Bálint Tamás verseskötete koherens, tudatosan szerkesztett alkotás. Az egyes szövegeket a könnyen azonosítható motívumhasználat és témamegjelölés húzza össze, melyek egy-egy kívülálló, ezzel együtt ki is emelkedő verstől eltekintve következetesen egy irányba mutatnak. Ezt a szerkesztési eljárást tovább gazdagítja a kötet dialektikája, mely valóban az, amennyiben eljuttat – legalábbis el akar minket (az alanyt?) juttatni – egyik gondolati állapotból a másikba. Ez már amiatt sem meglepő, hogy a kötetcím is valamiféle elmozdulást ígér: Visszaút a fekete folyón, mely első ránézésre, de a kötet szoros olvasása közben is nehezen felfejthető, leginkább csak megsejthető, zavaros (nem bántóan) kép marad. S bár világosnak tartottam a kötet motívumrendszerét, az egyes versek komolyan megtornáztatják az olvasó agyát és próbára teszik a szépérzéket. A művet ennyiben máris sikeres munkának tekinthetjük.

            A versek két ciklusba rendeződnek, melyek címe már önmagában feladatot ad az olvasónak. A szem mondaná, de hallgat ciklus első verse (nem elfelejtve, hogy a ciklusokba rendezett verseket cím nélküli prológus előz meg illetve utóhang követ), a Színvakság, azonnal referál is az említett címre, bevezetve a következő verseket is meghatározó metaforikát, mely valamiféle bezártságot, elzártságot, kilátástalanságot ígér: „Ha végre tejfehéren / átragyogná valami a távoli felleget, / vakítva ütne lyukat a szemfedélen.” E nélkül a vers nélkül, nehezen tudnánk összekapcsolni a ciklus címét az egyes szövegekkel. A megütött filozofikus alaphang – „nem ilyen a világ, csak alig meri / a tudatunk másmilyen módon már lefesteni” – fokozatosan egészül ki a soron következő versekben, melyek a tétlenség, a belakottság (Október kettő), a változásra képtelenség (A sziklaszirten, A napnál világosabb) szorongásos állapotává alakulnak. A rezignált hangulatot, melyet olyan fogalmak használata, mint a beletörődés (Nagyvárosi séta) vagy a középszer (A száműzetésből, Szolgalelkek) erősítenek, bizonyos mértékig felfüggeszti egy-egy tömör remekmű, melyek a témába illeszkednek ugyan, azon túl is mutatnak szűkszavú lényegre törésükkel és nyelvi leleményükkel. Ilyenek az úton-levés súlytalanságáról beszélő Transz, a nagyon sűrű, mégis kellemesen „olvasmányos” A szív előtt a vászon, valamint a Jégtörő és az Egyszeregy. Utóbbi úgy indul akár egy felnőtteknek írott mondóka: „Az utcakő a járdaszélen / egyforma forma teljesen, // az emberek, a rajtajárók / már mindenfélék vegyesen”, míg a végén egy értelmében és képében is sokkoló kifejezéssel zárul: „Ahol pedig a burkolat / nem illeszkedik rendesen, // onnan ered a vérpatak.”. A Jégtörő pedig a jelentés és a matéria bravúros dialógusa miatt alkalmas sokszori olvasásra: „Jégtörő leszek, / szétverem az arcokra / ráfagyott mosolyt. // Kitavaszodott, / szétverem az arcokon megfagyott mosolyt.”

 

            Az első ciklus rezignált hangulatát végső soron nem a több ponton megállapított monotonitás, életuntság, vagy az elfogadhatatlan társadalmi szituáció okozzák, hanem a tenni nem tudás, a cselekvésképtelenség, az elmulasztott lehetőségek, de leginkább a kitörésre tett erőfeszítés hiánya: a restség: „Nem lett volna szükséges sokat változtatnom a dolgok menetén, / de önmagam helyett is inkább a pap leányát erőszakoltam meg” – visszautalva itt korábbi „erőszaktételére”, A pap leánya, birtokostul című kötetére (Lábjegyzet). A fő motívumkörre továbbá rárakódik egy súlyos társadalomkritika is, mely az önmagukat a közösségi élet szorító hatására, mintegy kényszerből prostituáló érdekemberek magatartását kifogásolja. Erre remek példa a Csak a mennyiség című vers: „A mások élete, és köztük az enyém, hogy mennyit ér, / kilóra megy, különb teljesítmény vagy puszta órabér / szerint…”

 

