, bár én sohasem értettelek úgy igaziból. Az a dolgom, hogy melletted legyek, de sohasem akartam. Elvártad a boldog órákat, azonban én aludni vágytam. Igényelted a bújásokat, a finom meleg öleléseket és szükséged volt mindenre, ami bennem nem volt meg. Álarca megvolt és pár morzsája annak, hogy én magam is elhiszem. Az a vonat a fejemben eltévedt, belehajtott az erdő legsűrűbb gázlójába.

Mire idejutottam, már motyogtam magamban. Szavakat büfögtem magam elé, miközben kezembe cipelt jó barátomat teljesen kiittam. Borra szomjazón kutattam még egy titkos, minden megszorítást mellőző zugot, ahol barátom újabb családtagját menthetem meg attól, hogy sorakozzon. Az újabb kortyok mágikusan hatottak elmém ciklusaira: tovább zakatoltak, szétrobbantak, szét akarták repeszteni az egészet. Olyan szépen megmagyaráztam magamnak, hogy én a gyilkosok minden jelét birtoklom, azonban ebben egy bökkenőt tartok és tart a borom is kulcsfontosságúnak: én szeretlek téged. Nem akartam bújni, és minden elé magamat helyeztem – bár ezt nem tudatosítottam veled- és sok mindent untam, és szerintem az odafigyelés maroknyi lángját sem produkáltam, én megszerettelek.    Lassacskán már nem tudok eldönteni, hogy én beszélek vagy a bennem megjelenő árnyalak, amely minden büfögés közben fekete árnyként előbukkan. Belső énem talán, vagy pont, hogy rejtett jobbik felem? Nagyon mélyen lehetett, mert sűrűn előretör bennem, és nem telik pár perc már a rágyújtott cigarettám füstjébe is kavarog. Megtelít emlékeket felülíró szándékkal: talán az kellene, hogy keresselek. Talán részegen is odatalálnék, talán az éjszakaira is felengednének. Rendben, elmegyek hozzád, mert a füstben kavargó énem azt mondja és mi lesz ott? Furcsán fogom magam érezni, ahogy te is. Én még foghatom szavaimnak hiányát, vagy sűrű hadarását a sok borra, de te némaságodnak milyen okot fogsz szolgáltatni? Nevetséges, hogy mindketten tudni fogjuk, mégis szabadkozol. Elkerülhető lenne, ha te is ittas lennél, valahol nálad is lenne egy feketén kavargó lélekfoszlány, aki hazakísér pont mikorra én megérkezem és a kapuban átéljük a jelenlegi naivságom legnagyobb sablonját.
Inkább indulnom kellene venni még egy barátot, ahelyett, hogy itt üljek a lépcsőház előtt. Megragadtam egy rozoga vasrácsot, amely segítségemre volt, miközben büfögések kíséretében feltápászkodtam. Míg végrehajtottam ezt a műveletet nem viccelek négy árnyék is kilibbent belőlem. Körbeszaladták testemet, untalan belém ültették, hogy valóban meg kellene látogatnom téged. Kergetőztek, talán fogócskáztak, mert füleimen keresztül lihegtek körbe engem, mint éhes fekete vérebek. A kezem öntött ki magából minden szívásnál, miközben arcomra rakódtak, megpihentek.
Azonban küzdelmük hiábavaló volt, mert eldöntöttem, hogy ma nem lesz látogatás. Utamat inkább hátraarcba helyeztem és lassacskán botorkáltam a hol táguló, hol záródó utcákon, miközben mozgásom ellentétes volt mindennel. Amikor befordultam egy sötét utcán elkapott az érzés. Nekidőltem egy falnak, fejemet lehajtottam, felbüfögtem és minden egyes eddig sorakozó barátomat áthelyeztem egy boldogtalanabb utcarészletbe. Nem volt velem senki sem, hogy legalább ne engedje, hogy bele ne térdeljek. Erősen markoltam a ház falát, de elvoltam hagyatva. A csípős garatérzésétől könnyeim is hullottak, miközben felbukkant bennem az emléke annak, hogy tizenéves koromban minden egyes ilyen esetben bőgtem a félelemtől, mert én bizonyosan hamarosan meghalok. Ezen az emléken most kacagnom kellene, de olyan hidegrázás kapott el, hogy jelenlegi nem túl kellemes testhelyzetemből bármennyire próbáltam, nem tudtam felkelni. Mindenem fájt, de leginkább a szégyen érzése, amely most hagyta el torkomat. Felmászott benne, és mint rossz vicc szétterült az aszfalton.
