Szonya

El akarta mesélni Annalilinek, hogy történt a dolog.

  – Szóval… – kezdte.

De előbb rágyújtott. Akkoriban hosszú női cigarettát szívott, naponta öt-hat szálat, persze ha ivott, akkor többet. Most is ittak, Annalili két deci félédes vörösbort, ő meg fröccsöt száraz fehérből.

– Ahogy körbenézek – folytatta -, na látom, pont ilyen helyen ültünk akkor is. Majdnem ugyanilyen helyen. Szóval belső udvar, ocsmány koszos napernyők, műpálmák a sarokban… tudod, na.

Annalili bólintott, és belekortyolt az italba. Hosszú ujjai voltak, mint a fehér cigaretták; régebben zongorázott, ez talán nyomott hagyott rajta, meg a sok szolfézs; ha meghallott valami dallamot, akármilyen olcsót is, rögtön megmoccantak a fülkagylói egy kicsit, mintha szél pöccintette volna meg őket. De ezt csak az vehette észre, aki jól ismerte őt.

  – Szóval – folytatta – ilyen helyen ültünk akkor, meg majdnem ez a ruha volt rajtam, na, ehhez hasonló, kicsit mélyebb dekoltázzsal, meg azokat az olasz fülbevalókat vettem fel hozzá és azt a karkötőt, amit még D.-től kaptam évezredekkel ezelőtt. Egész jól néztem ki, már ahogy lehetett, magamhoz képest, érted…

Rágyújtott egy újabb cigarettára. Közben valami zenészek fészkelték be magukat az egyik sarokba, de néhányuk még a pultnál kóválygott és ivott a szőke lófarkas pultoskisasszonnyal cseverészve.

  – Érted – folytatta -, úgy értem, még nem voltam ennyire elhízva.

  – Nem vagy elhízva – mondta Annalili. Most szólalt meg először, kis finom hangja volt, óvatos és naiv, mint a patakcsobogás.

 – Úgy érted – mondta ő erre -, hogy nem vagyok annyira elhízva. Neked persze könnyű – és idegesen felnevetett -, sosem volt hajlamod erre. Na mindegy, a lényeg, hogy akkoriban sokat esett az eső még nyáron is, alig volt huszonöt-huszonhat fok, én eléggé fáztam… még nem melegített a zsírom – nevetett fel már kicsit őszintébben. De a barátnőjét nem lehetett ugratni; ő mindent és mindenkit a világon sajnált, mintegy zsigerből, reflexszerűen. Erős katolikus neveltetésben részesült kislány korában. És a neve is kötelezte valamennyire.

Langyos nyári este volt, a levegő huszonnyolc fokra hűlt le, de akkor…

  – Persze volt egy tervem, nem tagadom – kacsintott Annalilire, akinek csak lassan száradt fel az arcáról a részvét malacrózsaszín pírja -, méghozzá ősi és ösztönös: ha majd fázom, úgyis rámteríti a kabátját… így csak egy lila kendőcskét vittem magammal és egy esernyőt, természetesen. Igazából esett is később, de mikor megpusziltuk egymást üdvözlésképp a templom előtt, akkor még nem.

A barátnője hátradőlt egy kicsit, és a dereka mögé igazította az egyik párnát, persze merev testtartásán nem sokat változtatott, az asztalra is úgy könyökölt föl, hogy a háta egyenes maradjon. Melleinek apró dombocskái átsejlettek a fehér pánt nélküli egyberuhán. Fonott nádszékeken és színes párnákon ültek. Annalili figyelmesen, csendben hallgatott.

  Ő ajánlotta a helyet, ahova elkalauzolt, én nem ismertem azelőtt, nem is vagyok ismerős arrafelé. Mentünk egymás mellett, azelőtt csak kétszer találkoztunk és akkor is nagyon régen, szóval olyan volt az egész, mintha először találkoznánk. Ő is úgy nézett rám… csodálkozva, és nagyon sokáig nézett, mikor mentünk egymás mellett, és ez zavart. Akkor már öt hónapja nem volt senkim, és józanul… szóval ha nem volt bennem pia… kicsit úgy éreztem magam, mintha szűz volnék. Úgy viselkedtem, ahogy te szoktál.

Annalili nem mondott erre semmit, mély és fekete és üres szemeiben a környező földbe szúrt kerti lámpácskák fényei tükröződtek, mint fekete bányatóban éjjel a csillagok.

  – Na jó – mondta a másik -, hozok még valami itókát…

Egyedül ment a pulthoz, Annalilit magára hagyva. A talpa meg-megcsúszott a jó nagy száraz kavicsokon, amikkel teleszórták a kertet, hogy hangulatosabb legyen.

  – Nem is olyan fontos – mondta, mikor visszaért az asztalukhoz -, nem is tudom, miért akarom elmesélni. Sem nem izgalmas, sem nem tanulságos; csak furcsa. Azt hiszem ez a legjobb szó rá, hogy olyan különös, nem hétköznapi…

 – De engem érdekel – vágta rá Annalili – engem érdekel. És már évek óta benned van, jobb lesz, ha kiadod magadból.

Hirtelen egy alacsony, göndör hajú férfi bukkant fel mellettük, cél nélkül hadonászó karjaival majdnem leverte a poharaikat. Egy kis mécsest tartott a kezében, valószínűleg a szomszéd asztaltól hozta ide. Minden asztalnál volt egy mécses.

  – Elnézést, hölgyek – kezdte, és közben néhány nyálcsöpp fröccsent ki a szájából -, de látom, maguk dohányoznak… mi nem… szóval… esetleg…

A lány egy ideig nézte a férfit, aztán kivette a kezéből a mécsest, és meggyújtotta. Aztán felállt, és odavitte ahhoz az asztalhoz, ahonnan a férfi jöhetett; ott egy gyönyörű idősebb nő ült türelmesen, betegápolói józansággal. Megköszönte a gyertyát, és mosolyogva várta, hogy a férfi visszatámolyogjon hozzá.

 

 

Vélemény, hozzászólás?