Címke: Gorove Eszter

Könyvheti szemle I.

Az ÚjNautilus könyvszemléje a 85. Ünnepi Könyvhéten: Rakovszky Zsuzsa, Kiss Tibor Noé, Szabó T. Anna, Fehér Renátó, Nemes Z. Márió.

„…egyszerre ugyanaz és mégis más…”
Rakovszky Zsuzsa: Szilánkok, Magvető, Budapest, 2014, 3990 Ft.

Rakovszky Zsuzsa Szilánkok

„…még az is megeshet [] hogy a múlt továbbra is itt rezeg körülöttünk”: ezekkel a gondolatokkal kezdi, és adja meg a szöveg alaphangját Rakovszky Zsuzsa új nagyregényének, a Szilánkoknak a narrátora. A történet középpontjában egy kisváros, Sók áll, a múlt „továbbrezgése” révén a valaha itt élt emberek sorsa, az emlékek és jelen szembesülésével létrejövő feszültség adja a regény anyagát. A Sókra rendszeresen visszatérő elbeszélőt az emlékezetében élesen és pontosan élő dolgoknak a távollétében végbement változása, a viszonyítási pontok eltűnése nemcsak saját múltjának, hanem mások lehetséges történeteinek fiktív, hipotetikus rekonstruálására készteti, miközben maga az olvasó is rekonstrukciót végez az elé táruló szilánkok, szövegdarabok révén: a Sóki Napló, valamint a Radikál egykori hírei, Barsi Lászlónak a Sóki Hírlapban megjelent cikke, Rauch Géza naplórészletei és Balkay Erzsébet levelének töredékes mondatai mind ezeknek az egymásba fonódó vagy éppen egymással ütköző világoknak és élettörténeteknek a megértését szolgálják. Helyenként patetikus, de nagyon lírai prózát művel a szerző a Szilánkokban. Árnyaltság, részletgazdagság, a megfigyelés pontossága, élénk volta teszi érzékletes, élvezetes szöveggé ezt a míves, nagyívű regényt.

Páji Gréta

 

Mindennapi brutalitás
Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene, Magvető Könyvkiadó, 2014, 2690 Ft.

Kiss Tibor Noé Aludnod kellene

Kiss Tibor Noé 2010-ben megjelent Inkognitó című szövege olyan meglepetés volt a kortárs magyar irodalom színterén, amelynek ismeretében, új regényét várva magától értetődő volt a kérdés: vajon meg tudja-e ismételni a szerző a sikert, az egyedi történetet, elbeszélői hangot, a feszes és feszült, hatásos narratívát, mindezt úgy, hogy téma, motívumok tekintetében mégis mutat valami újat? Aludnod kellene című regényével a szerző bebizonyította, hogy a transgender-tematikát mellőzve is figyelemreméltó szöveget kaphat kézhez tőle az olvasó. A történet a közelmúltban, Magyarországon játszódik, egy majorsági telepen élő közösség mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. A nyomor, az erőszak és a kegyetlenség egyaránt jellemzik Pongrácz Antal, Pék Laci vagy Gulyás Feri kietlen és szinte embertelen világát, ahol a családon belüli erőszak, de akár a brutális gyilkosság is ugyanúgy csak a fásult, monoton élet része, mint akármi más. A monotonitásra a jól felépített szöveg is rájátszik, az egyszerű, szókimondó nyelvezet pedig szintén kíméletlenül csap le az olvasóra: az emberi (illetve nem ritkán állati) testek, testi folyamatok naturalisztikus leírása, a tátongó sebek, testszövet, váladékok, illetve a halál, tehát az emberi anyag hangsúlyossága rájátszik a lépésről-lépésre bejárt különös, elszigetelt környezet, a telep bemutatására. Az eredmény egy roppant feszült, sokkoló narratíva, amely ugyan tematikáját tekintve nem kiemelkedően újszerű, mégis egy olyan perspektívából megragadott történet, amelyet érdemes kézbe venni.

Vidosa Eszter

 

Kertek
Szabó T. Anna: kerített tér, Magvető, 2014, 2290 Ft.

Sazbó T. Anna Kerített tér

Szabó T. Anna 85. Ünnepi Könyvhétre megjelent kötetének szövegei ismerősen csengenek. A kerített tér olyan témákhoz nyúl, amelyek a költőnő számára korábban is fontosak voltak, így központivá válik a hit, az emberben rejlő Isten és ördög kettőssége (Szemben), az anyai- vagy női sors és test kérdése (Asszony, Vedd, Ha már), a környezet tárgyai és a körülöttünk lévő, szinte észrevehetetlen élet (a Térrács című egységben például a természetre, a növényekre fókuszál). Nem hiányoznak a különböző alkalmakra írt versek sem, a kötet végén az Ajánlások kontextualizálnak egyes szövegeket, Géher István vagy Borbély Szilárd emlékére is születtek költemények. Ám Szabó T. nem csak az irodalmi életre reflektál, költészetének aktualitása leginkább az Örökösök ciklusban lesz hangsúlyos, amely közéleti, politikai kérdéseket feszeget, említhető a közelmúltban kirobbant emlékmű-vitára reagáló A nárcizmus emlékműve, de ennél általánosabb társadalmi problémák is felmerülnek, mint a hajléktalanság vagy a családon belüli erőszak. A kerített tér szövegei azonban, amellett, hogy esetenként az önismétlés érzetét keltik, súlytalanok maradnak, mely súlytalanság nem függetleníthető a néhol már-már mondókára emlékeztető nyelvtől és ritmustól, a páros és keresztrímek banalitásba fordulásától („Angyal, angyal, langy alázat / te szítod a hangya-lázat” Angyal; „Paradicsommag: paradicsomi csomag.” Paradicsom). A kötet az emberi végesség és a világegyetem végtelenségének kettősségére igyekszik rámutatni („A kert felett is ott a teljes űr” Kerített tér), ám e kettősség az egyes verseket olvasva hamar közhelyessé, érdektelenné válhat.

Gorove Eszter

 

Üvegfalú liftbe szorultan
Fehér Renátó: Garázsmenet, Magvető, Budapest, 2014, 1990 Ft.

Fehér Renátó Garázsmenet

Komor képet tár az olvasó elé Fehér Renátó Garázsmenet című kötetében – az országról, apákról, anyákról, szerelmekről, a másikról, az énről, akik a szövegekben szinte átlátszóvá lényegülten állnak egymással valamilyen viszonyban. Kíméletlen őszinteséggel tárul elénk az az esendőség, magatehetetlenség és különböző befolyások, amelyek a lírai énben folyamatosan tudatosulnak. Az ezt reprezentáló, olykor a dühöt és az indulatokat sem nélkülöző lírai nyelv pedig a szövegek formai sokszínűsége ellenére is elég egységes tud maradni ahhoz, hogy a megformált világban ne lehessen megkérdőjelezni semmit. A szövegekben leírtak egymásból következnek, olyan atmoszférát teremtve, amelyben az olvasó (sajnos) otthon érezheti magát, hiszen saját országáról, apjáról, anyjáról, szerelmeiről, énjéről is olvashat ebben a jól szerkesztett, túlírásoktól és üresjáratoktól mentes, ígéretes pályakezdésről tanúskodó első kötetben.

Takács Éva

 

Rokokó rémmesék
Nemes Z. Márió: A hercegprímás elsírja magát, Libri Kiadó, Budapest, 2014, 1490 Ft.