Ez minden, ez minden ez mind a ti hibátok. A hétfő egyáltalán nem kifogás arra, hogy ne segítsünk, ha kéri valaki, hogy rúgjon be vele mert rossz a napja, akkor be kell vele rúgni.
Igen, el kell engedni egyedül, hogy igya le magát és okádjon ismeretlen utcák ismeretlen köveire. Tudom másnapra már csak a reggeli rajzás egy-egy egyede fog felszisszeni láttán, hogy igen ide jutottunk, szánalmas és egyéb jelzők használatával, de mégis. Te hibád is, mert tudhattad volna, hogy ez lesz. Nem tudom hogyan kellett volna csinálnod, de másképpen. Velem el kellett volna hitetned, hogy kellünk egymásnak. Ha jobban belegondolok: ugyanannyira nem érdekelt az egész, mint ahogy engem. De én már megbántam, te is tégy hasonlóan. Gyere ide és töröld fel, amit okoztál, amit vétettél. Szerintem ez lenne a legőszintébb beszélgetésünk. Lehet ekkor nyílnánk meg igazán, és még verbalizálnám azt is amit nem tudok. Ezek a vádak súlyosak ellened, de mélyen igazak.
Ujjaimat belekapartam a falba és nehézségek árán, de újra felevickéltem két lábra. Járásom kiszámíthatatlan volt még számomra is. Egyik kezem néha egy autó oldalát húzta végig, majd átkeveredett egy közeli betontömbhöz. Téglát érintettem, fatörzset, vasrácsokat, egy kapu kinyílt karom lengésétől. Le szerettem volna ülni. Lábaimat lehelyezni és katonásan vállon veregetni magam. Nem is: vállon veregetni azt, aki elhiszi mindezt. Ember és ember között a kapcsolat lehetetlen, ahol mégis megbomlani látszik ez az igazságfeltevés, ott hazugság lappang. Mi nem értjük meg egymást. Igen, én is jól eltudom játszani, de csak kőomlások vagyunk, akiknek alkotói egy helyre gurultak. Egyik mészkövem hozzád pördült, míg a másik egy gödörbe. Nihilként kellene élnünk és minden egyes embernek remetévé kellene válnia csendesen elhalni egy kolostorromban.
Tudod mit: nem téged okollak; magamat hibáztatom csupán mert erre hamarabb rá kellet volna jönnöm. Te is ráfogsz, vagy nem. Elbeszélgethetsz bárkivel de minimum a fejedet tartsd ellenkező irányba, hogy fizikailag is látszódjon az, amidet csak a szavak adnak vissza. Nem foglak érteni, ahogy te sem fogod érteni őt, aki nem érti azt a másikat, aki régóta nem érti őket, akik szintén nem értenek meg engem. A testünk védekezik az ördögi fogaskerék ellen: kialakításra került egy finommechanikás izomtömeg-rendszer, amit mi nyaknak nevezünk és hozzákapcsolták a legnagyobb hazugot, amely képes fel-le és jobbra-balra mozgásra ez ügy érdekében. Ott vannak az ujjaink, és természetesen Isten megteremtette a hetedik napon a hazugságot, amit belénk ültetett. Arról is hazudtak nekünk, hogy Ő megpihent.
Egy utca végén fákra leltem, amelyek tövében padokat helyeztek el. Lassan feléjük bukdácsoltam és leheveredtem az egyikre, amelynek jobb oldalán egy női fémszobor alakja rajzolódott ki. A nő egyik térdét behajlította, míg fejével kétségbe esetten keresett valamit. Kezei vádlón felemelkedtek.

