Ahogy azt Ivan elképzeli

A 2008-as Közép-Európa-díjas szerb író, Dragan Velikic legfrissebb magyarul megjelenő regénye olyan alkotások közé illeszkedik életművében, mint a hazája legrangosabb irodalmi kitüntetését, a NIN-díjat is elnyerő, több nyelven is megjelenő Orosz ablak, A Domaszewski-dosszié, Az északi fal vagy a Dante tér. A Bréma-ügy (Slučaj Bremen) című regénye 2001-ben jelent meg Szerbiában, magyar fordítása (Bognár Antal) 2011-ben, a Napkút kiadó gondozásában.

 

            „Nincs különbség aközött, amit gondolunk és amit teszünk” – jelenti ki Ivan Bazarov, a regény főhőse, mely kijelentés egyszersmind a regény tételmondatként is olvasható. A mű cselekményét képzeletbeli játékok és utazások, szexuális képzelgések alkotják, melyek Ivan gyermekkorban „kifejlesztett”, de felnőttként is megőrzött képességének termékei. A főhős a nagyapja, Vladimir, majd a helyébe lépő Emil Kohot elmesélt történeteit, emlékeit levelezéseit továbbgondolva utazik térben és időben. A berlini képeslapon szereplő villamost képzeletben útjára indítja, a fénykép mozdulatlan világában, mint egy panorámaképen, körbetekint. Felnőttkorában aztán elalvás előtt a gyermekként ajándékba kapott süteményes dobozból, a „nürnbergi kekszesdobozból”, személyes „háreméből” húzza elő egy-egy lány nevét, akivel képzeletben szeretkezik: „A szerelmi tombolajáték, melyhez egy-egy éjszaka alatt többször is folyamodott, néha ismét ugyanazt a személyt dobta ki.” Imaginárius tébolyában aztán Ivan odáig jut, hogy a nőt, Snežanát, akivel találkozgat, az Emil Kohot által elbeszélt pesti magyar utcai bordélyház elbeszélt madamjához Fridához hasonlítja, s így is nevezi. „Miért szólítasz Fridának? Engem Snežanának hívnak, Hófehérke vagyok.”

 

            A bennünket és Ivant is leginkább izgató kérdés azonban az, hogy mi lett a főhős édesapjával, Igor Bazarovval, aki fogságba esett a náci Németországban, még a háború elején. „Bremen. stalag. 42.” – ennyi Ivan információja édesapja utolsó biztos tartózkodási helyéről, akiről azonban biztosan tudja, de leginkább érzi, még életben van. A háború vége felé aztán apja eltűnéséről informálják a családot, s így a mintegy félbemaradt, el nem mesélt és be nem fejezett élet másikaként, Ivan a képzeletében pótolja édesapja életét.

 

            Ez a képzeletbeliség azonban nem merül ki ennyiben, tudatos szerkesztés eredményeként illeszkedik a regény egészéhez. Szereplők tömege, s az ő röviden bemutatott életútjaik zúdulnak ránk a mű elején és egészülnek ki a későbbiek folyamán további fontos információkkal. Ezek a vázlatos bemutatók azonban csak a főhős, Ivan portréjának hátteréül, az elbeszélő kedvenc szavával élve „pannóként” szolgálnak. Egy példa erre az első rész harmadik fejezete, mely Emil Kohot életútját írja le, bevezetőül. De Ivan édesanyja, Teodora, vagy nagyapja, Vladimir Bazarov, vagy szeretője és korábbi tanára, Olivera Ermolenko, vagy a Hotel Bristolba betévedő Felix Kastendieck életútjai mind egy közös végpontba tartanak, mely regény tulajdonképpeni főszövegében (Nyomjelek, Menedék, A fenevad című fejezetek) nem mutatkozik meg, majd csak az Epilógusban.

 

