Nincstelenek. Nem nélkülözők vagy szegények, mélyszegények. A nincstelenség ennél rétegzettebb, kifosztottabb, leginkább gyökértelen állapot. Borbély Szilárd könyvét a kritikai visszhang többek közt szociografikus regényként méltatta – lévén, egy kis falu és egy család rajzát adja meg a ’60-as évekből –, amely mögött hagyományként Móricz is ott áll. Különbséget legfőképp abban mutat a 20. század „paraszt irodalmától” illetve az „álnépies idilltől”, hogy Borbély művében nincs „feloldozás”. A szöveg szikár és tárgyilagos, nem okokat keres, csupán elénk tárja a mindennapok monotonitását, az állandó félelmet és undort, az éhséget, a munkanélküliséget és a kirekesztettséget. Mindezt tetőzi, hogy elbeszélője egy kisfiú, akinek nézőpontja teszi lehetővé, hogy az észlelés részleges, de egyben részletező legyen, vagyis mást emeljen ki egy-egy jelenetből, jelenségből, egy felnőtt elbeszélőhöz képest. Talán éppen a fentiek miatt vetődött fel az a kérdés már a könyvhéten tartott bemutatón is, hogy vajon az olvasók szeretni fogják-e a Nincsteleneket. Ez a szempont kritikákban is visszaköszön, amennyiben a nyomor éles és részletező lefestését úgy ítélik meg, hogy az súrolja a befogadhatóság határát, esetenként egy-egy szöveghelyen túllő a célon.[1] Ám kérdés, hogy lehet-e a nincstelenségben túlzás?

Borbély Szilárd szövegeitől nem idegen a személyes tragédia, a testi-lelki nyomor kendőzetlen ábrázolása. A Nicstelenekben is hangsúlyosan és erőteljesen jelennek meg a test viszontagságai – munkában megtörni, megöregedni, fázni, éhezni –, azonban sokkal jelentőségteljesebb a magány, az elhagyatottság és az identitás kialakulásának, egyáltalán az identitás lehetőségének kérdése. A gyermeki nézőpont emellett a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság érzékeltetését is erősíti, hiszen a gyermeket körülvevő felnőttek mindegyike más narratívát kínál akár a múlt, akár a jelen megértésére.

A származás és társadalmi helyzet különböző értelmezéseinek ütközőpontja lesz a gyerek, akinek még nincs kialakult önképe, a felnőttektől pedig más-más válaszokat kap, attól függően, hogy édesanyjával, nagyapjával vagy nagynénjével beszél. Az édesanya leginkább tagadó mondatokkal határozza meg társadalmi helyzetüket, a „Mi nem vagyunk parasztok” háromszor ismétlődik meg, mielőtt a nagynéni, Máli, szájából elhangzik a „Mi parasztok vagyunk” kijelentés. Hasonlóképpen a származás kérdése tekintetében sincsenek egybehangzó állítások: „»Akkor mi is ruténok vagyunk?«, kérdem. »Azok«, válaszolja.” (144.), „Mi románok vagyunk.” (161.); „Apám nem zsidó. Anyám is szokta mondani.” (182.); „Anyám azt mondja, hogy mi zsidók vagyunk.” (200.). Az idős rokon, Juszti néni, a nagyapa és az anya önmagát is megcáfoló állításai nem metszik egymást, széttartó irányaik csak erősítik azt a bizonytalanságot, ami az elbeszélőnek egyébként is sajátja. Mindez kiegészül a néhol hangsúlyosabban, néhol egészen visszafogottan megjelenített görög katolikus identitással, melyhez a Biblia olvasása, és az egyik falubeli házban megtartott – titkolandó – szertartások kapcsolódnak.

A zsidó származás kérdése tematizálódik leginkább, a zsidó szó, sőt a zs betű önmagában félelmet kelt a kisfiúban. A faluban állandóan jelenlévő pletyka, hogy a fiú édesapja egy „zsidó ember fattya”, a regény végére nyilvánvalóvá válik, hiszen az apát testvérei megtagadják és nem adnak nekik az örökségből. Ám a szöveg nagy részében a zsidó származás inkább rejtegetni való, titkos, elbizonytalanított lehetőségként áll fönn, aminek része, hogy az utcán elvétve a gyerekre kiáltanak vagy felpofozzák, de része az állandóan visszatérő Messiás-váró játék otthon („Anyámmal azt játsszuk, hogy a Messiásra várunk, mint a zsidók.” 217.), néhol pedig pászka készítés és a sábesz ünneplése is.