Nem igazán érdekelt az alkotó eredeti koncepciója, csupán csendesen elmeséltem neki amire ma éjjel rájöttem. Kezdve az elején:

  ,,Az egész vesszőfutásom egy kora tavaszi hétfőhöz kötődik.”

Kedden történt. Egy esős keddi napon. Botond magányosan sétált hazafelé hajnalban a vizes macskaköveken. Még nem volt igazi hasadás csupán kettőt ütött az óra. Minden mélybevesző volt, sötét és kihalt. A padok kongtak a lélektelenségtől, míg a park szél fújta sóhajjal nyugtázta hiányát. Botond nézte a lábait, ahogy a megtört köveken baktatott előre. Kínosan ügyelt néha, hogy ne lépjen repedésre, de máskor nem érdekelte: untatta játéka. Bár nem is volt igazságos, mert szemei cserbenhagyták. Nem látott semmit csak homályt, mint mikor a buszablakokon lefolyó esővíz szertetükrözi a kinti lámpák fényét. Azt érezte, ha ő sem lát mások sem veszik őt észre. Nem jött rosszul gondolata, mert szíve szerint elbújt volna, elment volna messze. Vándorként mászta volna meg a legmesszibb hegyek legészakabbik csúcsát. Szemüvegének hiánya nem zavarta annyira, mint látásának elvesztése. Elvesztette az élesség fokát, melyért cserébe mélyen ülő ködalakokat kapott. Néha felderengett előtte egy fémszerkezetnyi halom-homály, majd közelebb érve meglátott egy korhadt padot, egy asztalt, egy lámpaoszlopot, egy hirdetőtáblát. Megalázva kellett volna éreznie magát, hogy ilyen csúnyán kirabolták. Kirabolták, jó vicc; hiszen csupán fekete keretes szemüvege tűnt el. Megmert volna esküdni, hogy mindössze pár percre csukta be a szemét és merült le az álmos tengerfenékre. Pár perc ennyi elég is lett volna? Bár valóban, mennyi idő leakasztani egy műanyag protézist a fülfáról? Pár másodperc csupán…e ladni kellett vagy hordáscéljából: nem érdekelte. Bár kissé nevetette a gondolat, hogy valami laikus messziről bemérte a dioptriáját, majd boldogan konstatálta, hogy éppen annyi amennyi neki kell. Lehet ajándék lesz, vagy szegény apa szegény fiának. Lehet, mániákus szemüveg élvhajhászról van szó. Esetleg egy csenő manó csente le csodával határos módon. Akárhogy is történt, a lényeg a lényeg: a szemüvegének lába kelt. Ő pedig most baktat hazafelé valamerre valahonnan valaki nélkül. A szó szoros értelmében…hiányolt valakit, hiányolta a lányt, akinek szemébe mindig bele tudott veszni. Botond arra gondolt, hogy így félvakon is látná élesen azokat a bogárvesztő helyeket, felfigyelne mélyre beszívó hatásába és könnyedén siklana bele barnaságába. Olyan hiányt érzett, hogy ordítania kellett, el szerette volna mesélni az éjjelnek bánata okát. Bár nem tudta, hol is kezdené? Talán elmondaná, hogy napos szerdán találkoztak körülbelül két-három éve. A lány belépve a szobába csendes volt, mégis látszott rajta, hogy csendessége csak a pillanatnyi idegen helyzet következménye. Nem emlékezett pontosan, mit viselt, mert nem érdekelte a ruha, álmatag meztelensége tette kíváncsivá és az arca, mely rejtett valamit. Rejtette azokat a dolgokat, amik miatt most szomorúan ballag, miközben nem is lát semmit sem csupán félerőséggel.  Álmodozásai élekként történtek: simán felidézte az első boros este hazamenetelét, mikor lopott táblák kísérték útjukat. Emlékezett a hajnali másnapos cigarettának ízére, melyet nem is kívánt csupán indokot akart találni, hogy a lányhoz kimehessen az erkélyre. Jól emlékezett arra is, hogy a Duna mellett lettek együtt. Akkor is kedd volt, bár nem esős. Szél fújt, de hidegnek sem mondható az idő. A fényeket már lekapcsolták, félvakságban ültek, és egész város olyan volt, mintha beborult volna egy sötét ládába. Emlékszik, kezeivel arcához ért, puha volt, de először ujjai begye riadalmat váltott ki. A lány picit hátrahőkölt, majd másodpercek töredéke után gyorsan visszabújt a pórosuk mélyébe.
Egy autó haladt el mellette, körülbelül két méterre. Piros lehetett, bár az elől utazó fénylő bálnák eltakarták a valódi színt. Botond pirosnak képzelte. Kezdte felismerni az albérletet, kezdte felismerni a hatalmasan tátott szájjal ázó vaskaput. Kód. Elmosódott számjegyek. Pittyegés és máris otthon volt. Sajnálta, hogy ilyen rövid volt az útja, hisz a történet másik felét még nem hallotta az egyre kíváncsivá váló éjjel. Lassan lépdelt felfelé a lépcsőkön, miközben nem látott semmit sem nagyon, csupán gondolatai vetültek ki meseként az este levegővonalaira. Elhagyták egymást, mert összevisszaság volt. Mindketten másra vágytak, pedig egyetlen dologra kellett volna. Elgondolkodtak, elálmodoztak, elszomorkodtak egymás mellett. Nevetésük sem volt összhangban. Hosszan ejtőztek az ágyban reggelente, de mégsem beszéltek. Akkor még nem tudták, hogy lassan a vége lesz, mely nem lesz könnyű. Azóta eltelt pár hónap és nem is látták egymást. Botond sokszor úgy gondolja, hogy látta a lányt, de akkor mindig pofon vágja a tudat, hogy csupán a képzelet az ami láttatja vele. Felérve az első emeltre, elkapta egy igazán furcsa érzés. Mintha figyelné őt valaki az ablakon át, mintha ő lenne a szembogár tárgya. Kinyitotta a fehér ajtót, ami rávezetett a körgangra. Valóban fekete hollóként ült valaki neki támaszkodva a falnak.

– Hát te?

– Kedden történt, emlékszel?

– Kedden?

– Igen, fújt a szél, de nem volt annyira hideg. Duna mellett, fénytelenség. Apropó kontaklencséd lett? Nem azért kérdezem, nem rossz…

– Hagyjuk. Hosszú volt az este. Te mi járatban?