           A szereplők áradatszerű felvonulására és az ezzel szorosan összefüggő szerkezeti sajátosságokra az első két fejezet ad indoklást. Az elbeszélő előbb az indulás nehézségeit fejtegeti: „Minden indulás mindig erőszaktétel, kétes próbálkozás arra, hogy megtisztítsuk a helyszínt, amely felvonulási terep lesz az építkezéshez.” Majd a Második fejezetben, bemutatja „a regény házirendjét”, mely gyakorlatilag a regényírás és -olvasás általános modelljeként is érthető. A regényhez tartozó szereplők, vagy személyek számát, a mű terét meghatározhatatlannak tartja, melyek az olvasó élményeitől, emlékeitől, korábbi olvasmányaitól, aktuális hangulatától, környezete és képzelete mozgásától függenek. Amellett érvel, hogy a mű, melyet olvasunk, az olvasás jelenében születik meg, hogy a szöveg jelentése számos irodalmi és nem irodalmi körülménytől, de leginkább az olvasótól függ; mindenki „önmagát olvassa” a regényben, s nem egy kerek, egész, lezárt alkotással van dolga. Mindennek tömör összefoglalója a 8. pont: „A regény színpada önmagában véve mindig üres. Csak képzeljük, hogy minélkülünk bármi lejátszódhat rajta. Játéktér valójában nincs is. A díszleteket mi magunk állítjuk fel, magunk vagyunk magunknak a súgó és a színész, a maszkmester és a rendező az író és az olvasó. Saját magunk húzzuk fel magunknak és bocsátjuk le a függönyt.”

 

             Ahogy aztán a 10. pontban írja, „minden elbeszélés – egyformán az elmondott, a meghallgatott, az elolvasott – út saját magunkhoz”. A regény házirendjében elmondottak, majd mindezek a regény szerkezetében bemutatva, valamint Ivan lelkivilágának mozgása egy hermeneutikai modellt tárnak elénk, az önmegértés, a másik ember életének és a regénynek, egy elbeszélés megértésének modelljét. Faragó Kornélia arra hívja fel a figyelmet, hogy itt most nem a tények interpretálhatósága a tét, hanem az interpretációba fojtott tények fellelésének lehetősége. Az Ivan előtt elhangzó történetek háttere az, ami őt, Ivant érdekli.[i]  A Velikić-regény egyszerre elveti a (külső-belső) valóság interpretálhatóságát és gyönyörködik is abban, a mesemondásban, mely egyaránt a(z) (ön)megértés lehetősége és a valóság elfedésének módja is: „Minden feljegyzés eleve hamisítás, eltérés egy pontos topográfiától, amely a maga hősi mivoltában, egyszerre hamisítatlanul és kimondhatatlanul áll fenn, mindaddig, amíg nem torzítja el maga az, hogy elmondják.” Emil Kohot szavai szerint egy könyvben „mindig kevesebb van megírva […], mint amennyi valójában történt”, s a kiegészítés a hallgatóra vár, aki a mi történetünkben Ivan, a regény esetében pedig a mindenkori olvasó. Viszont Ivan nem csak Emil és Vladimir történeteit, hanem egy talált villamosjegyet, egy útikönyvet, egy hirdetést is tovább gondol, a mindenben és mindenkiben lakozó történetet, történetiséget keresi és képzeli el, s szövi a maga személyes narratíváit. Ivanra tehát nem különcként kell tekintenünk, hanem mint gondolkodó emberre, aki a tényekből mesét, a meséből tényeket fabrikál: megért. Ő a szellemi ember, sőt fausti ember, mert elutasítja a cselekvésben való létezést, s ugyanakkor prousti hős is, aki egy ízből kiolvassa a múltat, egy darab papírból a történelmet.

 

         A szellemlét és valóság effajta dialektikája mozgatja a regény cselekményét és hőseit, hogy aztán az Epilógusban tömören és hirtelen minden kérdésünkre kapjunk valamiféle választ. Arra, hogy él-e még Ivan apja, hogy mi köze neki a Kastendieck-családhoz, hogy sikerült-e a főhősnek kitörnie önmaga mesevilágából. Kikerekedik tehát előttünk a valóságos Bréma-probléma. A felszínes olvasónak viszont egy összecsapva lezárt, homályos, üres történetnek tűnhet a regény, amiről azonban pont a nyitott kérdésekre adott hirtelen és mellékes válaszok okán derül ki, hogy nem a puszta cselekménysor elmondása a célja, hanem az olvasásra, az irodalomra, a másik emberre vonatkozó megértés bemutatása. Hogy ez mennyire szórakoztató, vagy mennyire sikerült jól, hogy működőképes-e, az kérdéses. Talán túl gyakran ismétli magát a szöveg, mikor újra és újra körülírja ugyanazt a problémát, s így az olvasó egy idő után elveszíti érdeklődését a remek ötletek és aforisztikus elszólások között, s mire a regény végére ér, már tényleg csak arra kíváncsi, hogy „valójában mi is történt”.

 

Dragan Velikić: A Bréma-ügy, Ford. Bognár Antal, Budapest, Napkút Kiadó, 2011.


[i]Faragó Kornélia: Kultúrák és narratívák. Az idegenség alakzatai. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2005, 36.

 

Vélemény, hozzászólás?