Nemes Z. Márió A hercegprímás elsírja magát (Kis Róka Csaba)

Harmadik verseskötetével Nemes Z. Márió nem fog csalódást okozni azoknak, akik eddigi (hús)költészeti munkáján edződtek. A hercegprímás elsírja magát terrénumát költészetének jól ismert és sajátos vonásai határolják és alakítják: groteszk látkép ez, állandóan alakuló, egymásba-forduló, egymást-elnyelő növény- és állatvilággal, radikálisan egymás mellé rántva emberit és nem-emberit, minden pillanatban a pre- vagy a poszthumán határán billegve. E költészetet alapjaiban határozza meg a szcenírozó eljárásmód, az egyes jelenetek megrendítő, groteszk képisége. A kötet erős talpfái azok a prózaversek, amelyek továbbhajtják e jeleneteket, és apró, irtózatos történetekké állnak össze, mely történetek szüzséelemei, karakterei (anyátlan legények, babszemmé vált fiú, elvetet fejből „kicsírázó” menyecske, átlelkesített természet, metamorfózisok stb.) nagyban emlékeztetnek a folklorikus tradícióra. Valamiféle „erjedő népiség” ez: egyazon költői világba vettetnek a magyar koraújkori történelem ismert, és főként kevésbé ismert alakjai (Batthyány Ilona középponti alakjával), a legendákból, népi-irodalmi hagyományból ismert figurák (dunántúli betyárok, a mocsárban életben maradó bestiális Hany Istók), a görög mitológia elemei (nimfák, kentaurok, tritón) és Nemes Z. jellegzetes szörnyteremtményei, mint a „tumormadár”. Természetesen ezek mindegyike transzformáción esik keresztül, miközben valóban szomszédokká válnak a kötet terében, mely tér tágasnak és folyvást változónak tűnik – egyszer még trópusi éghajlaton vagyunk, majd a magyar falu világában, megint máskor a békeidők körúti lakásában, aztán kísérteties lápvidékeken, vagy egy leégett bőrgyár üszkein, egy biohorror tenyésztőházában –, de mindinkább egyberántódnak, összecsomózódnak a szálak a nagyon okos és tudatos kötetszerkesztésnek köszönhetően (bravúros ebből a szempontból a Juhász Ferenc-féle mormolásokat idéző, kötetzáró A vérbíró megáldja az ifjú párt című darab).

Csuka Botond

 

Hajnali szavak és hallgatások

Hosszú perceken át időzni tíz-tizenöt soros szövegeknél. Megállni egy sornál, újrakezdeni az olvasást, újra, mert másként is olvasható, újra, mert nem adja könnyen magát, újra mert mégis ismerős. Valahogy így lehet olvasni Varga Mátyás új kötetét.

 

varga-hajnaliharomA hajnali 3 zárt kompozíciójú verseskötet, tömör, néhol igen szikár szövegei egymásra hangoltak, egymás sorait idézik, valahogy mégsem a kérdés-felelet kettőse, vagy egy történet két oldala jelenik meg, sokkal asszociatívabb, nyitottabb szövegek állnak egymással kapcsolatban. Ugyanakkor megemlítendő, hogy a szerző értelmezése szerint a kötet regényként is olvasható. A könyv ajánlása („in memoriam Carlo Gesualdo”) és ebből kiindulva a fülszöveg metanarratívája – amely Gesualdo Tenebrae című vokális művét, illetve életének azt a tragikus eseményét idézi, hogy tetten érte feleségét annak szeretőjével, majd mindkettőjüket meggyilkolta – ajánl egyfajta olvasási módot, amely azonban a verseket olvasva felülíródik, megkérdőjeleződik.

 

Mindemellett a Gesualdo-kontextus nem csak a fülszöveg miatt lesz fontos, hanem sokkal inkább a kötet szerkesztésével és a szövegekben megjelenő halál témával állítható párhuzamba. A könyv két nagyobb egységre tagolódik, az első egységben három kisebb alfejezet [feria quinta]; [feria sexta]; [sabbato sancto] (nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat) található, míg a második egység a responsoria címet viseli. Ezáltal nem csak Gesualdo, hanem Krisztus szenvedéstörténete – és a keresztény hagyomány általában – szintén beleszövődik a kötetbe. Nem feledendő, hogy Gesualdo is a szenvedéstörténetről komponálja Tenebrae című vokális művét. A responsoria egység e vokális mű műfaját idézi fel, miként Varga Mátyás egy interjúban kifejti: „A Tenebrae című művet Gesauldo pár évvel a halála előtt komponálja, és lényegében a nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat hajnali zsolozsmához írt responsorium-gyűjtemény. A responsorum pedig egyrészt egy nagyon kötött liturgikus műfaj, másrészt eléggé különös szerkezetű alkotás, hiszen kollázsszerűen helyez egymás mellé szentírási mondatokat, és ezek interakciójából új jelentés, vagy új jelentésárnyalat születhet.”

 

Az idézés és a kollázs-jelleg a hajnali 3-nak is szervezőereje lesz, hiszen a második egység a zeneművet megidéző technikával építi fel bonyolult szerkezetét. A responsoria versei ugyanis az előző nagyobb egység szövegeinek egy-egy sorával indítanak, s a megidézett verseket cím helyén is idézik, így lesznek a responsoria verscímei például: I/4; II/3; III/5, római számmal jelölve az első rész alegységeit. Ám a költemények végén már az első egység soron következő szövegéből is megidéződik egy-egy részlet. Példaként, a responsoria I/4 című szövege elején megismétlődik az első egység negyedik versének „inkább hallgatsz a visszaútról, / vagy hazudsz nekik valamit” sorai, majd az utolsó sorokban az első egység ötödik versének „odakint már nincs / semmi, ami utadba állhat” sorai kapnak helyet.  Ekképpen képez a responsoria láncolatot, szorosabbra fűzve a versek egymáshoz való viszonyát. Itt megemlékezhetünk a regényszerűség említéséről is, a lineáris olvasat lehetőségéről, illetve arról, hogy a lineáris olvasást megbonthatja, ha a responsoria verseit együtt olvassuk az első egységgel – a responsoria versei mindig két szöveg között állnak, azok közé ékelődve hoznak új nézőpontot.

 

Az új nézőpont azonban közel sem egynemű, talán nem is lehet megkülönböztetni egy jól lehatárolt nézőpontot, megszólaló hangok sokaságáról van inkább szó. Még akkor is, ha a szövegekben gyakran előfordul az én-te-ő hármassága, ami egyrészről mozgatja a Gesualdo történetet, másrészről a kötet elején idézett Seamus Heany verset (Seeing Things xii), amelyben a „Ma velem leszel a Paradicsomban.” sor, Krisztus és a két lator történetét citálja. Valamint a hajnali 3 kötetcím – azon túl, hogy a bencés regulában van meghatározott éjszakai zsolozsmázás – is utalhat ezen hármasságra, amellett, hogy az éjszaka egyszerre lehet a bűnelkövetés, a vívódás, a magány, vagy akár a virrasztás ideje. Bár a hármasság ezen utalásokon és motívumokon keresztül erősen jelenlévő, a kötetben megszólalóknak nincs körülhatárolható sziluettje, a három személy, vagy akár a mi, az ők nem rajzolhatóak meg, inkább pozíciók és viszonyok jelenítődnek meg hiányokkal, s a hiányok révén nyitottsággal.