– Hozzád jöttem

– Hozzám?

– Tudom, hogy hiányzom éppen annyira, mint te nekem.

– Bejössz?

–  Be.

A konyha csempéi még hidegek voltak a mezítelen lábak cipőtelenségének. Kávé illat terjengett a narancsos lámpabura körül.

– Olyan mintha semmit sem tettél volna máshová, mióta utoljára itt volta

– Akkor mikor elmondtad, mennyire messze vagyunk egymástól?

– Érdekes reggeli volt, de legalább ágyba kaptad.

– Nem vagy vicces, szerintem.

A fiú megpróbálta kitalálni vajon hová is tette a másik szemüvegét, melynek lencséje ugyan gyengébb, de legalább látásjavító segédeszköznek minősül. Feltúrta szobájának egyetlen fiókját. Nem látott sokat, pedig egy hatalmas ablaka volt. Olyan volt, akár egy baromi nagy szem, melynek látása a kinti fény és retinája a városi nyüzsgés. Az utca általában csendesebb, viszont a nagy fáival szépnek is mondható.

– Nálad aludhatok?

– Miért?

– Van nálam bor.

– Fehér?

– Édes.

– Keresek egy bornyitót.

Botond gyorsan kisietett a kisszobába, ahol sok limlom mellett múltkor hagyta a borbontót. Nem látott sokat, így nagyjából kezeire támaszkodott. Kutatott, markolt, eltolt, mélyre nyomta. Fémeset érzett: végre.

Visszaérve a tágasságba a lány már az ágyon hevert. Meztelen volt, amit Botond onnan vélt, hogy a szétmenő ecsetvonások bőrszínű tónusra váltottak. A ruhák az ágy előtt hevertek, olyanok voltak akár a kimondatlan szavak, míg a festmény maga a tett. Botond óvatosan odabújt és megcsókolta. Belebújt a takaróba, és érezte a lány hideg testének félelmét, tisztában volt az elmúlt hónapok távolságával. Nem érdekelte. Nem látott semmit, de nem is akart. Becsukott szemekkel akarta átélni az egészet. A lányt furcsamód nem érezte közel magához, bár sokszor bizonygatta neki, hogy ő végre itt van, rájött és akarja. Kicsit olyan volt, mintha félrekenték volna az elfojtani vágyó sóhajt: félresikerült és érzelmes. A combok mezítelen fiatalsága, melyen az ujjak olyan könnyedséggel képesek voltak végigcsúszni, mint egy finomszemű anyagon. A mellek bátorító magabiztossága, a test illata, mely ágy meleg volt és érezhetően finom. Együtt töltötték az éjjel maradék maroknyi részét. A percek teltek, ők pedig azt érezték, hogy inkább néhol lassul néha pedig gyorsul az egész. Az ágy recsegése finomra hangolta a szoba dermedtségét. A szekrények feléjük tódulva lesni próbáltak, de a takaró bátran állva a sarat nem mutatott többet csupán hullámnyi mozgásokat viharos tengeréjjelen.

Reggel a fiú késve ébredt fel. Gyorsan felült és beleszippantott mélyen a levegőbe. Kávéhiány és csalódottság keserédes illata terjengett az ablakon beszűrődő fények körül. Az ágy rendetlenül, és csupán Botond ült benne egyenes háttal. Szemeivel pásztázta a szobát. A tárgyak jól kivehetőek voltak. Látta a másik szobában az asztalon álló bögre pöttyeit, a kinti fák leveleit, sőt még erezetüket is.
Botond ülve semmisült meg. Olyan mélyen lékelte meg gondolathajóját, hogy csoda, hogy még nem fulladt meg.

Akkor jutott eszébe, hogy ő bizony sohasem viselt szemüveget. Akkor eszmélt rá arra is, hogy illúziókkal tarkított estét töltött el a homályba vesző múltjával.
Akkor érezte meg a lefolyó piros ízét, melyet nem tudott eldönteni, hogy az orrából vagy a szemeiből jöttek elő.

Baktatva indult el a katona fehér házához, ahol mondani kell.

Meg kell szólalni és súlyozni kell azokat a vállakat.

Magam sem tudom mit érzett vagy nem érzett.

Arca mosolygott.

 

Nő nyitott ajtót. Ki

más?

–  Meghalt.

–  Rendben.

Nem volt szomorú sem dermedt.

Ők voltak.

– Sör?

– Féltem, meg sem kérdezi.

 

Leültek.

————————————————————————————-

Élvezi a táncot.
Szeme csak játszott a tekintetekkel.

Érezte, hogy mocskos.

De tudja, kezek mocskolták

be.

Fantázia. Lehetne csupa

csont és hús.

 

Lehetne élő. Lehetne Éjjel.

Elindult ezt közölni.

–  Gyere

–  Tessék?

