Kedden történt. Egy esős keddi napon. Botond magányosan sétált hazafelé hajnalban a vizes macskaköveken. Még nem volt igazi hasadás csupán kettőt ütött az óra. Minden mélybevesző volt, sötét és kihalt. A padok kongtak a lélektelenségtől, míg a park szél fújta sóhajjal nyugtázta hiányát. Botond nézte a lábait, ahogy a megtört köveken baktatott előre. Kínosan ügyelt néha, hogy ne lépjen repedésre, de máskor nem érdekelte: untatta játéka. Bár nem is volt igazságos, mert szemei cserbenhagyták. Nem látott semmit csak homályt, mint mikor a buszablakokon lefolyó esővíz szertetükrözi a kinti lámpák fényét. Azt érezte, ha ő sem lát mások sem veszik őt észre. Nem jött rosszul gondolata, mert szíve szerint elbújt volna, elment volna messze. Vándorként mászta volna meg a legmesszibb hegyek legészakabbik csúcsát. Szemüvegének hiánya nem zavarta annyira, mint látásának elvesztése. Elvesztette az élesség fokát, melyért cserébe mélyen ülő ködalakokat kapott. Néha felderengett előtte egy fémszerkezetnyi halom-homály, majd közelebb érve meglátott egy korhadt padot, egy asztalt, egy lámpaoszlopot, egy hirdetőtáblát. Megalázva kellett volna éreznie magát, hogy ilyen csúnyán kirabolták. Kirabolták, jó vicc; hiszen csupán fekete keretes szemüvege tűnt el. Megmert volna esküdni, hogy mindössze pár percre csukta be a szemét és merült le az álmos tengerfenékre. Pár perc ennyi elég is lett volna? Bár valóban, mennyi idő leakasztani egy műanyag protézist a fülfáról? Pár másodperc csupán…e ladni kellett vagy hordáscéljából: nem érdekelte. Bár kissé nevetette a gondolat, hogy valami laikus messziről bemérte a dioptriáját, majd boldogan konstatálta, hogy éppen annyi amennyi neki kell. Lehet ajándék lesz, vagy szegény apa szegény fiának. Lehet, mániákus szemüveg élvhajhászról van szó. Esetleg egy csenő manó csente le csodával határos módon. Akárhogy is történt, a lényeg a lényeg: a szemüvegének lába kelt. Ő pedig most baktat hazafelé valamerre valahonnan valaki nélkül. A szó szoros értelmében…hiányolt valakit, hiányolta a lányt, akinek szemébe mindig bele tudott veszni. Botond arra gondolt, hogy így félvakon is látná élesen azokat a bogárvesztő helyeket, felfigyelne mélyre beszívó hatásába és könnyedén siklana bele barnaságába. Olyan hiányt érzett, hogy ordítania kellett, el szerette volna mesélni az éjjelnek bánata okát. Bár nem tudta, hol is kezdené? Talán elmondaná, hogy napos szerdán találkoztak körülbelül két-három éve. A lány belépve a szobába csendes volt, mégis látszott rajta, hogy csendessége csak a pillanatnyi idegen helyzet következménye. Nem emlékezett pontosan, mit viselt, mert nem érdekelte a ruha, álmatag meztelensége tette kíváncsivá és az arca, mely rejtett valamit. Rejtette azokat a dolgokat, amik miatt most szomorúan ballag, miközben nem is lát semmit sem csupán félerőséggel.  Álmodozásai élekként történtek: simán felidézte az első boros este hazamenetelét, mikor lopott táblák kísérték útjukat. Emlékezett a hajnali másnapos cigarettának ízére, melyet nem is kívánt csupán indokot akart találni, hogy a lányhoz kimehessen az erkélyre. Jól emlékezett arra is, hogy a Duna mellett lettek együtt. Akkor is kedd volt, bár nem esős. Szél fújt, de hidegnek sem mondható az idő. A fényeket már lekapcsolták, félvakságban ültek, és egész város olyan volt, mintha beborult volna egy sötét ládába. Emlékszik, kezeivel arcához ért, puha volt, de először ujjai begye riadalmat váltott ki. A lány picit hátrahőkölt, majd másodpercek töredéke után gyorsan visszabújt a pórosuk mélyébe.
Egy autó haladt el mellette, körülbelül két méterre. Piros lehetett, bár az elől utazó fénylő bálnák eltakarták a valódi színt. Botond pirosnak képzelte. Kezdte felismerni az albérletet, kezdte felismerni a hatalmasan tátott szájjal ázó vaskaput. Kód. Elmosódott számjegyek. Pittyegés és máris otthon volt. Sajnálta, hogy ilyen rövid volt az útja, hisz a történet másik felét még nem hallotta az egyre kíváncsivá váló éjjel. Lassan lépdelt felfelé a lépcsőkön, miközben nem látott semmit sem nagyon, csupán gondolatai vetültek ki meseként az este levegővonalaira. Elhagyták egymást, mert összevisszaság volt. Mindketten másra vágytak, pedig egyetlen dologra kellett volna. Elgondolkodtak, elálmodoztak, elszomorkodtak egymás mellett. Nevetésük sem volt összhangban. Hosszan ejtőztek az ágyban reggelente, de mégsem beszéltek. Akkor még nem tudták, hogy lassan a vége lesz, mely nem lesz könnyű. Azóta eltelt pár hónap és nem is látták egymást. Botond sokszor úgy gondolja, hogy látta a lányt, de akkor mindig pofon vágja a tudat, hogy csupán a képzelet az ami láttatja vele. Felérve az első emeltre, elkapta egy igazán furcsa érzés. Mintha figyelné őt valaki az ablakon át, mintha ő lenne a szembogár tárgya. Kinyitotta a fehér ajtót, ami rávezetett a körgangra. Valóban fekete hollóként ült valaki neki támaszkodva a falnak.