Ennek az állandóan visszatérő és egyben elbizonytalanított zsidó származásnak átvitt értelme is van, hiszen az anya nem a faluból való, s „bekerültként” ugyancsak kirekesztettnek, kinézettnek számít a falu közösségében. Emellett az édesapát, talán pontosan származása miatt, munkahelyeiről elbocsájtják, vagy nem is közlik vele, hogy nincs szükségük rá, de elvégzendő feladatot és fizetést nem kap. A család ekképpen kerül kitaszított helyzetbe, miközben állandó veszteségek érik őket, akár pénzügyileg, akár az állatokat tekintve (a kisfiú egy alkalommal játékból kitekeri a felnevelni szánt kiskacsák nyakát), végül pedig a legkisebb gyermeket is elveszítik. Emellett állandó fenyegetésként ott van az apa részeges hajlama és az anya öngyilkosságra tett megjegyzései, hisztériás rohamai, melyeknek következtében kútba akar ugrani, vagy fel akarja kötni magát.  Ennek az állandó rettegésnek, kívülállóságnak, ellehetetlenítésnek, és a kudarcok sorozata vezet végül oda, hogy a család otthagyja a falut, elköltöznek.

Ahol nincsenek egyértelmű válaszok, ahol nincs saját hagyomány, ahol mást mondanak az iskolában, a pártházban, az utcán és otthon, ahol nincs biztonság; az utcán a pofozkodó suhancok, otthon az anya öngyilkos hajlama miatt, ott egyetlen lehetőség van: keresni valamit, ami kiszámítható és biztos. Borbély Szilárd könyvének így lesznek meghatározó szimbólumai a számok, melyek a fülszöveg szerint a „formalizálás és az eltávolítás eszközei”, de ugyanakkor a játék és időnként a túlélés is kapcsolódik hozzájuk („A számokkal játszom. Szétbontom és összerakom. Megkeresem, hogy mivel lehet osztani. Vannak, amelyeket nem lehet semmivel. Azokat szeretem.” 34.) Különösen a prímszámok kerülnek előtérbe, amellyel az egyediség, az egyedüllét, a magány is pontosan leírható: „Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk.” (9.). A kisfiú elbeszélésében a családtagok mindegyikéhez tartozik egy-egy prímszám és ezzel együtt sokszor a hallgatás is, a közös magány is.

A hallgatás és az elhallgatás is központi szerepet kap, egyfelől kevés az otthoni meleg szó, másfelől a történelmi helyzet és a család sajátos helyzete egyaránt azt kívánja meg, hogy az emlékezet és a múlt ködös képként jelenjen meg. Az emlékezés homályossága egyfelől a korábban említett származás kérdésében jelentős, de ennél közvetlenebb múltra is vonatkozik, az elmúlt évtizedekre. A közeli múlt elhallgatása nem csak otthoni követelmény, hanem a társadalom felől szintén érkező igény: „A múltról nem szabad beszélni. Az öregek úgy mondják, hogy az ántvilágról. Amiről hallgatunk, az nincs.” (12.). Ugyanígy hallgatnak azonban a családtagok, egymás között, munka közben, gyaloglás közben: „Megyünk és hallgatunk. Valahová mindig megyünk és közben hallgatunk. Számolom a lépteimet. Ritkán beszélünk. Sokat gyalogolunk.” (68.). A hallgatásokat legtöbbször babonás történetek elmondása – boszorkányokról, a kútban lakó békákról, csontok mágikus használatáról –, kegyetlen népi szokások ismertetése – áloműzés halálra kínzott kismacskával –, vagy fiktív emlékek törik meg: „Anyám emlékeket talál ki nekem. Azt akarja, hogy úgy emlékezzek, ahogy ő.” (128.).

Az emlékezés kérdése azonban a regény szerkezetének szempontjából is fontos, hiszen az elbeszélő gyermeki nézőpont nem mindig egységes, a jelen és a múlt idők keveredése, valamint az időrend megbontása, a lineáris történetmondás megakasztása jellemző a szövegre. Van ugyan kifutása a történetnek, hiszen a család elköltözik, sőt a regény végén a vélhetőleg már kamaszodó fiú viszi el régi házuk műszaki rajzát egy képkeretezőhöz, de a könyv szerkezetét alapvetően asszociációk működtetik. Részletező leírások révén ismerjük meg a környezetet, az alakokat, nagyon hangsúlyosan az anya alakját. Borbély nem totális képet mutat, hanem apró rezdülések, vonások, mimikák leírásán keresztül vezeti olvasóját közelebb a Nincstelenek világához. A részletek megragadásában szintén nagyon jó eszköznek bizonyul a gyermeki látásmód, s ezzel függ össze az is, hogy az anya lesz a legtöbbet előkerülő, legjobban megrajzolt szereplő. Az asszociációk működésével, melyeknek mechanizmusa a látványt részletező szövegből is fakad, már az első oldalon találkozhatunk: „Az anyám kendője színes. Hátul, a kontya alatt köti meg. Nyaranta könnyű háromsarkos kendőt visel. Fehér alapon kékpöttyös kendőt. (…) Anyámnak gesztenyebarna haja van. Vörösesgesztenye. Nem minden gesztenye vöröses. Ősszel szoktuk gyűjteni a nővéremmel.” (9.).