 

varga mátyás hajnaliA két nagyobb egység hangjai között azonban úgy tűnik, van különbség, a második rész ugyanis, mintha személyesebb nyelvvel bírna. Ez a személyesség leginkább abból fakad, hogy a responsoria inkább az én és a te viszonyát firtatja, mintha jobban reflektálna az én saját magára és a „mi”-re. („nyelvem folyton / az érdes felület-/ hez téved, míg-/ nem felsebzi / magát.” 56. o.; „amikor a madarakat / etettem, az ujjaimban / ráismertél apám kezére.” 60. o.) Nem nélkülözi ezt a reflexiót az első egység sem, de ott hangsúlyosabban beleíródik a távolabbi ő is, vagy általános alanyok, illetve inkább a megszólítások, mintsem a vallomásjellegű, énre vonatkoztatható szöveghelyek gyakoribbak. („szél elől a hajó oldalához/ lapulsz, és arra vágysz, hogy / valaki most így lefényképezzen” 13. o.; „mögötted egy nő ma-/ gában beszél.” 14. o.; „a férfiak végül elmozdul- / nak” 20. o.)

 

A cím nélküli szövegek versnyelve szikár, a hagyományos sorvégi rímeket hanyagolja, mégis van dallamuk. Egyrészt erőteljes enjambement-ok uralják a kötet egészét, másrészről a központozás és a tördelés töredékessége által is sajátos ritmus áll elő. Központozás és tördelés tekintetében fontos megemlíteni, hogy hiányoznak a mondat elejéről a nagybetűk, a pont és a vessző kap írásjelek közül nagyobb szerepet, a mondatok vége igen ritkán esik egybe a sorok végével, sőt nagyon gyakori a szavak elválasztása, szétszakítása két külön sorba. Ezen eljárásoknak köszönhető, hogy előállhatnak olyan magukban teljesen értelmetlen, kiszakíthatatlan sorok, mint „ban sok a meg-” (56.). Azonban éppen ezen nyelvi technikáknak köszönhetően lesznek a szövegek egyszerre zaklatottak és törékenyek, ez a széttöredezett textus az, amelyben a „horzsolás”, a „rothadás”, a „fásultság”; a „szorongás”, hallgatás, mozdulatlanság, az irgalom, az alázat hiánya pontosan körülírható és érzékelhető lesz.

 

Ugyanis a magány, a szeretetlenség és a halál kérdéskörei újból és újból visszatérnek, hol a gyilkosság nyomait eltüntetni törekvés helyzetében: „rongyokba csomagollak / inkább, vagy óriás nejlonzsák-// ba.”(30.), hol az élet-halál kettősében és a kegyetlenségben: „– akik még élnek, / távolról nézik vergődésedet. –” (37.), máskor az egyedüllét, vagy a bűntudat „ha egyáltalán nem mondanál / semmit, jobb volna.” (19.), „elérhetetlen voltál, mintha / folyton gyászolnál.”, „akkor hát mostantól majd / éber figyelemmel követed a / bútorok minden reccsenést.” (39.). Krisztus szenvedéstörténete, Júdás árulása és Gesualdo gyilkosságai a háttérben mozognak ugyan, de ennél sokkal hétköznapibb kegyetlenségekre ismerünk rá ezekben a sokszor igen szétszabdalt, mégis pontos és alaposan megformált szövegekben. Ez a ráismerés az én és te egymáshoz való félelmekkel, féltékenységgel, vagy éppen fásultsággal, meg nem értettséggel telített viszonyát jól reprezentáló nyelvnek köszönhető, amelyben saját esendőségünk köszön vissza. Elmozdulnak a szövegek a hiány vagy a hallgatás poétikája felé is, hiszen kimondatlan körülmények, tisztázatlan beszédhelyzetek és újabbnál újabb hangok jellemzik a hajnali 3-at. A responsoria ciklusnak köszönhetően azonban az ismétlésről sem feledkezhetünk meg, hiszen a korábbi szövegeket megidéző eljárások, ezen fenti tapasztalatok állandó visszatérést sugallják. Az ismétlés a kötet végén még hangsúlyosabbá válik, hiszen a kezdő vers utolsó sorait („kezdd a // halottakkal” – mondja furcsa, / idegen hangsúllyal.”) belecsempészi az utolsó szöveg zárlatába, ezáltal a kötet újrakezdhetőségét, körkörösségét erősítve.

 

Varga Mátyásról beszélve legtöbbször előkerül szerzetes mivolta, a vele készült interjúk, a róla írt kritikák legtöbbjében furcsa ellentmondásként merül fel, hogy bencésként ír a testiségről, vagy hogy a Krétakör szövegírójaként is működik. A kötetről beszélve azonban azt gondolom, hogy csak a megmozgatott hagyományok, a keresztény kultúra mély ismerete szempontjából lehet fontos ez az életrajzi adalék. Ugyanis elsősorban nem attól sorolható a katolikus költészet címke alá valamely mű, hogy azt szerzetes, vagy katolikus ember írja, valamint semmi rendkívülit nem kéne látnunk abban, ha szerzetesek művészi munkát is végeznek. Ebben az értelemben nincs katolikus és nem katolikus költészet, csak költészet létezik, s a hajnali 3, úgy vélem, kiemelkedő az utóbbi évek verstermése közül.

 

Varga Mátyás: hajnali 3, Magvető, Budapest, 2013.

 

„Semmi sem a mienk”

Nincstelenek. Nem nélkülözők vagy szegények, mélyszegények. A nincstelenség ennél rétegzettebb, kifosztottabb, leginkább gyökértelen állapot. Borbély Szilárd könyvét a kritikai visszhang többek közt szociografikus regényként méltatta – lévén, egy kis falu és egy család rajzát adja meg a ’60-as évekből –, amely mögött hagyományként Móricz is ott áll. Különbséget legfőképp abban mutat a 20. század „paraszt irodalmától” illetve az „álnépies idilltől”, hogy Borbély művében nincs „feloldozás”. A szöveg szikár és tárgyilagos, nem okokat keres, csupán elénk tárja a mindennapok monotonitását, az állandó félelmet és undort, az éhséget, a munkanélküliséget és a kirekesztettséget. Mindezt tetőzi, hogy elbeszélője egy kisfiú, akinek nézőpontja teszi lehetővé, hogy az észlelés részleges, de egyben részletező legyen, vagyis mást emeljen ki egy-egy jelenetből, jelenségből, egy felnőtt elbeszélőhöz képest. Talán éppen a fentiek miatt vetődött fel az a kérdés már a könyvhéten tartott bemutatón is, hogy vajon az olvasók szeretni fogják-e a Nincsteleneket. Ez a szempont kritikákban is visszaköszön, amennyiben a nyomor éles és részletező lefestését úgy ítélik meg, hogy az súrolja a befogadhatóság határát, esetenként egy-egy szöveghelyen túllő a célon.[1] Ám kérdés, hogy lehet-e a nincstelenségben túlzás?

 

Borbély Szilárd szövegeitől nem idegen a személyes tragédia, a testi-lelki nyomor kendőzetlen ábrázolása. A Nicstelenekben is hangsúlyosan és erőteljesen jelennek meg a test viszontagságai – munkában megtörni, megöregedni, fázni, éhezni –, azonban sokkal jelentőségteljesebb a magány, az elhagyatottság és az identitás kialakulásának, egyáltalán az identitás lehetőségének kérdése. A gyermeki nézőpont emellett a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság érzékeltetését is erősíti, hiszen a gyermeket körülvevő felnőttek mindegyike más narratívát kínál akár a múlt, akár a jelen megértésére.

