Nyerges Gábor Ádám Sziránója a címszereplő általános iskola és gimnázium közti iskolaéveinek egyes kalandjait meséli el. A főhős az Edmond Rostand-féle Cyrano kismagyar, vergődő kisiskolás változata, egy majdani humán értelmiségi, önelemző, természetesen szelektálódott néptribun. A szerző többségében feszes retorikájú könyvet írt, mely nem pusztán egy egyéni próza stílus megmutatása, hanem a főszereplő világához szervesen idomuló kifejezésforma. A kötet szerkesztésmódja, a fejezetek válogatása, időkezelése okozza azonban azt, hogy Nyerges frappáns „szövegelése” nem párosul minden téren következetességgel, emiatt a Sziránó kihagyott ziccer marad, avagy a szerző első lépései a próza világában.

A Sziránó – alcíme: Színfónia – amolyan Esti Kornél-szerűen építkező kötet, mely koncepciót azért nehéz dicsérni, mert az egyes szövegek távoliak, és lazán, epizódszerűen függenek csak össze, ugyanakkor pedig, ami mégis elvárható lenne – mivel Sziránó iskolaéveinek fontos és jellegzetes aspektusait szeparáltan mutatják fel –, ezek a szövegek a legtöbb esetben nem érik el a novellai egységet, kerekséget. A fejezetek gyerekjátékokat, kicsinyes, iskolás „hatalmi harcokat” mutatnak be szellemes, a szövegeket a legtöbb esetben ironikussá tevő politikai és katonai nyelv metaforikájával. A blitzkrieg művészete például arról szól, hogy miféle vérkomoly harcok zajlanak a farsang közeledtével az aktuális évi menő jelmez, jelen esetben Batman kosztümének lestoppolására, s arról, milyen komoly – a szöveget olvasva mégis valahogy komolytalan – szerepe van a bulin felszolgálandó nápolyi beszerzésének: „Ez esetben tehát bemegyünk a boltba, és a nyugdíjból vesszük meg azt a nápolyit. Nehogy már ezen múljon szegény kisgyermek előmenetele és egyszersmind jó híre.” (75.) De a tanári hatalom is hasonlóan jelenik meg, mely azonban annyira nem váratlan megoldás: „Mikor ötödikben a Vivien átvette Sziránóékat az előtte regnáló Erzsi nénitől, Sziránónak csak fáziskéséssel esett le, hogy a régi beidegződésekkel az új rendszerben már semmire sem mehet.” (44.) Még ha azonban ez nem is meglepő előadásmód, jelen kötet esetében a klisék, a rontott nyelv, melyek a jellegzetes általános iskolai világmegismerés sajátos fogalmiságát működtetik, amiatt indokoltak, hogy a történeteket, még ha utólagos, harmadik személyű elmondás közvetíti is, egy iskolás fiú nyelve mutatja be. Emiatt elfogadható a direkt módon esetlen szókincs és retorikai bénázás, illetve az állandó írói (esetleg talán ál-szerkesztői) reflexiók: „Timit azonban sehol sem találta, majd immáron a tábortűzhöz érve, hosszas keresgélés után lelt rá, ahogy Nagy Dániel mellett álldogált, önfeledt kacarászás közepette (legalábbis ahogy Sziránó lelki szemei a maguk irodalmias sablonkészletével lefestették a jelenetet).” (119.)