A kiemelt részletből látható a szöveg nagyon rövid mondatokra tagolása, amely egyrészről szintén elválaszthatatlan az elbeszélői hang életkorától, másrészt sajátos ritmust ad a regénynek, lassú, monoton jelleget. Ezt a monotonitást ismétlések is erősítik, vissza-visszatérnek szószerkezetek, szokások, vagy ünnepek, mint például a Húsvét. A Húsvéttal kapcsolatosan felmerül a szokások komoly megtartása (böjt, Biblia olvasása), de néha a Húsvét mese, vagy a Messiás-várás játékával fonódik össze. A Húsvétra való készülődés és Mesijás, a falu bolondja, kerül egybejátszásra (44–45.). Mesijás a nevét nagy szakálláról kapta, állandóan mosolyog, noha mindenki bántja, s közös abban a Messiással, hogy őt is várják, vagy éppen keresik, mivel a „budikat” a falubeliek vele takaríttatják ki. Mesijás szerepeltetése a Messiás-várást is lefokozza, hiszen elkerülhetetlen a két név egymásra olvasása.

A Messiás-váráson túl azonban a gyerekeknek nem igazán jut idő játékra, s nincs idejük a szülőknek sem a törődésre. A szeretet hiánya, az egyedüllét, és a gyerekként is állandó munkakényszer mellett, ami kisebb-nagyobb fellélegzésnek, kiszakadásnak számíthat az néhol az állatok elleni agresszióban, vagy a fantáziálásban, néha kegyetlen képzelgésekben nyilvánul meg: „Azt képzelem, hogy apám halott. Ettől megnyugszom.” (151.); „Elképzelem, hogy anyám halott. (…) Most ettől megnyugszom.” (226.); „Elképzelem, hogy meghaltam. (…) Azt hiszem, jó érzés halottnak lenni.” (245.). A kegyetlen gondolatok mellett állandóan jelen van az undor és a félelem érzése. E két érzet jelentőségteljesen uralja a szöveget, undort érez az anya a falu iránt, a parasztok iránt, a kisgyerek undorodik a tyúkoktól, az ól pucolásától, a gyászbogártól, a gépzsírtól, a nővérétől, az öreg rokonoktól. A félelem egyaránt érint mindenkit, ahogy a felnőtteknél a kocsmában egymástól („Mert félnek egymástól. A csihésektől félnek, azok verekedni szeretnek. A kommunistáktól is félnek. Meg a spicliktől, (…). De nem tudják ki a spicli, ezért egymásra gyanakszanak. Mindenki mindenkire. És rettegnek. Csak a pálinka oldja a félelmet.” 30.), úgy a gyerekek a rossz álmoktól, boszorkányoktól, az édesanya halálától félnek. Borbély Szilárd könyve éppen ezért, bár rövid és sokszor csak leíró mondatokból építkezik, nem marad szenvtelen. Az elbeszélői hang félelmei és indulatai erősen megjelennek, a változás és a félelemtől való megszabadulás iránti vágy is visszatérő elem. A Nincstelenek nem azért nehéz olvasmány, mert a szerző néha túllő a célon, vagy, mert nem hallgat el semmit a nyomorból.

A nincstelenségbe, természetesen, beletartozik a nyomor is, de még inkább a félelem, a hallgatás, a saját múlt és hagyományok elvesztése, a faluból való kirekesztettség és az állandó bizonytalanság. Bizonytalanság a holnap felé és a múlt felé egyaránt, aziránt, hogy van-e valami, ami felől mi rendelkezünk. Borbély Szilárd könyve nem csak a szegénységről szól, hanem mindannyiunk bizonytalanságáról, saját történelmünk, származásaink kérdéseiről, a (fülszövegben is nehezen meghatározható) prímszámokkal telített életünkről: „Egy másik sejtés szerint végtelen sok prímszám van. De ez nem biztos. Semmi sem biztos.”

Borbély Szilárd, Nincstelenek. Már elment a Mesijás?, Kalligram, 2013.