– Tudom, hogy egészen máskép mondtam, – szólott szegény Évike s a szeme megtelt könnyel, majd így gondolkozott: – Most már bizonyos, hogy én vagyok a Sárika. És most nekem egy dohos pincelakásban kell majd laknom, többé nem lesz játékom, mindig csak a leckét kell tanulnom. De nem, mégsem. Ha én vagyok a Sárika, akkor inkább örökre itt maradok. Hiába dugják le a fejüket, hiába mondják majd: „Gyere föl már, szívecském”. Én csak föltekintek s így szólok: – Mondják meg előbb, hogy ki vagyok. Ha az vagyok, aki szeretek lenni, akkor fölmegyek. Ha nem az vagyok, akkor itt maradok a barlangban egészen addig, amíg valaki más nem lesz belőlem. Jaj, Istenem, – fakadt újra sírva Évike – bár csak már ledugnák a fejüket. Olyan rossz itt egyedül.

Amíg így beszélt, kezére pillantott és ámulva látta, hogy közben fölhúzta a Nyuszi egyik fehér bőrkesztyűjét.

–  Hogy lehet ez? – gondolta. – Úgy látszik, megint kisebb lettem.

Évike fölállt, az asztalhoz ment, hogy hozzá mérje magát s akkor látta, hogy most körülbelül félméter magas és hogy egyre összébb zsugorodik. Hamarosan rájött, hogy az a legyezőtől van, melyet a kezében tart. Ezért gyorsan eldobta, még mielőtt véglegesen semmivé zsugorodott volna.

–  No most majdnem megjártam – mondta Évike, mert alaposan megrémült a hirtelen változástól, de azért boldog volt, hogy még maradt belőle valamicske. – Most pedig egy-kettő, ki a kertbe – szólt és rohant vissza a parányi ajtóhoz. De hát sajnos, a parányi ajtó megint be volt zárva s az icike-picike aranykulcs ott hevert az üvegasztalon, mint az imént.

– Egyre rosszabb lesz, egyre rosszabb – gondolta szegény kislány. – Még soha életemben nem voltam olyan csöpp, mint amilyen most vagyok. Még soha életemben. Hát ez igazán szörnyű.

Amíg ezt mondta, lába megcsuszamlott s a következő pillanatban – zsupsz – nyakig csücsült a sós vízben. Első gondolata az volt, hogy valahogyan beleesett a tengerbe.

– Akkor vasúton megyek haza – mondta magában.

Évike csak egyszer életében nyaralt a tengerparton. Akkor látta, hogy milyen a tenger. A parton van egy csomó fürdősátor, a gyerekek kis ásókkal ásnak a homokban, aztán villák következnek, a villák mögött pedig a vasúti állomás van.

De hamarosan ráocsúdott, hogy abba a könnytóba pottyant, amelyiket ő sírt, amikor még három méter magas volt.

Ebben a pillanatban Évike azt hallotta, hogy a tó kissé távolabb megloccsant. Odaúszott, hogy megnézze, mi az. Először azt gondolta, hogy valami fóka, vagy víziló, de aztán ráeszmélt, hogy csak hozzá mérve olyan nagy ez az állat s valójában csak egy kis egér, amelyik belepottyant, akárcsak ő maga.

– Megszólítsam-e ezt az egeret? – tünődött Évike. – Idelenn ma minden olyan tündéri. Kitelik tőle, hogy beszélni is tud. Ártani semmiesetre sem árt, ha megszólítom.

Hát megszólította:

– Egerem, egered, egere – kezdte Évike.

Azt hitte, hogy így kell megszólítani egy egeret. Eddig ugyan még sohasem tette, de emlékezett arra, hogy a bátyja nyelvtanában olvasta: „Egerem, egered, egere”.

Azt szerette volna tőle megtudni, hogy lehet kijutni ebből a tóból, mert már nagyon elfáradt az úszásban. Ezt pedig, minthogy már benne volt a sok e betűben, így fejezte ki:

– Ezen nedves elem nekem kellemetlen. Ernyedt kezemmel eveznem egyre nehezebb lesz. Felelj, nem lehetne-e elmennem?

Az egér fürkészően bámult rá s mintha egyik apró szemével oda is kacsintott volna neki, de semmit se szólt.

– Talán nem tud magyarul – gondolta Évike. – Lehet, hogy francia egér és a keresztes hadjárat alatt Mátyás király telepítette Magyarországra.

Évike bármilyen jól tudta is a történelmet, gyakran összezavarta az eseményeket. Most újra megszólalt:

– Où est ma chatte?

Ugyanis ezt a mondatot tanulta először franciául.

Az Egér hirtelen kiugrott a vízből s egész testében remegni kezdett.

– Jaj, bocsánat – hebegte Évike.

Kétségbe volt esve, hogy így fölizgatta szegény állatkát.

– Egészen elfelejtettem, hogy kegyed nem szereti a macskákat.

– Hogy nem szeretem a macskákat? – visított az Egér, éles, metsző hangon. – Te talán szeretnéd őket, ha helyemben volnál?

– Semmiesetre sem – válaszolt Évike csillapító hangon. – Ne tessék haragudni. De azért mégis megmutatnám kegyednek Cirmost, a mi cicánkat. Azt hiszem, azonnal megszeretne minden macskát, ha meglátná. Olyan cukros, szelid kis cicuska.

Amíg Évike lassan úszkált a tóban, félig önmagának bizonyítgatta:

– Olyan szépen ül és dorombol a kandallónál. Olyan édesen nyalogatja a talpát és mossa pofikáját és olyan jó simogatni a puha szőrét. És olyan pompás egerésző – jaj, bocsánatot kérek – szólt Évike, mert ebben a pillanatban az Egér szőre égnek állt ijedtében és Évike sejtette, hogy megint megbántotta őt. Talán ne is beszéljünk róla többet, ha nem akarja.

– Ne beszéljünk? – kérdezte az Egér a farka hegyéig remegve. – Hát én hoztam szóba? A mi nemzetségünk mindig gyűlölte a macskákat. Ronda, hitvány, közönséges fajzat. Ne is említsd többé.

– Nem, kérem, soha többé – szólt Évike és gyorsan másra terelte a szót.

– Tetszik talán szeretni a…a… kutyákat? – kérdezte.