Címke: Kemény István

Bejegyzések

Csönd és otthontalanság

1 hozzászólás

Kemény István új kötetének megjelenését sokan várták a Búcsúlevél karriere óta, azok körében is, akik a politikai, avagy hazafias költészet újbóli középpontba kerülése előtt nem olvasták a szerzőt. A levegőben volt egy olyan kötet érkezése, amely méltó folytatása lehet a Búcsúlevéllel – amely az És hasábjain kirobbantotta a politikai költészetről szóló vitát – és az Édes hazám megjelenésével megkezdett útnak. Az említett vers köré a fülszöveg is megpróbálja felépíteni a kötetet, Kemény István líráját olyannak beállítva, amely könnyedén elviseli azt a terhet, hogy megújítsa a magyar közéleti költészetet. A királynál című kötet azonban sokkal több annál, minthogy egyszerűen rányomhatnánk a közéleti költészet bélyegét, vagy körítésként olvashatnánk a Búcsúlevélhez.

 

Kemény jól ismert hangja szólal meg a sorokban, egyenletes líranyelven, olykor a prózaversek felé hajló mondatszerkesztéssel, de mindig pontos ritmikával, egy sokrétű és mégis minden ízében egybetartozó, egységes verseskönyvben. A jól szerkesztett kötet négy egysége szoros viszonyt mutat, szinte áthajlanak egymásba, mégis bizonyos hangsúlyeltolódásoknak köszönhetően nem válnak puszta ismétlésekké. Olyan fókuszpont-eltolódásokról van szó, amelyek finoman árnyalják a kötet összetettségét, sokszínűségét, egy probléma megragadásának változatait láthatjuk. De mi is ez a probléma? A királynál egységessége talán ebben a kérdésben ragadható meg leginkább, úgy érzékelhető, hogy mindegyik szöveg hasonló tematikán belül mozog, egyféle irányba haladnak a versek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy közéleti versekről volna szó – noha a közélet, a politikai szféra minduntalan beférkőzik a szövegek terébe –, amelyek nagy horderejű igazságok kimondására vállalkoznának, s ekképpen rendeződnének Kemény politikai költészet-vitát kirobbantó verse köré.

 

Éppen fordítva történik mindez, a kötet anyagába a Búcsúlevél belesimul, párbeszédbe kerül a többi szöveggel, s új színezetet kap. Veszít egyértelmű aktualitásából, amit többek közt az is előidéz, hogy az Egyiptomi csürhe című szakaszban tűnik fel, amely egység az azonos című versről kapta nevét. Nem erőszakos ez a hangolás, nem tűnik el a középpontból Magyarország, de nem is marad egyedülállóként a képben. Ebben az egységben a lírai hang Meseországból is kilovagol (Gondtalanul, valóságháton), az Ígéret Földjéről is álmodozik (Egyiptomi csürhe), s ugyanakkor egy letűnt Magyarország képét is felvázolja („Az érthetetlen okokból elpusztult / Magyarország” Nyakkendő). Nem csupán magyar közéleti kérdések állnak a szövegek erőterében, sokkal inkább az otthontalanság nyugtalansága lüktet át a verseken, s tágabban a veszteségtapasztalatok gyűjteménye ez a könyv. Ezen tapasztalatokat ugyanakkor nem a tragikum hatja át, nem váratlan sorscsapások váltogatják egymást, hanem a hétköznapok lassú törődése alakítja ki a bizonytalanságot, mély kétségbeesést és a csöndes belenyugvás érzetét.

 

