Nyerges Gábor Ádám második, a 83. könyvhétre megjelent verseskötete jóval vaskosabb és színesebb, mint a Helyi érzéstelenítés volt. Tarján Tamás szavaival élve „dzsungeles versanyag”, amely állítás több mint találó, hiszen sűrű és sűrűségében is változatos kötetről van szó, erre méltán hívja fel a figyelmet a fülszöveg. A Számvetésforgó bár más világot, más nyelvi regisztereket szólaltat meg, mégsem szakad el teljesen elődjétől. Noha az intertextualitás és a posztmodern próbálkozások kissé háttérbe szorulnak, ám Orbán Ottó szelleme továbbra is végigkíséri a verseket, s más szerzőktől is megidéződnek szövegek – például Petőfi –, így folytatja az elődökkel való párbeszédet. Sőt, Orbán Ottó személye és hatása talán hangsúlyosabb is, mint a Helyi érzéstelenítésben.
Az anyag terjedelmes mivolta magával hozza a ciklusok nagy számát is, melyek némiképp feldarabolják a kötetet, de egyes esetekben (mint a himnuszok ciklus) jól összefogják az egybetartozó költeményeket. A szerkesztés azonban hagy némi kívánni valót maga után, talán érdemesebb lett volna kettészedni és jobban összefogni a versanyagot, kihagyni egy-két szöveget, hogy kötetként is jól működjön a verses gyűjtemény.
A Számvetésforgó cím legitimálja a hosszúságot, ugyanakkor második kötetnek meglepő még a játék is a számvetés szóval. Nem is számvetés Nyerges második könyve, sokkal inkább vetésforgó, amely a változatos lírai hangok egymásmellettiségét jelentheti.
Legnagyobb erénye ugyanis a lírai sokszínűség, a versformák, a stílus változatossága. Nem kiforrott költői stílus, hanem bátor stílusjátékok jellemzik. Ellentmondásos ugyanakkor, hogy témáiban már korántsem ilyen sokszínű, egyfajta magányos „szerelmi líra” túlhangsúlya miatt, amely körkörösen visszatér a vetésforgóban. Olyan súllyal esik a latba ez a témakör, hogy elegendő lett volna a sikeresebb darabokat megőrizni, s inkább több olyan témára koncentrálni, amelyek jóval termékenyebbek.
A magány témaköre önmagában sikeres verseket is eredményez, ám első sorban nem a lírai én hangján megszólaló, a nőt megszólító darabok állják meg a helyüket. E kérdéskör sokkal izgalmasabban kidolgozott olyan költeményekben, amelyek egy-egy történetet bontanak ki, távolodva az első személyű hangtól. Ha nem a lírai én vallomása jelenik meg, rögtön hitelesebbé, érzékenyebbé válnak a szövegek. Egy magányos asszony halála, aki a Dallas sorozat Bobija miatt lesz öngyilkos (Fordított Júlia), vagy a plüssállatok anyátlansága jóval izgalmasabb és költészeti szempontból is érdekesebb terepet nyújt („pedig kérdezik tudom mert látom / megannyi gombszem kereszttüzében / a kérdést (…) hogy anyu (…) / hol van mikor jön haza miért / nem teszel valamit” Búcsú Gaudiopolistól).
Nyerges lírája akkor kel életre igazán, mihelyst távolít, hátrébb lép, s olyan különböző tárgyakat állít előtérbe, mint a laptop, az írógép, vagy a plüssállatok. Az Isapor című szöveg, amely egy laptop utolsó perceit írja le, mielőtt végképp leáll, különösen szép, képileg is erős tartalmakat hordozó szövege a kötetnek: „mint valami elhasznált csipkebokor lehelltél / vékony füstrózsapengéket a plafonba / mikor már azt hittük jól vagy én meg két / ujjammal többékevésbé jól szigetelt / ütőeren tartottam beléd a villanyt”. A közvetítettségen keresztül olyan nyelvi lehetőségek nyílnak meg, amelyek termékenyen hatnak a szerző lírájára.
A humoros elemeket felhasználó versek némileg ellensúlyozzák a magány témakörének erőteljes jelenlétét. Különböző szerepversekkel, hangok megszólaltatásával is játszik a kötet, amilyenek például a női dalok – leginkább azonban a lovag-i költemény sikeredett a szerepversek közül. Az Amit mondani nem szabadban a humor forrása a nyelvi rontások és az őszinte szerelmi vallomás hangütésének elegyítésében rejlik („és nem tudok verset írni, tudom (hogy nem tudom) / de majd, hogy nem én írtam, azt hazudom,”). A női dalok ezzel szemben nem vesznek fel sajátos nyelvhasználatot, és úgy próbálnak női hangként megszólalni, hogy a hitelesítő elemek (mint müzli evés a karcsúság reményében) klisé-szerűek, leegyszerűsítettek, érezhetően nem átéltek. A humorral élő szövegek közül kiemelendőek a Petőfi versekre rímelő költemények, ezek közül is a Csajaim a legsikerültebb, amely következetesen a Dalaim szerkezetét és rímeit örökíti tovább: „Csajaim, kik ilyenkor köszönnek, / Ábrándos kis lelkemben zörögnek.”.
Azonban Nyerges költészete nem sűrítésre képes költészet. Leleményes, ruganyos, de némileg úgy fest, a lírai nyelvet túl kell lépje, s már inkább prózába hajló gesztusokat tesz. Erős képeket ritkán használ, inkább nyelvi humorra építkezik, ez lendíti tovább a sorokat. Gyakran történet-kibontó, s ennek megfelelően nehéz kiragadni néhány jellemző sort a költeményekből, úgy tűnik, egy-egy sor nem is állna meg egyedül a helyét, kontextusából kiragadva. Ebből az is következik, hogy nyelve néhol igen szellős, mintha könnyedén ki lehetne cserélni egy-két szót a jelentés változtatása nélkül. Ugyancsak problémás és néhol indokolatlan az obszcén szavak használata, valamint sok esetben nem egyértelmű, hogy mi a funkciója a kurzív szövegrészeknek, amelyre példaként említhető az Istentelen agrárvers… utolsó sora.
A Számvetésforgó összességében változatosabb, lendületesebb, erősebb kötet az elsőnél, többet mutat a költő tehetségéből. Vitatható, hogy nem karolt-e föl túl sok szöveget a könyv, és nem lett volna érdemesebb kettészakítani az anyagot, szokatlan, hogy egy második kötet majdhogynem kétszáz oldalnyi. Bár az egy témára írtság miatt akadnak felesleges versek, melyek kihagyhatóak lettek volna, de a különböző irányok, melyek stílus és versformák változatossága szintjén megjelennek, arra ösztönzik az olvasót, hogy majd a következő kötetbe is belelapozzon.
Nyerges Gábor Ádám, Számvetésforgó, Parnasszus Könyvek, Új vizeken, Budapest, 2012.
