1.

 

Mélység nélküli kút lett az

idő, valami végképp eltűnt a

világból. Az sincs, amire

visszanézhetsz, szétmorzsolódik

arcod, kövek szétszórva

rókányi időd sivatagosabb tájain.

 

Majd mesélhetsz,

ha lesz kinek. Mint a hiéna,

testvérei romlott húsától

keserű szájízzel. Ordíthatsz,

ha már nem jut más eszedbe,

hiába, késő lesz az is,

minthogy késve érkezik

minden hang az emberi torokba.

 

Meghalsz, meghaltál,

majd eztán fogsz meghalni.

Na és. Rettenetes egy hely ez,

hogy is mondta valaki:

„két nemlét között”.

 

Ha legalább fogaim közé kaphatnám

ezt a habosított semmit,

hogy lenyeljem. Vagy gyűlölhetném

ellenségeimet, vagy megátkozhatnék

születést és halált, vagy

hihetnék abban, hogy bármilyen

hazugság megéri a fáradtságot.

 

Jég, az kellene, még több jég.

Minek írod a nemlét betűit?

Rohan tovább a jeges ár, a folyó,

jégtáblák koccannak össze,

mint kések a tálban. Az elejét nem

látod, a végét sem látod, körülvesz

mégis a végesség szorítása.

Hiába minden, minden hiába.

 

2.

 

Megvesztegethetnélek

most is a szavakkal. Tegnap

így kezdtem el ezt a verset például:

az almafa kivirágzott. Majd

figyeltem az alap repedését

és folytattam: aztán

el is hullottak a virágok. Aztán

már nem volt, ahogyan folytatni.

 

Azt kellene mondanom,

ne hallgass rám,

most öreg fájdalom szaggat,

egy vagyok a sokból,

ki nem tud mit kezdeni

ezzel a hülye csodával.

De ezt sem mondhatom,

mert meg kell hallgass előbb,

hogy belásd: nem érte meg.

 

Látod, mint a vakok,

elsüllyed minden

világ a homályban,

mint óváros az újban.

Reménykedsz, hogy talán

az anyag is emlékezik.

 

A szóban forgó almafa mellett

például a tegnap nagyapámat láttam

egy el nem készült fényképen.

Arc nélküli kép volt, és fa nélküli

ugyanakkor. Valahol máshol álltak.

Ilyen az, amikor nem mondhatod

azt, hogy kösz, de nem. És minek

örülni, ha mindez így történik.

 

A részletekről ezúttal le kell mondanod,

amiképpen a kép művészi

kidolgozásáról is. Ha tudnám,

hogy mi van, hidd el, nem itt állnék.

Csak kezd elegem lenni a hazudozásokból,

és legszívesebben azt mondanám:

bárcsak mindenki, aki él a világon,

hallgatna el egy évre, vagy egy napra legalább.

 

Igyál vizet és ne gondolj arra,

hogy hallgatsz most egy napig,

ne gondolj semmire.

Nyugodj meg. Egyetlen ilyen nap

elég lehet, hogy megértsd:

az almafa kivirágzott.

És hogy el is hullottak a virágok.