 

NincstelenekA származás és társadalmi helyzet különböző értelmezéseinek ütközőpontja lesz a gyerek, akinek még nincs kialakult önképe, a felnőttektől pedig más-más válaszokat kap, attól függően, hogy édesanyjával, nagyapjával vagy nagynénjével beszél. Az édesanya leginkább tagadó mondatokkal határozza meg társadalmi helyzetüket, a „Mi nem vagyunk parasztok” háromszor ismétlődik meg, mielőtt a nagynéni, Máli, szájából elhangzik a „Mi parasztok vagyunk” kijelentés. Hasonlóképpen a származás kérdése tekintetében sincsenek egybehangzó állítások: „»Akkor mi is ruténok vagyunk?«, kérdem. »Azok«, válaszolja.” (144.), „Mi románok vagyunk.” (161.); „Apám nem zsidó. Anyám is szokta mondani.” (182.); „Anyám azt mondja, hogy mi zsidók vagyunk.” (200.). Az idős rokon, Juszti néni, a nagyapa és az anya önmagát is megcáfoló állításai nem metszik egymást, széttartó irányaik csak erősítik azt a bizonytalanságot, ami az elbeszélőnek egyébként is sajátja. Mindez kiegészül a néhol hangsúlyosabban, néhol egészen visszafogottan megjelenített görög katolikus identitással, melyhez a Biblia olvasása, és az egyik falubeli házban megtartott – titkolandó – szertartások kapcsolódnak.

 

A zsidó származás kérdése tematizálódik leginkább, a zsidó szó, sőt a zs betű önmagában félelmet kelt a kisfiúban. A faluban állandóan jelenlévő pletyka, hogy a fiú édesapja egy „zsidó ember fattya”, a regény végére nyilvánvalóvá válik, hiszen az apát testvérei megtagadják és nem adnak nekik az örökségből. Ám a szöveg nagy részében a zsidó származás inkább rejtegetni való, titkos, elbizonytalanított lehetőségként áll fönn, aminek része, hogy az utcán elvétve a gyerekre kiáltanak vagy felpofozzák, de része az állandóan visszatérő Messiás-váró játék otthon („Anyámmal azt játsszuk, hogy a Messiásra várunk, mint a zsidók.” 217.), néhol pedig pászka készítés és a sábesz ünneplése is.

 

Ennek az állandóan visszatérő és egyben elbizonytalanított zsidó származásnak átvitt értelme is van, hiszen az anya nem a faluból való, s „bekerültként” ugyancsak kirekesztettnek, kinézettnek számít a falu közösségében. Emellett az édesapát, talán pontosan származása miatt, munkahelyeiről elbocsájtják, vagy nem is közlik vele, hogy nincs szükségük rá, de elvégzendő feladatot és fizetést nem kap. A család ekképpen kerül kitaszított helyzetbe, miközben állandó veszteségek érik őket, akár pénzügyileg, akár az állatokat tekintve (a kisfiú egy alkalommal játékból kitekeri a felnevelni szánt kiskacsák nyakát), végül pedig a legkisebb gyermeket is elveszítik. Emellett állandó fenyegetésként ott van az apa részeges hajlama és az anya öngyilkosságra tett megjegyzései, hisztériás rohamai, melyeknek következtében kútba akar ugrani, vagy fel akarja kötni magát.  Ennek az állandó rettegésnek, kívülállóságnak, ellehetetlenítésnek, és a kudarcok sorozata vezet végül oda, hogy a család otthagyja a falut, elköltöznek.

 

Ahol nincsenek egyértelmű válaszok, ahol nincs saját hagyomány, ahol mást mondanak az iskolában, a pártházban, az utcán és otthon, ahol nincs biztonság; az utcán a pofozkodó suhancok, otthon az anya öngyilkos hajlama miatt, ott egyetlen lehetőség van: keresni valamit, ami kiszámítható és biztos. Borbély Szilárd könyvének így lesznek meghatározó szimbólumai a számok, melyek a fülszöveg szerint a „formalizálás és az eltávolítás eszközei”, de ugyanakkor a játék és időnként a túlélés is kapcsolódik hozzájuk („A számokkal játszom. Szétbontom és összerakom. Megkeresem, hogy mivel lehet osztani. Vannak, amelyeket nem lehet semmivel. Azokat szeretem.” 34.) Különösen a prímszámok kerülnek előtérbe, amellyel az egyediség, az egyedüllét, a magány is pontosan leírható: „Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk.” (9.). A kisfiú elbeszélésében a családtagok mindegyikéhez tartozik egy-egy prímszám és ezzel együtt sokszor a hallgatás is, a közös magány is.

 

A hallgatás és az elhallgatás is központi szerepet kap, egyfelől kevés az otthoni meleg szó, másfelől a történelmi helyzet és a család sajátos helyzete egyaránt azt kívánja meg, hogy az emlékezet és a múlt ködös képként jelenjen meg. Az emlékezés homályossága egyfelől a korábban említett származás kérdésében jelentős, de ennél közvetlenebb múltra is vonatkozik, az elmúlt évtizedekre. A közeli múlt elhallgatása nem csak otthoni követelmény, hanem a társadalom felől szintén érkező igény: „A múltról nem szabad beszélni. Az öregek úgy mondják, hogy az ántvilágról. Amiről hallgatunk, az nincs.” (12.). Ugyanígy hallgatnak azonban a családtagok, egymás között, munka közben, gyaloglás közben: „Megyünk és hallgatunk. Valahová mindig megyünk és közben hallgatunk. Számolom a lépteimet. Ritkán beszélünk. Sokat gyalogolunk.” (68.). A hallgatásokat legtöbbször babonás történetek elmondása – boszorkányokról, a kútban lakó békákról, csontok mágikus használatáról –, kegyetlen népi szokások ismertetése – áloműzés halálra kínzott kismacskával –, vagy fiktív emlékek törik meg: „Anyám emlékeket talál ki nekem. Azt akarja, hogy úgy emlékezzek, ahogy ő.” (128.).

 

Az emlékezés kérdése azonban a regény szerkezetének szempontjából is fontos, hiszen az elbeszélő gyermeki nézőpont nem mindig egységes, a jelen és a múlt idők keveredése, valamint az időrend megbontása, a lineáris történetmondás megakasztása jellemző a szövegre. Van ugyan kifutása a történetnek, hiszen a család elköltözik, sőt a regény végén a vélhetőleg már kamaszodó fiú viszi el régi házuk műszaki rajzát egy képkeretezőhöz, de a könyv szerkezetét alapvetően asszociációk működtetik. Részletező leírások révén ismerjük meg a környezetet, az alakokat, nagyon hangsúlyosan az anya alakját. Borbély nem totális képet mutat, hanem apró rezdülések, vonások, mimikák leírásán keresztül vezeti olvasóját közelebb a Nincstelenek világához. A részletek megragadásában szintén nagyon jó eszköznek bizonyul a gyermeki látásmód, s ezzel függ össze az is, hogy az anya lesz a legtöbbet előkerülő, legjobban megrajzolt szereplő. Az asszociációk működésével, melyeknek mechanizmusa a látványt részletező szövegből is fakad, már az első oldalon találkozhatunk: „Az anyám kendője színes. Hátul, a kontya alatt köti meg. Nyaranta könnyű háromsarkos kendőt visel. Fehér alapon kékpöttyös kendőt. (…) Anyámnak gesztenyebarna haja van. Vörösesgesztenye. Nem minden gesztenye vöröses. Ősszel szoktuk gyűjteni a nővéremmel.” (9.).