–  Ne csak a szemekkel vetkőztess…

 

Aznap vérvörösen izzott a Fantasy meleg bár előtt álló utcalámpa.
—————————————————————————————

A válasz a cigi füstbe bújt el.

– Hívj taxit!

A férfi

ült

tovább

némán.

– Hívj taxit!

Nő nyugodt maradt. A férfi mosolygott. Ujját sem mozdította.

–  Te ma nem mész haza.

–  Miért?

A férfi kimutatta fehér fogait.

A nő tudta a választ, vagy nem arra gondolt, amire kellene?

– Megöllek.

 

A gyertya folydogált lefelé az asztalon.

Hamarosan törlődött

az egész világ.

–  Felégetlek.

–  Felégeted a kozmoszt.

–  Nem. Téged.

–  Szóval még mindig nem bocsátottál meg.

–  Szét akarlak robbantani, hogy apró darabokra hullj szét. Vérköd.

–  Szóval nem…

–  Tested minden pontjába késeket fúrnék messziről egyszerre.

–  Ahogy ő is belém fúrta.

–  Mélyebbre.

–  Tehát saját, külön tőled, különálló, sohasem egyező világomat szeretnéd szétrobbantani a te külön tőled, különálló, sohasem egyező világodról?

….

 

Most elfutnék.

Hová?

Jobbra.

Miért nem balra?

Nincs kedvem.

Hozzám lenne?

Merre futnál?

Balra, veled.

Nincs kedvem.

Hozzám lenne?

Merre mennél?

Balra.

Nincs kedvem.

Hozzám lenne?

 

Tizenhárom villamospótló gurult el előttük, mire a férfi rájött a helyes válaszra…

 

 

 

Egy cipzár mögé elrejthető az egész eddigi létélmény. Vannak olyan dolgok, amelyek terebélyesek és kilógnak itt-ott. Vannak olyanok is, amelyek kisebbek, jelentéktelenebbek és elvesznek a sok között, de fontos részét képezik a hatalmas utazóládának. Barnabás éppen most alkotja meg gondolatainak, emlékeinek és álmainak körbezárható dobozát. Fesztelenül pakol, dobál, hajigál és helyez. Csendesen repkednek a ruhák, már szinte suhannak, szétzúzva az éjszakai csendesség statikus porát. Nem bánik velük kedvesen. Tenyere közé gyűri és már tovább is adja őket a kínzó szobát betöltő levegő futószalagjának, amely belehajtogatja a fekete bőröndbe. Csiszolatlan manufaktúra ez, egy fővárosi bérház első emeletén.

Barnabás ritkán, de néha lelassul és a kezébe akadt dobozolni valót mereven megszorítja és mélyen kiszívja belőle az általánosságot és tudatának egyik zárt fiókjából a varrás mentén emlékeket sző bele. A sok póló, nadrág és atléta közül leginkább egy kockásingnél merengett el hosszan. A szekrénynél állva kezei közé fogta és odalépdelt az ablakhoz. Kibámult a sötétbe. Egy belvárosi utcarészlet, hatalmas utcai lámpákkal, amelyeknek fénye verdesi a talajt, kiemelve a kukákat, álló autókat és a léttelenséget. Hasonlóan érezte magát: az álmainak szóló reflektort hirtelenjében a valóság felé kapcsolták és a többi kis összetevőt darabokra zúzták mindaddig, míg pusztán porrá és szemcsékké nem váltak.

Jól emlékezett erre az ingre. Feleségétől kapta csak úgy ajándékként. Tavaly tavasszal, bár ahogy édesanyja szokta volt mondani egy tavasz az ravasz nappalon. A felesége lábujjhegyen osont mögé, miközben ő éppen a konyhát festette. Ujjaival bordái közé bökött, de nem támadóan, inkább finoman. Olyan finom mozdulattal. Barnabás mindig arra gondolt, hogy nem is a felesége ujjai fúródtak a csontok közé, hanem az erkély ablakán át beáradó reggeli szellő lökte meg. A nő azt mondta, hogy emlékeztette az ingre, amelyet még évekkel ezelőtti első találkozójukon viselt a férfi. Az az ing teljesen beletelepedett szembogaraiba, így nem hagyhatta ott ezt a darabot, pótolva a fonállá szétmálló eredetit. A nő számára ez kapcsolatuk alapkövének számított. A férfi kicsit elcsépeltnek vélte akkor, de most valahogy megértette az egészet. Szégyenkezett az akkori gondolatai miatt.