Nem is véletlenül idéztem e ponton kifejezetten A flörtelmi gúzs című fejezetet, mely, ha jó kompozícióról volna szó, azt mondanám, a Sziránó legjobb fejezete, de inkább csak jó novella. Alaposan kidolgozott, izgalmas írás, mely egy osztálykiránduláson megesett szerelem jellegzetes, mégsem túlzottan sablonos bemutatása. E szövegben működik legjobban a popmédián kinevelt kamasznyelv, amint a Sziránó, Timi, Dóri és Nagy Daniel között kialakuló flörtproblémákat feszegeti. Timi, aki tulajdonképpen Sziránó szerelme, Nagy Danival való ártatlan csevejével kívánja féltékennyé tenni a fiút: „Direkt könnyű ellenfelet választott Sziránónak, hogy az sejthesse, nem komoly ám ez, csak hátha így végre talán még ennek a nehéz felfogású, hímsoviniszta baromnak is (újabb köszönet a cipővásárlós filmeknek a megfelelő kifejezésért) leesik, hogy neki, Timinek ez ilyen töményen túl sok, mert nem tud bontakozni a lelkében a női izé kifelé és az önállóság és a távolság, meg ilyenek.” (120.) Úgy értelmeződnek tehát a dolgok, „ahogy azt a tévében is magyarázták”, (121.) mely idézettel megint csak arra mutatnék rá, hogy dicsérendő szándéka a szövegnek az, hogy nyilvánvalóvá és reflektálttá teszi a mediális kereteket, melyek kijelölik a szöveg, azaz az iskolás fiú nyelvének lehetőségeit.

Ide kapcsolható Sziránó lelkivilágának egy, már minden eseményt megelőző sajátossága is, az állandó szituáció- és önelemzés, önsajnálat és önirónia, melyekkel kapcsolatban azonban már a kötet elején kimondja, az eredeti Cyrano-figura mondását mottóként idézve, hogy „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, / De hogy más mondja, azt nem tűröm el.” (11.) S az elbeszélő éppen a gyerekflört ingergazdag és szuperérzékeny viszonyaiban elmerülve nyilvánítja ki a legrészletesebben, mit is gondol Sziránóról: „csak végeredmény van, a végeredmény, ami Sziránó esetében ezúttal (és akkor nyilván már egész hátralevő életében is így marad) az, hogy őt bizony nem szereti senki, nem kell ő senkinek, mint az utolsó, félszemű, boltban megmaradt plüssteknős”. (116.) A Cyrano-karakter ironikusságára való visszautalás valóban megmenti, legalábbis ebben a helyzetben és fejezetben a Sziránót attól, hogy puszta önsajnáló élménykibeszélésként legyen érthető.

Azonban e ponton fontos megjegyezni, hogy Sziránó karakterének bemutatása befejezetlen marad amiatt, hogy a kötet pongyola szerkesztése és felszínessége miatt nem alakul ki mélyebb helyzet, melyben megismerhetnénk őt. A tetszetős hőskijelölés olyan megfogalmazásai, mint például Sziránó Általános Iskolája, Sziránó apuka, vagy Sziránó nagymama, vagy mondjuk az az előzetes információ, mely szerint a címszereplő „saját, külön bejáratú személyiséggel rendelkezett, szemben osztálytársai túlnyomó többségével” (43.), nem tompítják ezt, inkább csak növelik az olvasói elvárást, s emiatt a csalódást is, mert a szerző nem járja be igazán hősének beígért személyiségét. Véleményem szerint ez megvalósulhatott volna egy összefüggő történettel, kevesebb töltelékszöveggel (meglepő módon épp a kötet végi írások ilyenek), több, történetet elbeszélő, és kevésbé leíró novellával, melyek között persze akad sikerültebb ellenpélda (A flörtelmi gúzs például, vagy A nem voltaire-i Cecilke).