 

A kiemelt részletből látható a szöveg nagyon rövid mondatokra tagolása, amely egyrészről szintén elválaszthatatlan az elbeszélői hang életkorától, másrészt sajátos ritmust ad a regénynek, lassú, monoton jelleget. Ezt a monotonitást ismétlések is erősítik, vissza-visszatérnek szószerkezetek, szokások, vagy ünnepek, mint például a Húsvét. A Húsvéttal kapcsolatosan felmerül a szokások komoly megtartása (böjt, Biblia olvasása), de néha a Húsvét mese, vagy a Messiás-várás játékával fonódik össze. A Húsvétra való készülődés és Mesijás, a falu bolondja, kerül egybejátszásra (44–45.). Mesijás a nevét nagy szakálláról kapta, állandóan mosolyog, noha mindenki bántja, s közös abban a Messiással, hogy őt is várják, vagy éppen keresik, mivel a „budikat” a falubeliek vele takaríttatják ki. Mesijás szerepeltetése a Messiás-várást is lefokozza, hiszen elkerülhetetlen a két név egymásra olvasása.

 

A Messiás-váráson túl azonban a gyerekeknek nem igazán jut idő játékra, s nincs idejük a szülőknek sem a törődésre. A szeretet hiánya, az egyedüllét, és a gyerekként is állandó munkakényszer mellett, ami kisebb-nagyobb fellélegzésnek, kiszakadásnak számíthat az néhol az állatok elleni agresszióban, vagy a fantáziálásban, néha kegyetlen képzelgésekben nyilvánul meg: „Azt képzelem, hogy apám halott. Ettől megnyugszom.” (151.); „Elképzelem, hogy anyám halott. (…) Most ettől megnyugszom.” (226.); „Elképzelem, hogy meghaltam. (…) Azt hiszem, jó érzés halottnak lenni.” (245.). A kegyetlen gondolatok mellett állandóan jelen van az undor és a félelem érzése. E két érzet jelentőségteljesen uralja a szöveget, undort érez az anya a falu iránt, a parasztok iránt, a kisgyerek undorodik a tyúkoktól, az ól pucolásától, a gyászbogártól, a gépzsírtól, a nővérétől, az öreg rokonoktól. A félelem egyaránt érint mindenkit, ahogy a felnőtteknél a kocsmában egymástól („Mert félnek egymástól. A csihésektől félnek, azok verekedni szeretnek. A kommunistáktól is félnek. Meg a spicliktől, (…). De nem tudják ki a spicli, ezért egymásra gyanakszanak. Mindenki mindenkire. És rettegnek. Csak a pálinka oldja a félelmet.” 30.), úgy a gyerekek a rossz álmoktól, boszorkányoktól, az édesanya halálától félnek. Borbély Szilárd könyve éppen ezért, bár rövid és sokszor csak leíró mondatokból építkezik, nem marad szenvtelen. Az elbeszélői hang félelmei és indulatai erősen megjelennek, a változás és a félelemtől való megszabadulás iránti vágy is visszatérő elem. A Nincstelenek nem azért nehéz olvasmány, mert a szerző néha túllő a célon, vagy, mert nem hallgat el semmit a nyomorból.

 

A nincstelenségbe, természetesen, beletartozik a nyomor is, de még inkább a félelem, a hallgatás, a saját múlt és hagyományok elvesztése, a faluból való kirekesztettség és az állandó bizonytalanság. Bizonytalanság a holnap felé és a múlt felé egyaránt, aziránt, hogy van-e valami, ami felől mi rendelkezünk. Borbély Szilárd könyve nem csak a szegénységről szól, hanem mindannyiunk bizonytalanságáról, saját történelmünk, származásaink kérdéseiről, a (fülszövegben is nehezen meghatározható) prímszámokkal telített életünkről: „Egy másik sejtés szerint végtelen sok prímszám van. De ez nem biztos. Semmi sem biztos.”

 

Borbély Szilárd, Nincstelenek. Már elment a Mesijás?, Kalligram, 2013.

 

 

Esemény vagy trauma? Dilemmák a nyilvánosság terében

esemenyboritoEsemény, trauma, nyilvánosság. Három olyan hívószó, amelyekhez megannyi kutatási téma, társadalmi és irodalomtörténeti probléma, társadalomtudományi kérdéskör fűződhet. Kapcsolatuk éppúgy értelmezhető szorosabban, mint lazábban. A Ráció Kiadó által megjelentetett Esemény – trauma – nyilvánosság című tanulmánykötet esetében mindkét lehetőség érvényt szerez. A három szó szorosabban fűződik össze a célkitűzések megfogalmazásakor, amennyiben a traumatikus esemény kérdése szinte elválaszthatatlannak látszik a nyilvánosság szerkezetétől – „mi a státusa azoknak a történéseknek, amelyek anélkül válnak eseménnyé, hogy a beszéd szintjén meg tudnának jelenni” (Előszó, 8.) –, valamint az esemény meghatározásának kísérletekor: „miként határozható meg a történelmi és az irodalmi esemény mibenléte, mitől válik a történés eseménnyé, s milyen szerepe van az esemény létrejöttében […] a mediális feltételeknek,” (Előszó, 7.). A tanulmányok szempontrendszerei azonban, mintha inkább a lazább kapcsolatot tartanák szem előtt, s leginkább egy-egy fogalom mentén építik fel gondolatmeneteiket. Ez a jelenség a tanulmánykötet műfajából, s a benne publikálók különböző szakterületeiből is adódik, s nem feltétlenül válik a kötet kárára.

 

A tanulmányokról, a kötet szerkezetéről szólva szükséges megemlíteni azt a kutatási hátteret, amelynek keretében a tanulmánykötet létrejött. A Kulcsár Szabó Ernő által vezetett Történés – médium – nyilvánosság címet viselő négyéves „tudományközi” projekten belül az elmúlt években egy workshop (2010) és egy konferencia (2011) is megrendezésre került, s jelen tanulmánykötet ezen rendezvények tapasztalatai alapján is formálódott. Megjegyzendő, hogy a 2011-es konferencián szereplő előadók mintegy kétharmadának tanulmánya került a kötetbe, a válogatás szempontja azonban nem egyértelmű.

 

A tanulmányok elrendezése szintén kissé esetlegesnek tűnik, nincsenek tematikus csoportok tudományterület szempontjából, nem rendeződnek el más sajátosság felől sem, például, hogy az egyes szövegek történelmi, irodalmi jelenségről, irodalmi műről, vagy esetleg filmről szólnak. A tizenhét szerző között főként irodalomtörténészek szerepelnek, de jelen vannak a történész szakma képviselői is (Gyáni Gábor, Bolgár Dániel, Lénárt András). Talán az elrendezés látszólagos esetlegessége is hozzájárul ahhoz az olvasási tapasztalathoz, hogy a tanulmányokat sorra véve az esemény, trauma és nyilvánosság hármasa folyamatosan mozgásban marad, hol az egyik, hol a másik fogalom kerül előtérbe, mutatkozik hangsúlyosabbnak. Hiszen hogyan is állítható egymás mellé az irodalomtörténet írásának lehetősége a budapesti pártbizottság ostromának ábrázolásaival, miképpen olvashatók együtt az Ellis életművében felvetődő kérdések Illyés Gyula és Nagy Lajos útirajzaival? Kosztolányiné Harmos Ilonának a női trauma-elbeszélés szempontjából elemzett regényéről írott szöveg után miképpen térhetünk át Carl Schmitt politikai szuverenitás fogalmához, vagy az írói névtelenség, az újságírás dilemmáihoz?

