L. csak maga elé nézett, se rám, se a nőre nem; mintha magnóról hallgatna minket, vagy ezt az egész estét.

  – Te nem voltál sehol – ismételte a nő. – És nem is leszel sehol. Én meg nem vagyok Szonya. Szerinted sem lehetek Szonya, L.? Szerinted sem vagyok Szofja Szemjonovna?!

  – Nem – mondta kurtán a férfi. – Te soha nem lehetsz Szonya.

  – Nem lehetek?! Szerinted nem lehetek?

  – Nem.

  – És Dunya?! Dunyecska lehetek?

  – Nem, nem lehetsz.

  – És ő lehet? – és felém bökött.

  – Dehogy, dehogy.

 – Eljutottam arra a sivár pusztaságra – mondta a nő -, és kirándultam ott… hatalmasakat túráztam. Nem volt senki az égben, és folyamatosan hideg volt és szüntelenül esett az eső. Úgy éreztem, semmi, de semmi nincs a kezemben!, hogy minden fonál elszakadt…és te nem voltál sehol… soha nem leszel sehol…

  És ez ment még sokszor, unalomig, mint a megakadt lemez.

 – Ennyi?! – kérdezte Annalili, mert a lány abbahagyta a mesélést. Enyhén be volt már csípve, érezte, hogy szédül, és nem kéne annyit cigarettáznia, de muszáj volt rágyújtani.

 – Hát igen, nagyjából ennyi – mondta, és megvonta a vállát. A kert zsúfolásig telt emberekkel, mindenki cigarettázott és hideg csapolt sört ivott.

  – De hát… – tétovázott Annalili, és holdarcán őszinte értetlenség tükröződött. – És mi történt ezután?

  – Semmi – felelte ő. – A nő még egy ideig hajtogatta, hogy Szonya így-úgy, meg egyenes vonalak, tervek egy fehér papírlapon… egy büdös szót sem értettem már az egészből, és kezdett zavarni, hogy le se szarják a fejemet. Akkor már sejtettem, hogy ebből nem lesz ma dugás, úgyhogy egyre kevésbé érdekelt a dolog. Művészek voltak ezek ketten vagy micsodák…

  – És mit csináltál végül? – kérdezte Annalili. Láthatóan meg volt ütközve.

 – Hogy mit? Egyszerűen csak felálltam, de akkor már nagyon be voltam rúgva, és megszédültem, leestem a szék mellé. L. felsegített, én meg mondtam, hogy hagyja csak, de nem hagyta, mondta, hogy hazakísér, kérdeztetem erre: minek? A nő időközben felszívódott… de azért jó volt, hogy L. legalább a buszmegállóig elkísért, magamtól nem ment volna, egyáltalán nem ismertem azt környéket. Ő volt az első pasi, akivel nem történt semmi.

  – Semmi? Tényleg semmi? – kérdezte Annalili.

  – Semmi. Tényleg semmi, hidd már el nekem.

Annalili arcán megint szétfutott a részvét rózsaszín pírja, mintha festékes ecsetet mártottak volna fehér vízbe.

  – Szegénykém – mondta, és megsimogatta a barátnője karját, ami az asztalon hevert. – Szegénykém, igazán nagyon sajnálom…

A lány megvonta a vállát. Enyhén be volt már csípve, érezte hogy szédül, és hogy nem kéne annyit cigarettáznia, de muszáj volt rágyújtani.

  – Ez van – mondta, és mosolyt erőltetett az arcára. – Az élet megy tovább.

Ezután hallgattak még egy darabig, elkortyolták a maradék italokat. A lány a szomszéd asztalt nézte, az asztalnál a komoly idős nőt, aki betegápolói részvéttel és józansággal hallgatta a részeg férfi hablatyolását. „Ők legalább fognak ma”, gondolta, és ettől hirtelen nagyon megsajnálta magát, mintha rászakadt volna az ég meg az eső. „Én meg nem fogok ma!”, gondolta, és szipogni kezdett.

  – Na – mondta Annalili, és magához húzta a barátnőjét, aki erre még hevesebben bőgött. Néhányan az asztaluk felé pislogtak, de már mindenki részeg volt, úgyhogy ez a pislogás nem jelentett semmit.

Annalili szőke hajának mandulaillata volt. Egy férfival lakott már három éve, és ők is fognak ma.