– Én nem vagyok hülye – kezdett bele újra, nagyobb hévvel, a lány -, egyáltalán nem érzem magam hülyének, de már mikor leültünk, sejtettem, hogy valami nincs rendben. Mármint, fecsegtünk persze, mi történt azóta mióta utoljára találkoztunk, satöbbi. Elmesélte hogy milyen nehéz munkát keresnie, merthogy építészként dolgozik… de hogy azok a megbízások, amiket kapott, milyenek… nagyfröccsöt ivott száraz fehérből, én meg két deci félédes vöröset, láttam, hogy kicsit meg van hízva, pocakja volt, olyan kemény és gömböjű sörhasa, mint a terhes nőknek. De, érted, az a furcsa, hogy akkor ez nem taszított, talán mert már régen nem volt senkim. Ivott egyet, ivott még egyet, de olyan gyorsan hajtotta fel, mintha vizet ivott volna. Nekem is hozott, úgyhogy hamar becsíptem. Eleredt az eső, mintha dézsából öntenék. Akkor kezdtünk közelebb húzódni egymáshoz.
– Jaj, de szép – szólt közbe cseppnyi mosollyal Annalili.
– Igen, szép… én is azt éreztem, hogy ez azért elég szép, a hideg meg a nyirok ellenére, én már reszkettem rendesen, és mivel a fejembe szállt a pia, alig vártam, mikor karol át, ahogy kellett volna neki. Oda se figyeltem arra, mit hablatyol, valamit arról, hogy az építészek máshogy látják a világot, mert van bennük bőven esztétikai érzék a mértanin túl, és ez mennyire bonyolult és összetett agyműködést előfeltételez… végig csak az ajkait figyeltem, ahogy nedvesek a fröccstől és húsosak, már nagyon kívántam…hogy megcsókoljon.
– Jaj, de szép – mondta Annalili.
A lány hátradőlt. A gyenge tücsökzenét teljesen elnyomta a sűrűsödő, részeg zaj, egyre több ember jött a kertbe, mindenki nyári ruhában, némelyek kalapban, mindenki hideg csapolt sört ivott vagy fröccsöt.
– Szép, igen – mondta a lány – de akkor jött oda hozzánk, éppen a csók előtt néhány másodperccel, érted, az a nő…
„Most végre”, gondoltam, „most végre abbahagyja ezt a folyamatos szövegelést, és megcsókol.”
Kiürült a kert is egészen, csak néhány friss párocska csókolózott pár asztallal arrébb a gyenge lámpafényben. Hallatszott az esőkopogás a koszos napernyőkön.
– Drága L. – mondta az a nő, és teljesen fesztelenül, mintha ez lett volna megbeszélve, leült L. mellé -, drága L. Láttam a legújabb munkádat, igazán szép. Persze csak terv, ahogy minden, amit csinálsz… ez a munkád, hogy tervezel, nemdebár? És nem valósítasz meg semmit. És ezzel természetesen semmi, semmi probléma nincsen!
-„Csinos nő”, gondoltam, mert tényleg az volt: vékony, hosszú fehér ujjaival a levegőben hadonászott, minden szavának így adott nyomatékot, az ajkain olyan vörös rúzs, ami amúgy szerintem már teljesen kiment a divatból. És állandóan tapogatta L.-t, paskolta a vállát. L. meg tűrte, mint egy kiskutya, és a nő minden szavára úgy figyelt, mint egy kiskutya: hegyezte a füleit.
– Kérdés, hogy ezek a tervek – folytatta zavartalanul -, ezek a te kis tervecskéid mennyire hogy úgy mondjam, esztétikusak. Kusza-egyenes vonalak egy nagy-nagy fehér papírlapon…
Hosszú cigarettája volt, és erősen be lehetett csípve, mert nagyon sokat nevetett feleslegesen, és engem egyáltalán nem vett észre.
– Amúgy meg képtelen vagyok végigolvasni… – mondta hirtelen, és utána elhallgatott. L. is hallgatott, de mintha erre az egy mondatra elsötétült volna az arca.
„Itt az idő”, gondoltam, „hogy jelt adjak magamról”.
– Mit? Mit képtelen végigolvasni? – kérdeztem, és akkor tűnt fel, hogy már én is erősen részeg lehetek, mert nehéz volt kiejteni a szavakat. Biztos hogy részeg voltam, mert nem tartottam furcsának a helyzetet egy cseppet sem.
– Hát Dosztojevkszkijt – mondta erre a nő, és felvihogott. De mintha nem is az én kérdésemre felelt volna: – Hát őt, ki mást…!
– Ekkor kezdett igazán furcsává válni a dolog. Úgy beszélgettek, mintha ott sem lettem volna, és én meg ittam tovább, és kezdtem úgy érezni, hogy valóban nem vagyok ott.
Eljutottam arra a sivár pusztaságra – mondta a nő -, és kirándultam ott… hatalmasakat túráztam. Nem volt senki az égben, és folyamatosan hideg volt és szüntelenül esett az eső. Úgy éreztem, semmi, de semmi nincs a kezemben!, hogy minden fonál elszakadt… hogy nincs értelmük a szavaknak? És még csak sírni sem tudtam emiatt. És úgy éreztem, hogy aki egyszer, csak egyetlenegyszer is megtapasztalja ezt, végleg kiesett az isten kegyeiből.
– Igen – bólogatott erre L., és maga elé bámult az esőbe. – Igazad van, feltétlenül igazad van.
– És hogy már – folyatta a nő -, már a kibaszott fekete tangámnak sincs értelme, amit miattad vettem magamnak, hogy felesleges, teljesen felesleges fésülni a hajamat, hogy felesleges felkelni reggel… egész nap pizzát zabáltam és jól elhíztam, bámultam a tévét, és te nem voltál sehol.