 

A tizenhét szöveg a fogalomhármas kereszteződésében olvasható együtt, rendezhető egymás mellé. A többfelé mutató irányvonalak azonban a könyv erényeként is felemlíthetőek, pontosan emiatt lesz ugyanis a kötet több mint egy szűk szakmai közönségre számot tartó gyűjtemény. A tanulmányok jól reprezentálják annak a szándéknak a megvalósulását, amely a Történés – médium – nyilvánosság kutatási projekt egyik elképzelése, célkitűzése is volt, miszerint olyan kutatási együttműködést terveznek, amelyben az irodalomtudomány, a médiatudomány és a történettudomány képviselői együtt dolgoznak. Valamint érzékelhető mind a szövegek témájából, mind azok stílusából azon elérni kívánt eredmény, hogy e kutatás ne csupán a szakmák közti reflexiót szolgálja, hanem a tágabb nyilvánosság számára állítsanak elő tudást.

 

Esemény vagy trauma?Ám éppen e sokféleség miatt nehéz kiemelni egy-egy szöveget, s azokon keresztül bemutatni a kötet fontosságát, jelentőségét. Nehezíti a helyeztet, hogy kiváló tanulmányokról van szó, így a kiemelések szinte véletlenszerűek, s egyáltalán nem jelenthetnek értékítéletet. Azonban, hogy közelebb kerülhessünk a kötet címeként megjelölt három fogalomhoz, érintőlegesen mégis érdemes volna hozzájuk párosítani néhány szöveget, mintegy illusztratív módon, nem feledve azon korábbi megállapítást, hogy hangsúlyeltolódásokról van inkább szó, semmint határozottan körvonalazható, kategóriákba sorolható szövegekről.

 

Az esemény és a trauma kettőse igencsak nehezen választható szét, ugyanis azon szövegek, amelyek nyíltan a trauma felől közelítenek (pl. Bolgár Dániel: A múlttal végképp szembenézni? Traumatikus történés és történelmi elbeszélés, Menyhért Anna: Trauma és díszletek. Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Tüzes cipőben) nem értelmezhetők azon esemény nélkül (második világháború, zsidóság elleni bűncselekmények), amelynek keretében a trauma elbeszélhetőségét tárgyalják. Gyáni Gábor tanulmánya abból a szempontból kivételnek mondható, hogy elméleti kérdést tesz fel szövegében (Kulturális trauma: adott vagy teremtett?), s kevésbé koncentrál egy adott esemény feldolgozhatóságának kérdésére, ehelyett Jeffrey C. Alexander kulturálistrauma-elméletét vonja górcső alá. Alexander értelmezése felől nézve pedig az esemény és a kollektíven átélt trauma igencsak elválasztható egymástól, hiszen „maga az esemény nem vált ki kollektív traumát, mivel az események mint olyanok inherens módon nem traumatikus jellegű történések. A trauma így valójában társadalmi úton közvetített attribúció” (43.).

 

A nyilvánosság fogalma mintha könnyebben állna meg egymagában, Bengi László tanulmánya az írói névtelenségről, az aláírás kérdéséről az újságírást tekintve inkább irodalompolitikai és etikai kérdéseket vet fel a nyilvánosság terében (Írói hírnév és/vagy újságírói névtelenség. Kosztolányi szövegfogalmának változásáról), valamint arra kérdez rá, hogy a létrehozott szöveg és a szerző kapcsolata (a morális szférát is tekintve), hogyan alakul Kosztolányi Dezső munkásságában. Fodor Péter és L. Varga Péter Ellis-tanulmányában szintén a nyilvánosság kérdése az egyik legkiemeltebb, amennyiben rámutatnak, különböző médiumok, kulturális közegek (kiadók), hogyan határozták meg az Ellis-recepciót, és hogyan mosták össze Bret Easton Ellist az Amerikai Psycho főszereplőjének alakjával, miközben hasonló gesztusokat hajtott végre a közönség, mint amelyet a könyv ironizálva prezentál. A nyilvánosság kérdéskörét erősen boncolgató Szirák Péter-tanulmány is idekapcsolható, amely az oroszországi utaztatásokat, és azok reprezentációit (Illyésnél és Nagy Lajosnál) vizsgálja, majd a két útirajz különbözőségéből a két művet nyilvánosság elé kerülésük szempontjából is ütközteti.

 

A felsorolást folytatni lehetne (Dánél Mónika, Lőrincz Csongor, Hansági Ágnes, Bednanics Gábor, Kulcsár-Szabó Zoltán és mások tanulmányaival), noha kérdéses, mennyi értelme volna további rövid metszeteket adni tudományos szövegekből, itt csupán érzékeltetni lehet sokszínűségüket, ezáltal is megvilágítva kissé a kötetet. Az Esemény – trauma – nyilvánosság szövegei témáikat tekintve széttartóak lehetnek, ám színvonala több mint egyenletes, olyan szövegeket vonultat fel, amelyek nem ismétlik egymást, és több fórumon is érdeklődésre tarthatnak számot.

 

Esemény – trauma – nyilvánosság, Dánél Mónika, Fodor Péter, L. Varga Péter szerk., Ráció Kiadó, Budapest, 2012.

Csönd és otthontalanság

Kemény István új kötetének megjelenését sokan várták a Búcsúlevél karriere óta, azok körében is, akik a politikai, avagy hazafias költészet újbóli középpontba kerülése előtt nem olvasták a szerzőt. A levegőben volt egy olyan kötet érkezése, amely méltó folytatása lehet a Búcsúlevéllel – amely az És hasábjain kirobbantotta a politikai költészetről szóló vitát – és az Édes hazám megjelenésével megkezdett útnak. Az említett vers köré a fülszöveg is megpróbálja felépíteni a kötetet, Kemény István líráját olyannak beállítva, amely könnyedén elviseli azt a terhet, hogy megújítsa a magyar közéleti költészetet. A királynál című kötet azonban sokkal több annál, minthogy egyszerűen rányomhatnánk a közéleti költészet bélyegét, vagy körítésként olvashatnánk a Búcsúlevélhez.

 

Kemény jól ismert hangja szólal meg a sorokban, egyenletes líranyelven, olykor a prózaversek felé hajló mondatszerkesztéssel, de mindig pontos ritmikával, egy sokrétű és mégis minden ízében egybetartozó, egységes verseskönyvben. A jól szerkesztett kötet négy egysége szoros viszonyt mutat, szinte áthajlanak egymásba, mégis bizonyos hangsúlyeltolódásoknak köszönhetően nem válnak puszta ismétlésekké. Olyan fókuszpont-eltolódásokról van szó, amelyek finoman árnyalják a kötet összetettségét, sokszínűségét, egy probléma megragadásának változatait láthatjuk. De mi is ez a probléma? A királynál egységessége talán ebben a kérdésben ragadható meg leginkább, úgy érzékelhető, hogy mindegyik szöveg hasonló tematikán belül mozog, egyféle irányba haladnak a versek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy közéleti versekről volna szó – noha a közélet, a politikai szféra minduntalan beférkőzik a szövegek terébe –, amelyek nagy horderejű igazságok kimondására vállalkoznának, s ekképpen rendeződnének Kemény politikai költészet-vitát kirobbantó verse köré.