            A Felcsapni akárki másnak című második ciklus tovább bonyolítja az előzőekben megénekelt hangulatot és képi világot. A cinikus-kritikus hangnem megmarad, a tematika hangsúlyosan kiegészül a szexualitással és a nőkhöz való viszony témáival, a társadalomkritikai vonal pedig a többször visszatérő – mondhatjuk, hogy most már tételszerűen megjelölt – alakkal, a zsoldossal és allegorikus értelmével egészül ki. A Nem érdekel című versben a szerelemért küzdő férfi is mint zsoldot érdemlő küszködő jelenik meg, bevonva a szex-szerelem témakört is a kritika alá: „kérlek, állj meg végre, egy pillanatra bár, / hogy elcsengessem ajkaidról zsoldomat.” A szerelem palettája azonban ennél sokszínűbb. A hiány, az elmúlt kapcsolatok, az elszalasztott nőkre való visszaemlékezés is megjelenik. Ennek legjobban sikerült példái a Lélegzetvétel és a Prizmáink. Mindkét szövegre jellemző az a szerkesztésmód, mely az első ciklusból kiemelt Egyszeregy című vers felépítésére is emlékeztet;  a plasztikus, „ízletes” bevezető mondatokat egy súlyos történést, pillanatnyi mozdulatot megrajzoló kijelentés zár, melyet az olvasó szinte maga előtt lát, vagy magán érez. Utóbbira példa a Lélegzetvétel zárása: „visszhangtalanság, mely olyan volt, / mint a szíven áthúzott szögesdrót.” A Prizmáink képalkotása viszont olyan kerek és egyszersmind jelenetszerű, hogy egészében érdemes idézni:

 

A fénynek nem számít,

hogy hol törik meg:

a sportautó motorháztetőjén,

a vadászfegyver ravaszán,

a kedvesnek hitt szemében,

vagy annak a pohárnak a száján,

melyet utoljára a szádhoz emelsz.

 

Első olvasásra úgy tűnik az új témát pusztán a nő jelenléte tartja egyben, azonban e versekben is világosan ki lehet jelölni a korábbi pozíciókat. A kárhozat útja, mely a kötet leghosszabb alkotása, már-már villon-i, vagy Orbán János Dénes stílusára emlékeztető hangot üt meg erőteljes testiségével, leplezetlen bujaságával. Ez azonban nem a testiség örömének kifakadása, mivel ismét éles kritika hatja át. Az „olcsó nők” közé keveredett alany fertőnek (A kárhozat útja), szennyesnek (Egerek a macskakövön) tartja e miliőt. A tökéletes nőhöz című vers is ugyan beígéri a test ódai dicséretét, azonban a puszta felszínnek is örvendő villon-i attitűdön ismét a kételkedő cinikus kerekedik felül: „Mi tart velem még össze, mondd?” „… érdek, e nyelven én is jobban értek.”

 

            Ahogy már említettem, a zsoldos allegóriája erőteljesen végigvonul a cikluson: zsoldos a nő után szaladó férfi (Nem érdekel) és zsoldos a mindennapi túlélő ember is, akárki más. A kritizált kisemberek együvé tartoznak, nem különböznek egymástól, csupán annyiban, hogy az élet más-más terén árulják el/ki önmagukat: „Csak eszközök vagyunk, míg neked az ölöd, / én addig ölök, halok, vagy amire kérnek, / csak ezek, a hasonló sors, a megszokás, / mi összetart, s már egyre kevesebbet érnek.” (A sosem volt dicsőségről) A Mindig ugyanaz, valamint a Zsoldos és rabszolga című versek tovább építik a már jelzett allegóriát, már csak azért is, mert egy embertelen szakma képviselőit idézik (zsoldos katona? bérgyilkos? fejvadász?), de a cikluscím és az addigi témák függvényében máshogy nem is nagyon érthetők. A Mindig ugyanaz ajánlásának első sorait pedig esetleg erre vonatkozó kiszólásként, metatextusként is érthetjük: „Rágódj csak, hogy ne ítélj elhamarkodottan…” Azonban a nyerészkedő, helyezkedő, a célokat szem előtt tartva mindenhez alkalmazkodó érdekember legjobb példáját a Nap nap után című vers adja. Elég itt összeolvasni a kezdő és a záró sort: „Csak a zsoldos nem szereti szeretteit…”, „mert csak a szeretteit szereti a zsoldos.”

 

            A kötet vége felé közeledve azonban – végre – kikerekedni látszik a szélesebb kontextus is. Az utolsó versek között olvasható A tenger karnyújtásnyira ismét idézi az előhang délibábos sivatagát, mely a kiúttalanság álom szerű hangulatát teremti meg. Az utolsó méterek pedig, mely valóban a kötet utolsó „(centi)méterein” kapott helyet, megnevezi a fekete folyót, mely nem név, hanem minőség, valaminek a határát jelöli. Az átkelés azonban nem földrajzi felfedezést, hanem belső változást ígér. Ennek az olvasatnak a pontosságát azonban a kötet kapcsán kiiktathatatlan allegorikusság újfent kérdőre vonja. Az utóhang kimondja az átkelés eseményét, azonban, hogy hova jutottunk, homályban marad. Ez viszont, mivel a kötet épp annyi fogódzót ad, mint amennyit elhallgat, erény, nem pedig hiányosság. A kötet zárásának bravúrját pedig a legeslegutolsó mozzanat hozza: a fekete folyón való visszaút nem a versbeszélő cselekvését jelöli, hanem a révészét, ismételten megfricskázva az olvasó előzetes sejtéseit. Ez a húzás is, akár csak a korábbiak egy tehetséges, ígéretes szerző fogásai.

             

Bálint Tamás, Visszaút a fekete folyón. Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi páholy, Kolozsvár, 2011