Címke: Michel Onfray

Mintaesszé az utazásról?

Az utazás elméletének írója kevésbé a szigorú logika és érvelés erejével, mint inkább egy művészi érzékenységű intellektus módjára gondolkodik. Műve klasszikus, amolyan franciás, montaigne-i esszé, mely nem tisztán művészet és nem is csak filozófia. Mindemellett Michel Onfray első magyarul is elérhető könyve. Idáig csak egy-egy esszéjét olvashattuk, azokat is, mint e könyvet, Romhányi Török Gábor fordításában.

A szöveg legnagyobb erénye a szerkezete, maga is utazás (és itt nem holmi közhellyel szeretnék élni: a könyv felépítése lineáris), illetve útszerű abban az értelemben, hogy kultúrtörténeti utalások változó gyakoriságú idézése mellett vezet minket el az utazás akarásától egészen a hazatérésig, de mondhatnánk azt is, egészen az arról való gondolkodásig, a vélemény és az emlékek megalkotásáig. Ugyanakkor egy másfajta elrendezést is mutat a mű, ha a test utazás során történő mozgásával együtt olvassuk az emberi értelem mozgását is, mely még az otthonról való elmozdulás előtt előre tör és idő előtt megkezdi útját, majd a visszatérés után újra megáll és gondolkodik, értelmezi az élményeket. E testi és szellemi vonatkozások szintéziséből épül tehát föl az elmélet, mely vizsgálja az utazás akarását, a cél kiválasztását, a választás és a megvalósulás közötti időszakot, a távollétet, az utazás utáni, de még a hazaút előtti időszakot, a tűzhelyhez való visszatérést, a véleményformálás, vagyis az élmények elmondásának, megértésének idejét, végül pedig a lehetséges folytatásokat, melyekben benne foglaltatik egy ismételt utazás lehetősége is.

Az első fejezetben – s ez talán a mű legizgalmasabb, egyben legkevésbé költői része is – a szerző megkülönbözteti az utazni vágyót a helyben maradótól, a nomád embert, a pásztort, a letelepedett paraszttól. Ezt a két embertípust vezeti aztán végig a közösségek történetén, az állati társulási formáktól elszakadó embertől, Káin és Ábel történetén, a bolygó zsidó(ság) motívumán, Zarathusztra fenoménján át egészen az elmúlt diktatórikus rendszerekig és a jelenkor kapitalista világrendjéig. Alapvető megkülönböztetésében társadalom és egyén illetve e két fogalom időhöz való viszonyában értékeli ember és utazás viszonyát. Közösség és egyén konfliktusa itt abban rejlik, hogy előbbi a tér és az idő tengelyei mentén akarja megjelölni az utóbbit, mely nem mindig sikerül: „Az állam jól olvasható letelepedésre kényszerít egy térbeli abszcissza és egy időbeli ordináta révén: mindig bizonyos helyen kell lenni bizonyos időben, így az egyént könnyen ellenőrizheti valamely valóság.” És ezt olvasóként bátran továbbgondolhatjuk: az egyénhez rendelhető tér és idő – mely önkényes, egyezményes idő – a társadalmi létezés jelölői, s aki ily módon nem beazonosítható, az a közösség számára nem létezik.

