Szép voltam. Tudtam magamról, hogy az vagyok. Legfőképpen a hajamat szerettem. Hosszú volt, barna és dús. Emlékszem még az otthoni szürkeköves verandán fogadtam meg, hogy nekem, bizisten, hosszú hajam lesz. Ezen kívül többet nem akartam az életben.

Talán még egy dolgot. Egy kis csekélység: sokáig élni, mert cefetül féltem a haláltól. Nem is értem már magamat, miért? Hiszen nem fáj, hiszen nem érzel semmit akkorra már, hiszen csak pár másodpercig tart. Az enyém pontosan nyolcvanhárom másodpercbe telt.

 

Besötétedett már akkorra. Egyedül az utcai lámpák adtak útmutatást mégis merre haladjak. Messze voltam még. Bevallom kicsikét féltem is. Az új cipőm kopogása volt az egyetlen, amely betöltötte az utcarészletet. Semmi autó, semmi ember, semmi beszéd vagy nevetés. Én voltam és a számon kiáradó füstgombolyagok. Nagyon szerettem cigarettázni, nem tudom megmondani miért, de megpróbáltam mindenkinek leírni mit érzek, mikor rágyújtok. Egyszerűen szerettem az ízét, az illatát és azt, ahogy az ujjaim között egyre jobban fogyatkozik. Ha nem tudnám, hogy mennyire káros, egymás után gyújtogatnám meg őket. Tudtam kört fújni és shotot adni. Alkohol mellé jól esett, részegen ismerkedni, gyújtó kérésével flörtöt indítványozni. Egyszerűen összenőttünk. Ő is szeretett engem.

 

Emlékszem sokszor megálltam megigazítani a cipőmet, mert valami nem stimmelt. Nem tudtam kavics került e bele vagy csak még nincsen betörve, esetleg a cipőtalp vicceskedik, de már nagyon idegesített. Azt éreztem, hogy az utcának nem lesz vége sohasem. Csak sétálok és sétálok, miközben a világ hatalmas keze egyre jobban nyújtja és nyújtja az utcát, miközben felülről nevetnek rajtam, vagy valami időmegtörő-portálon keresztül folyamatosan az utca elejére kerülök. Najó, ezen az ötletemen rémlik, fel is nevettem.

 

Keresgélés után megtaláltam a citromos sörömet a táskámban és felbontottam. Alapozok, gondoltam, meg amúgy is a cigarettámhoz nagyon passzol. Sercegés, szálló füst és kopogás, még mindig ennyi muzsika töltötte be az utcácskát.

 

Emlékszem egy furcsa bokron elmélkedtem, mikor megérkezett a nagy sárga szemetes autó. Öcsém gyerekkorunkban mennyire szeretett volna egy ilyet. Mindig mutogatta, hogyan tologatná fel és alá. Mennyire vigyázna rá és hogyan törölgetné, hogy egy kis piszok se legyen rajta. Elég ironikus: egy szemetes autó, amin egy piszok sincsen. Hiányzott az öcsi. Már nem beszéltem vele lassan egy éve, bár semmi oka nem volt ennek. Fel kéne hívni. Holnap meg is fogom tenni. Gondoltam, én naiv.

 

A szemetes nem messze parkolt le előttem. Nem tulajdonítottam neki nagy szerepet. Mi a furcsa abban, hogy éjfél körül egy ilyen autót látok a legkihaltabb fővárosi utcán? Minden! Furcsállnom kellett volna, de engem csak a cigim, söröm és az éppen dúdolt popszám érdekelt.

Közelebb érve megláttam a vezetőt is. Éppen vizelt valamelyik út menti bokornál.