Az említett kötet végi összecsapottságra gondolva viszont újra feltehetővé válik a kérdés, hogy komoly vagy komolytalan-e a Sziránó Színfónia, mely végig irónia és komolyság határán egyensúlyoz, s ugyan a nyelv, a stílus és a folyamatos (zárójeles) önkorrekciók inkább az előbbi felé tolják a szöveget, a kötet záró fejezetei (A Cefrés Medvék dekonstrukciója című résztől) határozottan a halmozottság érzését keltik, s a korábban is lazán összefüggő, de azért viszonylag összetartó fejezetek itt teljesen széttörik az amúgy is gyenge egységet. A tejföltintás hattyúdal például indokolatlanul nagyot fordít a nézőponton, amint Berger Ákos (akivel korábban együtt vártak Sziránóval az iskola előtt randevúra) és Edina rövid történetében Sziránó kívülre kerül, és többé nem az ő nyelve és az arra reflektáló utólagos írói–szerkesztői hang közvetít. Ez a szöveg viszont különálló novellaként, ismét csak megállná a helyét. A halál nagy albuma viszont kifejezetten összecsapott, s azt a benyomást kelti, hogy a szerzőnek voltak még ugyan ötletei, de azokat felsorolás-szerűen, röviden adja elő. Az utolsó három fejezet (…és a földi dolgok; Sziránó és a színfónikus, valamint a Függelékként olvasható Helyreigazítás, mely ugyanakkor humoros rontottnyelv-gyakorlat) átcsap amolyan szentimentális, meghatott önszeretetbe, a kötet elkészülte fölött érzett mámorba: a kézirat szétterítése és leadása, kommentálása ugyanis elhagyható lett volna, hiába lehet arról szó, hogy ez itt az önmagára esetlenként és reménytelenként tekintő Sziránó örömére mutat rá. S bár az említett Helyreigazítás, afféle posztmodern gesztussal reagálva a könyvbeli „tartalmi helytelenségekre”, önmagában ötletes lett, ez sem üt akkorát a közvetlen előzmények miatt, melynek köszönhetően erősen tompul a szöveg önironikussága.

A Sziránót olvasva olyan érzésem van, mintha egy üres iskolában csellengenék (utalva itt A nyafongó préri című írásra), melynek meg lehetne ugyan a varázsa, de alapvetően hiányzik onnan valami. Talán az életszerűség, mely egy kerek történettel, erősebben összetartott fejezetekkel sikerülhetett volna. A kötet végére érve pedig még húzza tovább dolgot a szerző, halogatja a lezárást, mintha beígérné a kompozíciót, de inkább csak arról van szó, hogy bírni kell szusszal. A szöveg következő mondata tömören summázza a Sziránóról alkotott képemet: „Hogy az egész iskola olyan, mint valami ügyvezető kormány, ami már nem is csupán dísznek, hanem egyenesen csak kényszerből van még ott, ahol, de már mindenkinek inkább mehetnéke (és jöhetnéke) van, viszont muszáj még lehúzni ezt a pár hetet.” (215.) Miért volna muszáj? Tényleg, miért kell egyáltalán: „naphosszat és tonnaszám, mindent, amiről csak vele kapcsolatban tudni lehet (pláne, amiről nem!), mindent, ami ténylegesen vagy akár csak képzeletben megtörtént vele” elmondani? (231.) Emiatt a kötet, hasonlóan Nyerges Gábor Ádám Számvetésforgó c. versgyűjteményéhez, e ponton már a szelektálatlan élmény-kibeszélés hatását kelti. S akár csak a verseskötet esetében, itt is felmerül, hogy a koherens írásmű igényét a mindent-kibeszélés személyes igénye írja felül – mindez szerkesztői mulasztások lehetőségét is felvetné, de mivel két külön kiadóról van szó, ez talán mégis a szerző hibájaként értelmezhető.

Nyerges Gábor Ádám képes megidézni a gyermek- és tinikor hormonoktól párálló, tanterem-fülledtségben örvénylő, kicsinyes-komoly politikáját, ami egy szigorúbban szerkesztett kötetben sokkal nagyobb dobás is lehetett volna, így azonban ez a Színfónia (irónia ide vagy oda) csupán változó színvonalú témázgatás, melynek előadójában ott van ugyan a bravúr lehetősége, még meg kell tanulnia, hogyan komponáljon koherens művet.

Nyerges Gábor Ádám, Sziránó, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2013.