Barnabást teljesen megszállta ez az emlékfonál. Fullasztóan teste köré tekerte direkt és csak húzta a végeket, hogy egyre jobban belevájódjanak a húsba, egyre és egyre inkább fájjon az egész szerkezet, az egész pillanat. Azóta nem viselte ezt az inget, azóta kerülte tudatosan. Mindig érezte esténként, hogy szellemként száll ki a szekrényből. Álmaiban visszatérően felesége sziluettjét látja az ingben, aki a körgangon virágokat locsolva fesztelenül, kócosan sétálgat fel és alá egy álmos szombaton. Számukra a szombat reggelek mindig törvénybe vésett menetrenddel működtek. Fényre virradó volt, kényelmesen nyújtózkodós. Mindketten felhúzták a papucsukat és csoszogva kimentek a konyhában. Nagyot kávéztak, miközben elméjükben még mindig az álmukat rótták. Felesége életet töltött egy törött fülű bögrébe, majd egy másikba is. Hosszú kortyolgatás. Hosszú kortyolgatás. Üres. Mindketten visszacsoszogtak az ágyba és folytatódott a szombati napjuk, ameddig ők akarták. 

Barnabás szerette azt a napot. A mostaniakat azonban már nem. Számára egy ideje nem számítottak a napok, a reggelek, éjjelek, naptárak és egyebek. Most csak ő volt és az az ing. Egy autó lassan eldöcögött az utcában. A kipufogó zakatolása a férfi agytekervényeit csettintésre visszahelyezték a jelenbe. Meglátta önmagát az ablaküvegben. Sápadt volt, kialvatlan és szétmálló. Őt azonban ez cseppet sem érdekelte. Ujjai közül kifonta a ruhadarabot, amely finomkodóan rogyott össze a padlón. Felemelte bal lábát és kisebb erővel berúgta a már bevetetlen ágy alá. Visszabillent a robotikus pakolásba. Gyűrt, hajtott és préselt. Egy egész fejezetet akart beletömöríteni egy kockatáskába. A cipzár sikítva jelezte a lehetetlenséget, azonban a férfi nem hagyta magát. Ütött, püfölte miközben idegesen igazgatta homlokába omló hajszálait. Kifulladt. Egy nagyobb puffanással az ágyra huppant, amelynek eredménye egy seregnyi felreppenő porciklus lett. A mihasznák ringva lebegtek az éterben, köröztek jobbra-balra, miközben a beáradó mesterséges fények által megvilágosodtak. Barnabás egy volt a sok kis mihaszna között. Lebegett, körözött jobbra-balra, miután hatalmas pofonnal érte őt a hajnal. Egyszerűen el akart ballagni az egészből. Rést szeretett volna nyitni az egész rendszeren és elbaktatni csendesen. Esetleg ugrani egy nagyot. Körhintaszerűen előrepörögni az életösvényén.

 

Hiányzott neki a felesége. 

 

 

 

 

Lilla a szoba közepén állt. Kihúzta magát és meztelen lábfejével finoman dobolt a padlón. Szemei körbe-körbe cikáztak. Kerestek valamit. Becsukta szemeit és egy nagyot ugrott, azonban elvétette. Az árnyéka megint a háta mögé került.

–          Miért csinálod ezt velem? – mormogta – csak egy kis sminkről lenne szó. Pirosítóval megpamacsolnálak. Neked se ártana a szín, olyan sötét vagy. Kihúznám a szemed sarkát és kikenném a szádat. Gyere már ide.

Azonban az árnyéka csendesen folyt szét a fapadlózaton. Lilla megállt, kivárt és megint ugrott egy hatalmasat.

–          Miért vagy ennyire makacs? Nem hiszem el, hogy nem tudod megérteni, mennyire kínos nekem ez. Mennyire rossz rád nézni. Teljesen lerombolod a szépet.

Lillának már folytak a könnyei. Régóta nem értette az árnyékát. Esti órákban kinyitotta a bejárati kaput és kiállt az autó nélküli úttest közepére. A lámpáknak hála előre tudta kergetni a mihasznát. Bámulta őt és csodálkozott, hogy lehet ennyire suta az egész. Lépdelt előre és hátra. Nem tetszett neki megnyúlva és tömzsiként sem. Nem tetszettek neki a lábai. Véznának találta. Az árnyék karjaival sem volt megelégedve. Hosszúak és olyan lelógóak. A feje túl nagy. A csípője széles. A felsőteste terebélyes.

–          Gyere már elő. Szépnek találod magadat így? Hm? – bökte ki fogai közül a kérdéseket.

Az árnyéka azonban nem hagyta magát. Folyamatosan kitért az ugrások elől. Az egész szobát már betöltötte a zsíros, színes porfelhő és a falakra is került a fekete tusból.

–          Akkor öltözz fel maximum. Rendben? Rejtsd el, hogy meghíztál. Van egy nagyon jó praktikám. Bő, bő és még bővebb ruhák. – csillant fel a lány szeme.

Odaszaladt a szekrényhez és elkezdte kidobálni egymás után a ruhaötleteket. A pólók, ruhák csendesen szálltak fel és alá.

–          Ez tetszik? Vagy esetleg ez? Igazad van. Ez tényleg nem jó. – mondta szakadatlan – Aha, hát itt van ez. Ez lesz a tökéletes.