Ő kezdte a flörtöt. Ő kért fel engem táncolni. Megdicsért. Kiemelte szépségem, amit, mint már említettem tudtam magamról. Tetszett neki a ruhám. Férfiak gondoltam, jobb bók nincs is, csak az örök klasszikus. Nem is ért a ruhákhoz, nem is érdekli őt az, csak ami alatta van. Bár gondoltam belemegyek a játékba. Jött a szokásos: hajba túrok, fel-felnevetgélek, pirulgatok, szerénykedek és a többi. Meg akart hívni valami italra. Furcsállottam. Mondta, hogy a kocsijában van valami nagyon ütős. Hárítottam, de ő csak jött. Közel volt. Szépek voltak a szemei. Próbálkozott egyre jobban. Kínálgatta a nedűt, de én hárítottam. Közelebb jött. Büdös volt a szája. Mondta, hogy kóstoljam meg. Hárítottam és hátráltam. Nagyokat lépett felém. Hátráltam, de ő megfogtam a kezem, mondta, hogy csókoljam meg, mert tudja, hogy egy angyal jött ma este hozzá. Soha, nyögtem ki és kirántottam a kezem. Hátráltam. Sietettem. Megfordultam. Siettem. Futottam. Nem volt sok, hogy utolért. Mondta, hogy nem illik és pofon ütött. Nagyon fájt. Könnyeztem is talán. Rémlik egy-két kavics a kezembe fúródott. Felsegített. Ordítottam, de csak megrúgott. Első gondoltam az volt, hogy mennyire szánalmas az az ember, aki egy földön fekvőbe belerúg. Képletesen vagy konkrét értelembe gondoltam, már nem emlékszem. Leguggolt és belemarkolt a hajamba. A hajamba, aminek története van. A hajamba, amelyikre éveken át vigyáztam és ápoltam. Koszos kezeivel csak belekapott és ennyi. Nyöszörögtem talán, vagy néma lettem a félelemtől? Nem tudom már, de őt nem is érdekelte. Felemelt.

 

Az autó első ülése büdös volt, bőr és az izzadt meztelen hátamra folyamatosan cuppogva odatapadt. Kérte, hogy a szemébe nézzek végig, mert ez izgatja őt. Leköptem, de erre csak hevesebb lett. Letépte a ruháimat. Sírtam és ordítottam, hogy milyen drága volt az szoknya. Magamat sem értettem. Belém hatolt. Felsikítottam. Rohadtul fájt és véreztem is. Nem voltam már szűz, sőt már nagyon régóta nem voltam az, de ez más volt. Nem érdekelte semmi. Kezével betapasztotta számat és folyamatosan duruzsolta, hogy nézzek, rá mert különben pofán csap. Büdös sör illata volt, amely elsőre fel sem tűnt. Minél tovább néztem őt, megnyugodtam. Az járt végig a fejemben, hogy maradjak nyugodt, gondoljak erre úgy, mint egy normális szexuális érintkezésre, azután mindenki megy amerre lát. Én a rendőrségre elsősorban.

Hirtelen a melleimet kezdte birizgálni. Annyira érdesek voltak a kezei. Férfiasnak találtam, nem tudom egyszerűen. Ordítani akartam, de inkább összeszorított ajkakkal tűrtem, ahogy egy nagydarab állat nyögve felettem élvezkedik. Megfordított. A fejemet belenyomta az ülésbe. Nem kaptam levegőt. Begyorsult a mozgása. Ordított és a kocsi is mozgott már. Egyre jobban süllyesztette bele arcomat a mocskos bőrbe. Amikor hirtelen belém nyomta tövig és elélvezett. Leült és engem is meglökött. Megkérdezte jó volt-e. Kikerekedett szemmel meredtem magam elé. Sírtam, mire ő megint megütött, de már finomabban, nem annyira kanosan. Nem annyira masszívan.

Megkérdezte tőlem, hogy fel vagyok e készülve a halálra, hiszen már sejthetem, hogy ebből az autóból nem fogok kikerülni.

Ránéztem és bólintottam. Sírni sem tudtam már. Lebénultam. Menekülni sem voltam képes. El akartam bújni. De nincsen már hová.

 

Hatalmas kezeit nyakam köré fonta szorosan. Ránéztem és magatehetetlenül hevertem. Elköszönt tőlem.