A rendkívül fiatal költőket, főképp, ha első kötetük nagy nevű kiadónál jelenik meg, némi fenntartással fogadja az olvasó. Nem könnyű eldönteni, hogy a helyzeten segít-e vagy éppen ront, ha azt is tudjuk, hogy az induló költő nemrégen Petri György-díjat kapott. S hogy előítéletünket miképp befolyásolja, hogy a pályakezdő lány nem is akárkinek a lánya, hanem éppen egy elismert, kortárs költőé, arra már végképp nehéz volna választ adni.

 

Kemény Lili  „kamaszverseit” összegyűjtő Madaram kötetre a fentiek jól illenek, elképzelni sem egyszerű, hogy valaki ne előítélettel vegye kezébe a könyvet, legyen az jó vagy rossz feltételezés. De történik valami olvasás közben, valami megváltozik, Kemény Lili megbolygatja az előfeltevéseket.

 

Darvasi László a fülszövegben üdvözli, hogy a költemények még nem készek, illetve kevés szilárd pontja van ennek a lírának. Nem lehet, s talán nem is szabad egy induló költő esetében azt állítani, hogy megtalálta a hangját, stílusa letisztult, kerek. Annál inkább jó, hogy a fülszöveg sem kíván ekképpen nyilatkozni, mert a Madaram 2007 és 2011 közt keletkezett verseket fog egybe, amely azt is jelenti, hogy Kemény Lili 14 illetve 18 éves kora között keletkezett szövegeiről van szó. Nem is volna igaz a letisztultság a kötetre. Versei sok esetben csapzottak vagy túlírtak, s motívumok szintjén is ismétlődők. Olyan költemények is akadnak, melyeket könnyű szívvel ki lehetne hagyni a kötetből. Ám van valami, ami áttör a szövegeken, csapongásaikon és az egyes esetekben fennálló túlírtságon, ez pedig a költői érzékenység, amely nem egyszer felbukkan s megmutatja magát.

 

A kezdőszöveg az Alvó jó választás egy kötet megnyitására, rövid és az első versszakban olyan képpel szembesít, amely váratlan, s ígéretet tesz, hogy a kötet több ponton is meglep minket hasonlóval („aztán kinthagytam a lábtörlőn, az összegömbölyödve / alvó szelíd szörny mellett, aki egyszer hazáig követett” Alvó). Szelíd szörnyek, akik hazáig követnek minket lehetnek macskák vagy kutyák, de a Kemény Lili-szöveg nem igényli a kép referencializálását, kibontását, maradhat összegömbölyödve a szörny a lábtörlőn. Bátorsága, élénksége van e megoldásnak, szokatlanságában eredeti. Ahogy máshol megpaskolható a „Bűn” feje, s mondható róla, hogy „napi háromszor / megsétáltatom és minden reggel / kap majd enni is”(Óda az Éjszakához), éppígy megleshető „a szegény kis / Gonosz anélkül, hogy bántanánk” (Árnyjáték). Leginkább ilyen képekben, bizarr jelzőpárosításokban (szelíd szörny, szegény gonosz) érhető tetten Kemény Lili tehetsége.

 

A Kettőnk közül kimagasló teljesítménye a kötetnek, amelynek alapmetaforája a város és az apa megfeleltetése. Itt sem beszélhetünk kiegyensúlyozott szövegről, ám képileg nagyon erős tartalmakat hordoz, nem áll meg egy metaforánál, hanem tovább bontja azt: „Körutad óriáskígyó, duzzogva átkúszik / a Margitszigetre és összetekeredik. / Levedlett bőrében alszanak a villamosok.”. Erős képiség érvényesül itt folyamatosan, ugyanakkor egészen másképp jelenik meg e kép-alkotás, mint az olyan leíró-jellegű, pontosságra törekvő és vizualizálható szöveghelyeken, mint a ködöt leszorító fák (Téli eső fölszáradása a Városligetben).

 

A kötet több szakaszra osztottsága nem választja el élesen a benne szereplő verseket, ám a Díszalma a havon ciklus mégis kiemelkedik a többi közül, a legtöbb jól sikerült szöveg, vagy legalábbis ötlet, itt található. A Titkosírás, Budapest összevarrása Kelettel, Kopog című versekben mind van valamiféle erő vagy eredetiség. A megvalósítás néha kevésbé sikeres, mint a kiindulópont, vagy előfordul, hogy egy-két sort ki lehetne húzni (érdekes módon a szerző is érzi ezt, mivel sok esetben ez zárójeles megjegyzéseire igaz).

 

A túlírtságra lehet példa a Végtelenül egyszerű, ahol elég volna az első versszak, az utána következő szakaszokban inkább a modorosság és a sallang jellemző („Már csak ilyen porlepte fajta. Fáradt, / szívtelen szerelem.”). Az első versszak ezzel szemben kerek, önmagában állva jóval izgalmasabb képet mutat az almaültetvényen ragadt, és helyet cserélő két lélekkel. További gyengeségeihez tartoznak a már-már zavaróan sokszor visszatérő elemek: a Madaram legtöbbször előforduló motívumai a fák, a köd, hold, rigó, felhő, hó, város és varjak. Ezen ismétlések azt az érzetet keltik, hogy egy verse van Kemény Lilinek és a kötetben megformált szövegek csupán variánsai, lehetőségei ennek.

 

Azon költeményei is kevésbé sikeresek, amelyekben valamilyen társadalmi vagy politikai problémát feszeget. A Jelentés a türannosznak, A Gyarmat és a Déd-Európa egyaránt abba a hibába esik, hogy túlontúl az üzenetre helyeződik a hangsúly, így a költői megoldások háttérbe szorulnak. E szöveghelyeken elveszíti friss lendületét, és elmaradnak, vagy kevésbé hangsúlyosak bizarr képalkotásai, amelyek pedig legizgalmasabb pontjai a verseknek. Helyette olyan szövegrészek válnak gyakoribbá, mint „Kedves nemzedékem, mi szabadítottuk rá / őket arra a villamosra, mi voltunk, bizony. // Most elmorog felettünk egy repülő, / Nyugatra tart, mint minden repülő, (…) Nézzünk szembe a tényekkel, / végülis maholnap fölnövünk.” (Déd-Európa). Kilógnak az efféle szövegrészek abból a sűríteni nagyon is képes lírai hangból, amelyre ez a kötet következtetni enged.

 

Meglepő, bár sokszor még igen gyenge, ám érezhetően a tehetséget nem nélkülöző szerző kötete a Madaram. Kemény Lili verseit cselekményes lírának mondja Darvasi, amelyben a megismerés vágya munkál. Ám a Madaram inkább hangkeresés, próbálkozás, amely során a költő tiszta hangokat is megüt. Ami igazán érdekes, hogy mi lesz ezután, megtanul-e a madár tisztán énekelni?

 

Kemény Lili, Madaram, Budapest, Magvető, 2011.

 

A kritika a Láma visszavág című, Kolozsváron megtartott kritikai műhelybeszélgetés keretében készült.

http://www.facebook.com/events/432774516746453/