– Hát te?

– Kedden történt, emlékszel?

– Kedden?

– Igen, fújt a szél, de nem volt annyira hideg. Duna mellett, fénytelenség. Apropó kontaklencséd lett? Nem azért kérdezem, nem rossz…

– Hagyjuk. Hosszú volt az este. Te mi járatban?

– Hozzád jöttem

– Hozzám?

– Tudom, hogy hiányzom éppen annyira, mint te nekem.

– Bejössz?

–  Be.

A konyha csempéi még hidegek voltak a mezítelen lábak cipőtelenségének. Kávé illat terjengett a narancsos lámpabura körül.

– Olyan mintha semmit sem tettél volna máshová, mióta utoljára itt volta

– Akkor mikor elmondtad, mennyire messze vagyunk egymástól?

– Érdekes reggeli volt, de legalább ágyba kaptad.

– Nem vagy vicces, szerintem.

A fiú megpróbálta kitalálni vajon hová is tette a másik szemüvegét, melynek lencséje ugyan gyengébb, de legalább látásjavító segédeszköznek minősül. Feltúrta szobájának egyetlen fiókját. Nem látott sokat, pedig egy hatalmas ablaka volt. Olyan volt, akár egy baromi nagy szem, melynek látása a kinti fény és retinája a városi nyüzsgés. Az utca általában csendesebb, viszont a nagy fáival szépnek is mondható.

– Nálad aludhatok?

– Miért?

– Van nálam bor.

– Fehér?

– Édes.

– Keresek egy bornyitót.

Botond gyorsan kisietett a kisszobába, ahol sok limlom mellett múltkor hagyta a borbontót. Nem látott sokat, így nagyjából kezeire támaszkodott. Kutatott, markolt, eltolt, mélyre nyomta. Fémeset érzett: végre.

Visszaérve a tágasságba a lány már az ágyon hevert. Meztelen volt, amit Botond onnan vélt, hogy a szétmenő ecsetvonások bőrszínű tónusra váltottak. A ruhák az ágy előtt hevertek, olyanok voltak akár a kimondatlan szavak, míg a festmény maga a tett. Botond óvatosan odabújt és megcsókolta. Belebújt a takaróba, és érezte a lány hideg testének félelmét, tisztában volt az elmúlt hónapok távolságával. Nem érdekelte. Nem látott semmit, de nem is akart. Becsukott szemekkel akarta átélni az egészet. A lányt furcsamód nem érezte közel magához, bár sokszor bizonygatta neki, hogy ő végre itt van, rájött és akarja. Kicsit olyan volt, mintha félrekenték volna az elfojtani vágyó sóhajt: félresikerült és érzelmes. A combok mezítelen fiatalsága, melyen az ujjak olyan könnyedséggel képesek voltak végigcsúszni, mint egy finomszemű anyagon. A mellek bátorító magabiztossága, a test illata, mely ágy meleg volt és érezhetően finom. Együtt töltötték az éjjel maradék maroknyi részét. A percek teltek, ők pedig azt érezték, hogy inkább néhol lassul néha pedig gyorsul az egész. Az ágy recsegése finomra hangolta a szoba dermedtségét. A szekrények feléjük tódulva lesni próbáltak, de a takaró bátran állva a sarat nem mutatott többet csupán hullámnyi mozgásokat viharos tengeréjjelen.

Reggel a fiú késve ébredt fel. Gyorsan felült és beleszippantott mélyen a levegőbe. Kávéhiány és csalódottság keserédes illata terjengett az ablakon beszűrődő fények körül. Az ágy rendetlenül, és csupán Botond ült benne egyenes háttal. Szemeivel pásztázta a szobát. A tárgyak jól kivehetőek voltak. Látta a másik szobában az asztalon álló bögre pöttyeit, a kinti fák leveleit, sőt még erezetüket is.
Botond ülve semmisült meg. Olyan mélyen lékelte meg gondolathajóját, hogy csoda, hogy még nem fulladt meg.

Akkor jutott eszébe, hogy ő bizony sohasem viselt szemüveget. Akkor eszmélt rá arra is, hogy illúziókkal tarkított estét töltött el a homályba vesző múltjával.
Akkor érezte meg a lefolyó piros ízét, melyet nem tudott eldönteni, hogy az orrából vagy a szemeiből jöttek elő.