Mindezek után elérünk az úti cél kiválasztásához, mely már annyiban költői, hogy egy imaginárius aktusban megy végbe, s ez az elmebeli valóságkép alapozza meg a vágyat, hogy eljussunk valahová. Onfray szerint az utazást sokkal inkább a könyvtári nyugalomban olvasott tömören lényegszerű, eleven műalkotások hívják életre, semmint az atlaszok matematikus élettelensége, melynek „fogalmi állásfoglalásából hiányzik az irodalmi húsa és vére”. Az viszont, hogy miért ne kaphatna valaki kedvet az utazáshoz pusztán a délies gitárzene hangulatától, vagy egy európai számára egzotikus, keletiesen fűszeres étel ízétől, melyek – akár az irodalom – megindító hatással lehetnek az emberre, kérdéses. Úgy tűnik, Onfray számára az utazás csakis átszellemült és poétikus lehet. Nem gondol például arra, hogy az általa is sokat emlegetett kulturális idegenség puszta jelenléte, átmeneti mássága már önmagában, megértés és értelmezés, költői kiegészítés nélkül is élvezetes és hasznos lehet. Gondolatmenetét egy újabb alapvető szembenállásból vezeti le, mely az általa elképzelt nyitott szellemű, művészi érzékenységű utazót megkülönbözteti a sztereotípiákkal megrakott turistától. Az ő előítéleteik, más népekről alkotott felszínes ismereteik a nemzetek közötti kommunikáció felgyorsulásának eredményei, a lassú, megélő utazás hiányára hívják fel a figyelmet. Igaza lehet tehát abban, hogy a turista „állva marad a civilizáció kapujában”, míg az igazi utazó enged az élménynek, a másságnak s – az ő szavaival élve – „acélos tekintetével” és „egy ragadozó észlelésével” befogadhatja az idegenséget, s így megértheti a másikat és ugyanakkor önmagát, kialakulhat benne egy le nem zárható örök párbeszéd: otthon és úton levés, saját és idegen, az Én és a Te között. Nem véletlen, ha mindezt olvasva XX. századi (hermeneutikai) gondolkodók jutnak némely olvasónak az eszébe (Martin Heidegger vagy Hans-Georg Gadamer). És úgy tűnik, Onfray olykor velük gondolkodik, ám végül egészen sajátos továbbgondolását adja poroszosan szigorú (íme egy sztereotípia!) elméleteiknek. Finomabb és megengedőbb a fogalmakkal és a logikával, mint „elődei”, és ezzel együtt érzékenyebb, művészien könnyedebb is: „Külföldön soha senki nem idegen önmagának, hanem mindig legbensőségesebb társa, akihez legjobban ragaszkodik, tapad hozzá, akár az árnyékához” – írja. És bár a címben „elméletnek” és „poétikának” nevezi magát, a szöveget olvasva valóban megengedőbbnek kell lennünk.

A mű vége felé, ami már az utazás megértése és utólagos poetizálása körül mozog, Onfray azt írja, „az utazásnak tömörítésen, sűrítésen kell átesnie, ha azt akarjuk, hogy értelemre tegyen szert.” A cél a sokféleségben való elmerülés, s e változatosság példái – úti élményeink – a „tűzhely” melege mellett megtörténő értelmezésben válnak megragadhatóvá. A látottak elbeszélése, a „részletek osztályozása”, azok „képletben felírása”, „matematizálása” történik meg ekkor, vagyis a „világ elmondása”. A földrajz poétikája tehát olyan művészet, mely során hagyjuk, hogy a táj belénk hatoljon és értelmeződjön, s melynek tárgyai, akár a költemények „szakadatlanul olvasásra, értelmezésre” szorulnak. Ennyiben tehát mondhatjuk, hogy Onfray az utazást a hermeneutika filozófiai hagyománya felől mutatja be, de nem csak ennyiről van szó. A szerző mondatai – akár a tájak és helyek, melyekről beszél – nem pusztán azért olvasandók újra és újra, hogy egyre jobban értsük őket, hanem művészi igényességük miatt is, szövegének nem pusztán elgondolandó jelentése van, hanem sodró formája, szenvedélye. S mondható, hogy ez az érzelmes lendület az, ami miatt az utazás elmélete inkább finom földrajz-poétika, s ami miatt a szöveg példaszerű esszé.

Az viszont továbbra is világos, hogy e műfajt olvasni legalább olyan nehéz, mint írni. Ugyanis nehézen dönti el az olvasó, hogy mennyire várjon és fogadjon el személyes megfontolásból és mennyire a szoros logikából származó érveket – ahogy ez az eddigiek alapján talán érezhetően problémás volt. Egyáltalán hol húzódik közöttük a határ? Hermeneutikai értelemben talán nincs is helye egy effajta megkülönböztetésnek. Ám ez is kétségbe vonható. Mert képviselhet-e minket az esszé a másikkal szemben? Másképp kérdezve: művészi és személyes attitűdje legitimálja vagy ellehetetleníti a másikkal folytatott termékeny párbeszédet? Nem az-e a lényege az esszének, hogy támadhatatlan, mert „esszé”, mely olyan prózai műfaj, melyben forma és tartalom logikailag elválaszthatatlan egymástól? Vagy arról van inkább szó, hogy mindenkor támadható, esszé esszét szül, véget nem érve gondolkodunk, s ez a műfaj, a vita írásbeli műfaja? Onfray szövegét olvasva elbizonytalanodunk mindebben, s talán ez bizonyítja leginkább, hogy Az utazás elmélete teljesíti a műfaj kétségvonhatatlan feltételeit: véleményt formál, vitára indít, ugyanakkor gyönyörködtet is.

 

Michel Onfray: Az utazás elmélete. A földrajz poétikája. Budapest, Orpheusz Kiadó, 2011.