 

Éppen fordítva történik mindez, a kötet anyagába a Búcsúlevél belesimul, párbeszédbe kerül a többi szöveggel, s új színezetet kap. Veszít egyértelmű aktualitásából, amit többek közt az is előidéz, hogy az Egyiptomi csürhe című szakaszban tűnik fel, amely egység az azonos című versről kapta nevét. Nem erőszakos ez a hangolás, nem tűnik el a középpontból Magyarország, de nem is marad egyedülállóként a képben. Ebben az egységben a lírai hang Meseországból is kilovagol (Gondtalanul, valóságháton), az Ígéret Földjéről is álmodozik (Egyiptomi csürhe), s ugyanakkor egy letűnt Magyarország képét is felvázolja („Az érthetetlen okokból elpusztult / Magyarország” Nyakkendő). Nem csupán magyar közéleti kérdések állnak a szövegek erőterében, sokkal inkább az otthontalanság nyugtalansága lüktet át a verseken, s tágabban a veszteségtapasztalatok gyűjteménye ez a könyv. Ezen tapasztalatokat ugyanakkor nem a tragikum hatja át, nem váratlan sorscsapások váltogatják egymást, hanem a hétköznapok lassú törődése alakítja ki a bizonytalanságot, mély kétségbeesést és a csöndes belenyugvás érzetét.

 

A kötet elején szereplő, szinte invokációnak is felfogható Mert meguntam, hogy hallgat egységben található A királynál című vers, amely előrevetíti és magába sűríti ennek a tapasztalatnak az egészét. A királyhoz a látogató nem hangos panasszal, vagy könyörgő kéréssel érkezik, nem is zsarol, vagy fenyeget, nincs merénylő szándéka, mint ahogy az egy, az ellenséges táborba tartozó alattvalóról feltételezhető volna, hanem egyszerű, ám annál lemondóbb kérdéssel áll a király elébe: „csak jöttem megkérdezni tőled, hogy / üzensz-e valamit a Legszélére, / mert én oda tartok éppen, hogy / átszóljak vagy átkiabáljak onnan, / mert meguntam, hogy hallgat az Isten.”  A király hatalma és ereje a kérdésfeltevés alapján semmisnek tűnik, az emberi hatalom, s annak befolyása kicsinynek, és meggyilkolásra, megvesztegetésre méltatlannak. A szöveg egésze metafizikai irányba terelődik, az Isten felé, mert a király megoldásai, válaszai már nem bizonyulnak elegendőnek, legyen akár az ellenség királya is. Ám az Isten hallgat. A hallgatás pedig további versekben is folytatódik, legyen szó Istenről, vagy bármely más hatalomról, mint az Elszámolás című szöveg esetében, melynek egészét idézem: „Ezzel a zajjal fordultam hozzá: / – Az értelmét kérem az életemnek. / És ő ezzel a csönddel válaszolt: ”. A metafizikai tehát csöndben marad, a király válaszaira pedig már nem vagyunk kíváncsiak. Mi marad, ha a hazától, a királytól és az Istentől se várhatunk válaszokat?

 

A De még így is majdnem című egység tereli az olvasót egy árnyalattal közelebb a magánszféra kérdésköreihez, mindennapiságához, amely esetlegesen biztonságos közeg maradhatna. Ám ez a szakasz sem kecsegtet a biztonság, kiszámíthatóság, vagy boldogság fogalmaival, a gyakran megszólított „szívem” és a lírai hang fokozatos eltávolodása, kapcsolatuk kudarca kísérhető végig, valamint itt sem csak a négy fal közti problémák állnak a középpontban, a verscsokor szereplői nem mentesek ugyanis a politikai tértől sem, amelyben benne foglaltatnak.  Az Ötvenhat című szöveg jól ábrázolja a közéletbe való beleágyazottságot, az eszmék kérdése felől megközelítve: „nyugtattál, eszmék nincsenek is, csak / télen a szürke, nyáron a kék ég, / […] de ha ötvenhatról beszéltem, azt / hitted, nem jelent nekem se semmit, / üres duma, hogy bántsalak, és vélt / erkölcsi fölényem fitogtassam.”

 

A politikai nem válik el a magánélettől, ugyanúgy a mindennapok konfliktusforrásaként működik, mint a rémek, amelyeket a megszólaló hang a Mi napunk című versben lát. Nem csak eszmékről van szó, hanem például holokausztot megkérdőjelező lányokról, amely probléma azért is áll érdekes helyzetben, mert ez a szintén erőteljesen közéleti kérdés a magánéletben jelenlévő tagadás párja lesz: „Az iskolában okos kamasz lányok / nem hiszik el a holokausztot. / Szívem, mit csodálkozol, / te meg engem tagadtál meg!” Úgy tűnik, nem is az a fontos, hogy a tagadás milyen szférában, és hogyan történik meg, a lényeges, hogy megtörténik, minduntalan. Kemény lírájában elfogynak az otthonos helyek, nincs hova visszavonulni, nincs kihez beszélni. A Távoli Olümposz – amely kiemelkedő darabja a kötetnek – példázza leginkább a magánéleti kudarcot, a lehetetlen párbeszédeket, az egyedüllétet. Egy elképzelt idillből indul a versszöveg, amely szerint a pár Héraként és Zeuszként, mindenki által irigyelt, tökéletes házaspárként élik majd le életüket, ám ehhez képest valami egészen más történik: „és mátriárka-pátriáka sem / lettünk mi, nemhogy Héra és Zeusz, / csak kétgyerekes, átlagos szülők, és / auránk se lett, csak azt éreztük együtt, / hogy rögeszmésen értjük félre egymást”.  Félreértések, viták, „egymás gyilkolása” és „a mérhetetlen űr”. Csönd és otthontalanság.

 

Az utolsó szakaszban, a Reményben várható volna valamiféle változás az előző egységek hangjaihoz képest, még a Kishit ellenében is születik vers, de itt sem történik alapvető tónusváltás, hiszen maga a Remény című szöveg is azzal zárul, hogy a magányosság megváltozására nincs már esély.

 

A királynál nem harsogó, a napi politikát szem előtt tartó, vagy csupán a közélet visszásságaira rámutató versek gyűjteménye. A hallgatagság, az egyedüllét kötete ez inkább, a társtalanságé, ahol nem szólhatunk se a királyhoz, se istenekhez, se a mellettünk lévő emberhez a megértés reményében. Lemondás van ebben a könyvben, amely felől nézve a sokat idézett Búcsúlevél helyzete is megváltozik, s egészen máshogy szól az „Édes hazám, szerettelek,” kezdősor, ha olyan hang búcsújaként olvassuk, akit nem csupán a haza tett „depresszióssá” és „elárulttá”.

 

Kemény István, A királynál, Magvető, Budapest, 2012.

Emlékek nélkül, boldogan (Bestseller és kritika IV.)

A metró ablakaira ragasztott Ulpius-ház hirdetések rendkívüli gyorsasággal cserélődnek, újabb és újabb nevek és regényrészletek tűnnek fel, szinte havonta. Egyetlen név van, amely időről-időre visszaköszön ide s tova négy éve, egy szerző, aki rendületlenül ontja a friss könyveket, amelyeket, úgy tűnik, hatalmas olvasótábor fogad szívesen: Fejős Éva.

