MÁSODIK FEJEZET.
Könny-tó.
– Egyre klasszabb! – kiáltott fel Évike.
Úgy meglepődött, hogy egyszeriben elfelejtett magyarul beszélni.
– Most hát olyan hosszúra nyúltam, mint egy fényképezőállvány. No, szerbusztok lábaim.
Tudniillik, lenézett a lábaira, alig látta őket, olyan messzire estek tőle.
– Jaj, szegény kis lábaim, ki húzza majd föl rátok a cipőt meg a harisnyát, édeseim? Én aligha fogom tudni. Sokkal messzebbre kerültem tőletek, semhogy törődhetnék veletek. Nektek kell most gondoskodni magatokról, ahogy tudtok. De azért kedvesnek kell lennem hozzájuk, – gondolta Évike – különben nem visznek el oda, ahová akarom. Igen. Minden karácsonykor veszek majd nekik egy pár cipőt.
Évike tovább tervezgette, mikép juttatja el lábaihoz a cipőt.
– Póstán küldöm el, – gondolta – ajánlott csomagban. Jaj, de muris lesz ajándékot küldeni a tulajdon lábaimnak. Ezt írom majd a csomagra:
Évike szépreményű
Jobblábának
a kandalló szőnyegén
közel a zsámolyhoz.
Szíves üdvözlettel:
Évike.
– Jaj, Istenem, mennyi csacsiságot beszélek össze.
Ebben a pillanatban feje a mennyezetbe ütődött. Most több mint három méter magas volt. Hirtelenül fölkapta az icike-picike kis aranykulcsot s futott a kertajtó felé.
Szegény Évike. Legföljebb azt tehette, hogy a földön fekve a félszemével átkukucskált a kertbe. De hogy keresztül is juthasson rajta, ahhoz még kevesebb reménye volt, mint valaha. Leült hát a földre és sírvafakadt.
– Szégyelheted magad – mondta Évike. – Ekkora nagy lány (no, ezt most joggal mondhatta) és így sír. Elég legyen, ha mondom?
De azért csak tovább sírdogált. Literszámra folytak könnyei, míg egy jókora tó nem támadt körülötte. Ez a tó vagy tizenöt centiméter mély volt s elfoglalta a csarnok felét.
Egy kis idő mulva tipegést hallott a távolból, gyorsan megtörülte szemét, hogy lássa, ki jön. A fehér Nyuszi tért vissza, csudamód kiöltözködve. Egyik kezében pár fehér bőrkesztyűt, másikban egy nagy legyezőt tartott. Sietve loholt s közben egyre ezt mormolta:
– Jaj, a Hercegnő megesz, ha elkésem.
Évike annyira kétségbe volt esve, hogy bárkitől is segítséget kért volna. Amikor a Nyuszi közelébe ért, halkan, félénken megszólította őt:
– Bocsánatot kérnék, tisztelt uram…
A Nyuszi erre visszahőkölt, elejtette a fehér bőrkesztyűt meg a legyezőt s hanyatt-homlok rohant neki a sötétségnek.
Évike fölkapta a legyezőt meg a kesztyűt s mivel a csarnokban iszonyú hőség volt, legyezgetni kezdte magát. Közben folyton ezt hajtogatta:
– Istenkém, Istenkém, milyen különös is ma minden. Tegnap pedig még minden egészen rendes volt. Vajjon csakugyan megváltoztam-e az éjszaka? Nézzük csak: Ma reggel, amikor fölébredtem, még az voltam-e, aki voltam? Úgy rémlik, mintha egy kicsit más lettem volna. De ha nem az vagyok, az a kérdés, kicsoda is vagyok voltaképpen. Borzasztó.
Évike sorba vette valamennyi hasonló korú barátnőjét, hátha azok közül az egyik.
– Hogy a Magdi nem vagyok, az bizonyos. Magdinak hosszú, göndör haja van, az én hajam pedig nem göndör. Az is bizonyos, hogy a Sárika se lehetek, mert én rengeteg mindenfélét tudok, Sárika pedig semmit se tud. Aztán meg a Sárika a Sárika, én pedig én vagyok. Jaj, Istenem, milyen zűrzavaros mindez. Nézzük csak, tudom-e még azt, amit tanultam az iskolában? Szóval négyszer öt az tizenkettő, négyszer hat az tizenhárom és négyszer hét az…jaj, még húszig se tudok számolni. De hagyjuk az egyszeregyet. Vegyük a földrajzot. Berlin fővárosa Bécs, Bécs fővárosa Róma, Róma fővárosa pedig – nem, itt valahol hiba lesz. Úgy látszik, mégis csak Sárika lett belőlem. Megpróbálok fölmondani egy verset.
Évike szépen meghajolt, mint az iskolában, amikor verset mondott. Hangja azonban rekedten, idegenül csengett s nem azok a szavak jöttek a nyelvére, amelyek szoktak.
Krokodil fürdik,
Fekete tóba,
Anyjához készül
Négerországba.
Görcsös a bőre,
Görbe a lába,
Fordulj ki, fodulj,
Vasorrú bába.