Az Egér nem felelt. Évike buzgón folytatta:

– Van nálunk a szomszédban egy szép kis kutya. Azt is megmutatnám kegyednek. Tetszik tudni, olyan okosszemű, göndörszőrű kis fekete puli. Mindent visszahoz, amit eldobnak neki, szolgál az ételért s annyi sok mindent tud. Föl se tudom sorolni. Egy földbirtokos a gazdája s azt mondja, ezer pengőt is megér. Azt mondja, hogy mind kipusztítja a patkányokat, meg a… jaj – kiáltott Évike elszomorodva – csak nem sértettem meg már megint?

Az Egér esze nélkül úszott el a közeléből. Valósággal hadarta a vizet.

Évike nyájasan szólt utána:

– Kedves egerem, egered, egere, kérem, szíveskedjék visszajönni és többet ne beszéljünk se cicákról, se kutyákról, ha nem szereti őket.

Amikor az Egér ezt hallotta, megfordult s lassan visszaúszott hozzá. Arca egészen sápadt volt. „Az izgatottságtól” – gondolta magában Évike.

Az Egér most remegve súgta:

– Gyerünk ki a partra. Elmesélem élettörténetemet s akkor meg fogod érteni, miért gyűlölöm a kutyákat meg a macskákat.

Éppen ideje volt, hogy kiússzanak, mert közben a tóba beleesett mindenféle madár és állat s egymás hegyén-hátán nyüzsögtek. Volt ott Kacsa meg Strucc, papagáj meg sas meg sok más furcsa állat. Évike előreúszott s az egész társaság utána, ki a partra.

 

Kontrollszerkesztő Dobás Kata

(Lewis Carroll, Évike Tündérországban, ford. Kosztolányi Dezső, Budapest, Gergely, 1936.)