Kezébe kapott egy lenge zöld színű ruhaszerűséget, amelyen még oldalt lelógott az árcédula.

–          Kérlek, gyere ide és próbáld fel!  – Már ő sem értette magát, de a mihasznát sem.

–          Gyere ide! Ha már téged kaptalak, akkor nézz ki mellettem valahogy. Én mindent megteszek a sajátom érdekében, akkor kérlek te is foglalkozz magaddal.

Az árnyék makacs volt és hajthatatlan. Próbálta rádobni, rátenni a ruhát, de az suhanó szellőként szaladt tovább. Lilla megunta az egészet. Megállt a tükör előtt és megigazgatta hajcsomóit. Hosszasan bámulta magát.

–          Még itt tudnék fogyni, ez is lemehetne. Úszógumi. Remek, akkor ez is mehet a többivel együtt. – méregette testét, ujjaival pedig megragadta a kicsi zsírpárnákat és gondolataival megtöltötte azokat.

–          Milyen jó lenne, ha egy plasztikai sebész lenne majd a férjem. Nem tetszik valami, szólok neki. Aláfekszem és pár ollókattogás, masinaberregés és meg is van a kívánt forma. Az ideális testsúly. Az álom alak. Vajon ő ezzel a kis fekete mitugrásszal is tudna valamit kezdeni?

Lilla teljesen tehetetlen volt. Idegesítette őt az egész. Úgy érezte gúnyt űz belőle.

–          Megkérdezem anyát, hátha tud segíteni nekem…

 

 

 

Már sokkal jobb. Ebben a fehér, gumiszerű szobában végre békén hagy az a mihaszna. Soha többé nem kell látnom őt. Bár a szobai tükröm kicsit hiányzik, de megleszek nélküle.

 

 

 

 

Szép voltam. Tudtam magamról, hogy az vagyok. Legfőképpen a hajamat szerettem. Hosszú volt, barna és dús. Emlékszem még az otthoni szürkeköves verandán fogadtam meg, hogy nekem, bizisten, hosszú hajam lesz. Ezen kívül többet nem akartam az életben.

Talán még egy dolgot. Egy kis csekélység: sokáig élni, mert cefetül féltem a haláltól. Nem is értem már magamat, miért? Hiszen nem fáj, hiszen nem érzel semmit akkorra már, hiszen csak pár másodpercig tart. Az enyém pontosan nyolcvanhárom másodpercbe telt.

 

Besötétedett már akkorra. Egyedül az utcai lámpák adtak útmutatást mégis merre haladjak. Messze voltam még. Bevallom kicsikét féltem is. Az új cipőm kopogása volt az egyetlen, amely betöltötte az utcarészletet. Semmi autó, semmi ember, semmi beszéd vagy nevetés. Én voltam és a számon kiáradó füstgombolyagok. Nagyon szerettem cigarettázni, nem tudom megmondani miért, de megpróbáltam mindenkinek leírni mit érzek, mikor rágyújtok. Egyszerűen szerettem az ízét, az illatát és azt, ahogy az ujjaim között egyre jobban fogyatkozik. Ha nem tudnám, hogy mennyire káros, egymás után gyújtogatnám meg őket. Tudtam kört fújni és shotot adni. Alkohol mellé jól esett, részegen ismerkedni, gyújtó kérésével flörtöt indítványozni. Egyszerűen összenőttünk. Ő is szeretett engem.

 

Emlékszem sokszor megálltam megigazítani a cipőmet, mert valami nem stimmelt. Nem tudtam kavics került e bele vagy csak még nincsen betörve, esetleg a cipőtalp vicceskedik, de már nagyon idegesített. Azt éreztem, hogy az utcának nem lesz vége sohasem. Csak sétálok és sétálok, miközben a világ hatalmas keze egyre jobban nyújtja és nyújtja az utcát, miközben felülről nevetnek rajtam, vagy valami időmegtörő-portálon keresztül folyamatosan az utca elejére kerülök. Najó, ezen az ötletemen rémlik, fel is nevettem.

 

Keresgélés után megtaláltam a citromos sörömet a táskámban és felbontottam. Alapozok, gondoltam, meg amúgy is a cigarettámhoz nagyon passzol. Sercegés, szálló füst és kopogás, még mindig ennyi muzsika töltötte be az utcácskát.

 

Emlékszem egy furcsa bokron elmélkedtem, mikor megérkezett a nagy sárga szemetes autó. Öcsém gyerekkorunkban mennyire szeretett volna egy ilyet. Mindig mutogatta, hogyan tologatná fel és alá. Mennyire vigyázna rá és hogyan törölgetné, hogy egy kis piszok se legyen rajta. Elég ironikus: egy szemetes autó, amin egy piszok sincsen. Hiányzott az öcsi. Már nem beszéltem vele lassan egy éve, bár semmi oka nem volt ennek. Fel kéne hívni. Holnap meg is fogom tenni. Gondoltam, én naiv.