 

A szórakoztató irodalom, avagy bestseller műfajáról túl sokat nem tudó olvasónak is feltűnhet, Fejős Éva könyvei csak szaporodnak, népszerűségét pedig egyértelműen demonstrálja facebook oldalának tizenháromezer rajongója, amely igen jelentős szám. Összehasonlításképpen, Esterházy Péter oldalánál épphogy megközelíti a négyezret a lájkok száma. Vajon ez a különbség csak a szórakoztató irodalom jellegéből fakad? Miért mindig Fejős Éva, és miért vannak olyan magyar szakot végzett olvasók is, akik állítják: Fejős Éva könyvei jók? Új regényével nem csak a metró ablakára nézve találkoztam.

 

A Karibi nyarat kézbe venni elsőre meglepő, a maga ötszáz oldalával tekintélyes hosszúságú könyv. A történet alapját egy legenda szolgáltatja, amelyet hitelesít a szerző azzal, hogy idéz a könyv elején egy amerikai cikkből(?), amely Carol Santos és a boldogságsziget létezését vitatja. Nem egyértelmű, mennyire beszélhetünk valós forrásról, mert sem a cikk szerzője, sem a lap nincs feltüntetve. Az idézet azonban elárulja, hogy Carol Santos a Karib-térség egyik szigetén élő gyógyító volt, aki énekléssel csillapította a szomorúságot, a fájdalmas emlékeket eltörölve.

 

Egy luxushajón gyűjti össze a szerző a szereplőit, nagyrészt magyarokat, akiknek különböző magánéleti problémáik vannak (a szerelem és párkapcsolati kérdések fokozottan hangsúlyosak), és némelyikük kifejezetten keresi a rejtélyes boldogságszigetet. Egy anya, aki egyedül neveli a fiát, és most fél évre otthon hagyta, hogy dolgozzon a hajón, és pénzt gyűjtsön, egy friss házaspár, akik a nászutat töltik itt, egy depressziós zongorista, aki egy szakítás elől menekül, egy orvos és a felesége, akiknek csak látszólag idilli a kapcsolatuk és egy újságírónő, akit szerkesztősége küldött. Végül Leonora, aki Carol Santos nyomdokába lép és a gyógyító, fájdalmas emlékeket megszüntető éneklés képességével rendelkezik. A regény igyekszik hétköznapi emberek, hétköznapi gondjait ábrázolni, csakhogy ez a törekvés inkább klisékbe fordul. A párkapcsolatok nehezek, a pénz kevés, a férfiak nem akarnak házasodni, megbízni egy „pasiban” nem könnyű, harmincvalahány évesen még semmiről nem maradtál le, a szülők hazudnak gyermekeiknek, és a szerelem a legnagyobb erő. Fejős Éva állítása szerint sok férfi is olvassa könyveit, de belátható, a célközönség mégiscsak a harmincvalahány éves női olvasótábor, ahogy ezt könyveinek borítója is visszaigazolja. A cingár, rajzolt női alakok függetlenséget sugároznak, divatosak, és mindig tartanak valahová, ahogy a könyvek címei visszajelzik ezt, ha csak a legutolsó kettőt, a Helló, Londont és Karácsony New Yorkbant említjük. Ilyen a Karibi nyár is, „Egy utazás, amely örökre megváltoztat…”, ahogy a hátoldalon olvasható, amely azt sugallja, hogy az út végén önmagad találhatod meg.

 

Fejős Éva a könyve elején leírt két oldalas köszönetnyilvánításban, de különböző interjúkban is előszeretettel hangoztatja, hogy nem gondolkodik előre, kitalál egy alaphelyzetet, aztán szereplőire bízza magát, akik továbbírják a történetet, és ő maga is gyakran meglepődik, hogyan is gördül tovább a cselekmény. Lélekben elrepülni, és új világokba kirándulni, ez a célja a könyveinek, állítja, de bevallottan nem átgondolt történettel és láthatóan nem gondozott szövegvilággal kétséges ennek sikere.

 

A szórakoztató irodalomtól való elvárások természetesen egészen mások, mint a magas irodalom kapcsán, ám bizonyos kritériumoknak a szöveg megkomponálása során itt is meg kell felelni. Dicséretére váljék a könyvnek, hogy több szálon igyekszik az eseményeket futtatni, hogy próbál más-más szereplők történetébe beavatni, és egy-két helyen késleltetni, kétértelműen fogalmazni. Utóbbira példa is említhető, Adél Botondjáról jó ideig azt hiheti az olvasó, hogy a nő szereleme, hiszen sokat gondol rá, levelet ír neki, hiányolja, és reméli, Botond megérti, hogy kettőjükért dolgozik a hajón. Ám egy telefonhívás alkalmával az olvasó számára kiderül, hogy Botond Adél kisfia. Ugyanakkor a karakterek, akikre a szerző hagyatkozik, korántsem olyan jól megírtak, megalkotottak, hogy bármelyikükkel is igazán azonosulni tudjon a befogadó. Klisészerű megrajzolásuk nem vezet közel egyikük gondolataihoz sem, mert amit látunk belőlük, mind a felszínen mozog. Sok esetben, amikor új szereplőkkel először találkozunk, a legfontosabb információ, amelyet megtudhatunk róluk, az az öltözettel kapcsolatos: „Magyar beszédet hallottak, de a jókedvű pár, egy magas, sportos férfi egy vizes hajú, lila topot, szűk farmert és strandpapucsot viselő nővel, már el is viharzott előttük.” A megjelenő testek egytől egyig vonzóak és gyakran „kisportoltak”, amit Sárbogárdi Jolán után nem is olyan veszélytelen leírni. A mondatok szerkezete, stilisztikája igen gyakran arra enged következtetni, hogy még csak átolvasásra sem nagyon került sor a kiadás előtt, nemhogy tudatos mondatszerkesztésre. Még nagyobb probléma, hogy nyelvtanilag sem mindenütt helytálló a regény szövege, ahogy ez a cserébe-cserében kifejezések tévesztésénél fordul elő, nem egyszer.

 

Mi a varázsa a Fejős Éva könyveknek, hogyan magyarázható sikere, milyen olvasási kultúrának része? Egyrészről a marketing erős volta, az ismert újságírónő, mint regényírónő felkarolása és menedzselése egészen figyelemre méltó. Ez abban is megnyilvánul, hogy a Karibi nyár olvasóinak illatminta is jár, Fejős Éva saját, e könyv megjelenéséhez fejlesztett parfüméből. Másrészről fontos az olvasókhoz való közelség, a hivatalos honlapon videó is nézhető az írónő egy átlagos napjáról, amelyet jórészt a századelő nagyjaihoz hasonlóan kávéházban tölt, írással. Ott van könyveiben az egzotikum, az utazás, melyek véleménye szerint a védjegyévé is váltak, és amely a Karibi nyár című regényben is hangsúlyos, némely esetben megoldást is kínál szereplőinek. Egyfajta női közösség tud szerveződni facebook oldalán Fejős Éva köré, nőké, akik egyetérthetnek abban, hogy létezhet boldogságsziget, ahol a fájdalmas emlékek elmúlnak, ahol újra lehet kezdeni, és akikben nem merül fel, mit is jelenthet az identitás szempontjából megszabadulni emlékektől. Végezetül nem elhanyagolható az a szemlélet a könyvek sikerét illetően, melyet az írónő egy interjúban maga is kifejt, hogy a könyv tulajdonképpen termék, mint a joghurt.

 

Fejős Éva: Karibi nyár, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.