 

A szemetes nem messze parkolt le előttem. Nem tulajdonítottam neki nagy szerepet. Mi a furcsa abban, hogy éjfél körül egy ilyen autót látok a legkihaltabb fővárosi utcán? Minden! Furcsállnom kellett volna, de engem csak a cigim, söröm és az éppen dúdolt popszám érdekelt.

Közelebb érve megláttam a vezetőt is. Éppen vizelt valamelyik út menti bokornál.

Ő kezdte a flörtöt. Ő kért fel engem táncolni. Megdicsért. Kiemelte szépségem, amit, mint már említettem tudtam magamról. Tetszett neki a ruhám. Férfiak gondoltam, jobb bók nincs is, csak az örök klasszikus. Nem is ért a ruhákhoz, nem is érdekli őt az, csak ami alatta van. Bár gondoltam belemegyek a játékba. Jött a szokásos: hajba túrok, fel-felnevetgélek, pirulgatok, szerénykedek és a többi. Meg akart hívni valami italra. Furcsállottam. Mondta, hogy a kocsijában van valami nagyon ütős. Hárítottam, de ő csak jött. Közel volt. Szépek voltak a szemei. Próbálkozott egyre jobban. Kínálgatta a nedűt, de én hárítottam. Közelebb jött. Büdös volt a szája. Mondta, hogy kóstoljam meg. Hárítottam és hátráltam. Nagyokat lépett felém. Hátráltam, de ő megfogtam a kezem, mondta, hogy csókoljam meg, mert tudja, hogy egy angyal jött ma este hozzá. Soha, nyögtem ki és kirántottam a kezem. Hátráltam. Sietettem. Megfordultam. Siettem. Futottam. Nem volt sok, hogy utolért. Mondta, hogy nem illik és pofon ütött. Nagyon fájt. Könnyeztem is talán. Rémlik egy-két kavics a kezembe fúródott. Felsegített. Ordítottam, de csak megrúgott. Első gondoltam az volt, hogy mennyire szánalmas az az ember, aki egy földön fekvőbe belerúg. Képletesen vagy konkrét értelembe gondoltam, már nem emlékszem. Leguggolt és belemarkolt a hajamba. A hajamba, aminek története van. A hajamba, amelyikre éveken át vigyáztam és ápoltam. Koszos kezeivel csak belekapott és ennyi. Nyöszörögtem talán, vagy néma lettem a félelemtől? Nem tudom már, de őt nem is érdekelte. Felemelt.

 

Az autó első ülése büdös volt, bőr és az izzadt meztelen hátamra folyamatosan cuppogva odatapadt. Kérte, hogy a szemébe nézzek végig, mert ez izgatja őt. Leköptem, de erre csak hevesebb lett. Letépte a ruháimat. Sírtam és ordítottam, hogy milyen drága volt az szoknya. Magamat sem értettem. Belém hatolt. Felsikítottam. Rohadtul fájt és véreztem is. Nem voltam már szűz, sőt már nagyon régóta nem voltam az, de ez más volt. Nem érdekelte semmi. Kezével betapasztotta számat és folyamatosan duruzsolta, hogy nézzek, rá mert különben pofán csap. Büdös sör illata volt, amely elsőre fel sem tűnt. Minél tovább néztem őt, megnyugodtam. Az járt végig a fejemben, hogy maradjak nyugodt, gondoljak erre úgy, mint egy normális szexuális érintkezésre, azután mindenki megy amerre lát. Én a rendőrségre elsősorban.

Hirtelen a melleimet kezdte birizgálni. Annyira érdesek voltak a kezei. Férfiasnak találtam, nem tudom egyszerűen. Ordítani akartam, de inkább összeszorított ajkakkal tűrtem, ahogy egy nagydarab állat nyögve felettem élvezkedik. Megfordított. A fejemet belenyomta az ülésbe. Nem kaptam levegőt. Begyorsult a mozgása. Ordított és a kocsi is mozgott már. Egyre jobban süllyesztette bele arcomat a mocskos bőrbe. Amikor hirtelen belém nyomta tövig és elélvezett. Leült és engem is meglökött. Megkérdezte jó volt-e. Kikerekedett szemmel meredtem magam elé. Sírtam, mire ő megint megütött, de már finomabban, nem annyira kanosan. Nem annyira masszívan.

Megkérdezte tőlem, hogy fel vagyok e készülve a halálra, hiszen már sejthetem, hogy ebből az autóból nem fogok kikerülni.

Ránéztem és bólintottam. Sírni sem tudtam már. Lebénultam. Menekülni sem voltam képes. El akartam bújni. De nincsen már hová.

 

Hatalmas kezeit nyakam köré fonta szorosan. Ránéztem és magatehetetlenül hevertem. Elköszönt tőlem.