A kötet elején szereplő, szinte invokációnak is felfogható Mert meguntam, hogy hallgat egységben található A királynál című vers, amely előrevetíti és magába sűríti ennek a tapasztalatnak az egészét. A királyhoz a látogató nem hangos panasszal, vagy könyörgő kéréssel érkezik, nem is zsarol, vagy fenyeget, nincs merénylő szándéka, mint ahogy az egy, az ellenséges táborba tartozó alattvalóról feltételezhető volna, hanem egyszerű, ám annál lemondóbb kérdéssel áll a király elébe: „csak jöttem megkérdezni tőled, hogy / üzensz-e valamit a Legszélére, / mert én oda tartok éppen, hogy / átszóljak vagy átkiabáljak onnan, / mert meguntam, hogy hallgat az Isten.”  A király hatalma és ereje a kérdésfeltevés alapján semmisnek tűnik, az emberi hatalom, s annak befolyása kicsinynek, és meggyilkolásra, megvesztegetésre méltatlannak. A szöveg egésze metafizikai irányba terelődik, az Isten felé, mert a király megoldásai, válaszai már nem bizonyulnak elegendőnek, legyen akár az ellenség királya is. Ám az Isten hallgat. A hallgatás pedig további versekben is folytatódik, legyen szó Istenről, vagy bármely más hatalomról, mint az Elszámolás című szöveg esetében, melynek egészét idézem: „Ezzel a zajjal fordultam hozzá: / – Az értelmét kérem az életemnek. / És ő ezzel a csönddel válaszolt: ”. A metafizikai tehát csöndben marad, a király válaszaira pedig már nem vagyunk kíváncsiak. Mi marad, ha a hazától, a királytól és az Istentől se várhatunk válaszokat?

 

A De még így is majdnem című egység tereli az olvasót egy árnyalattal közelebb a magánszféra kérdésköreihez, mindennapiságához, amely esetlegesen biztonságos közeg maradhatna. Ám ez a szakasz sem kecsegtet a biztonság, kiszámíthatóság, vagy boldogság fogalmaival, a gyakran megszólított „szívem” és a lírai hang fokozatos eltávolodása, kapcsolatuk kudarca kísérhető végig, valamint itt sem csak a négy fal közti problémák állnak a középpontban, a verscsokor szereplői nem mentesek ugyanis a politikai tértől sem, amelyben benne foglaltatnak.  Az Ötvenhat című szöveg jól ábrázolja a közéletbe való beleágyazottságot, az eszmék kérdése felől megközelítve: „nyugtattál, eszmék nincsenek is, csak / télen a szürke, nyáron a kék ég, / […] de ha ötvenhatról beszéltem, azt / hitted, nem jelent nekem se semmit, / üres duma, hogy bántsalak, és vélt / erkölcsi fölényem fitogtassam.”

 

A politikai nem válik el a magánélettől, ugyanúgy a mindennapok konfliktusforrásaként működik, mint a rémek, amelyeket a megszólaló hang a Mi napunk című versben lát. Nem csak eszmékről van szó, hanem például holokausztot megkérdőjelező lányokról, amely probléma azért is áll érdekes helyzetben, mert ez a szintén erőteljesen közéleti kérdés a magánéletben jelenlévő tagadás párja lesz: „Az iskolában okos kamasz lányok / nem hiszik el a holokausztot. / Szívem, mit csodálkozol, / te meg engem tagadtál meg!” Úgy tűnik, nem is az a fontos, hogy a tagadás milyen szférában, és hogyan történik meg, a lényeges, hogy megtörténik, minduntalan. Kemény lírájában elfogynak az otthonos helyek, nincs hova visszavonulni, nincs kihez beszélni. A Távoli Olümposz – amely kiemelkedő darabja a kötetnek – példázza leginkább a magánéleti kudarcot, a lehetetlen párbeszédeket, az egyedüllétet. Egy elképzelt idillből indul a versszöveg, amely szerint a pár Héraként és Zeuszként, mindenki által irigyelt, tökéletes házaspárként élik majd le életüket, ám ehhez képest valami egészen más történik: „és mátriárka-pátriáka sem / lettünk mi, nemhogy Héra és Zeusz, / csak kétgyerekes, átlagos szülők, és / auránk se lett, csak azt éreztük együtt, / hogy rögeszmésen értjük félre egymást”.  Félreértések, viták, „egymás gyilkolása” és „a mérhetetlen űr”. Csönd és otthontalanság.

 

Az utolsó szakaszban, a Reményben várható volna valamiféle változás az előző egységek hangjaihoz képest, még a Kishit ellenében is születik vers, de itt sem történik alapvető tónusváltás, hiszen maga a Remény című szöveg is azzal zárul, hogy a magányosság megváltozására nincs már esély.

 

A királynál nem harsogó, a napi politikát szem előtt tartó, vagy csupán a közélet visszásságaira rámutató versek gyűjteménye. A hallgatagság, az egyedüllét kötete ez inkább, a társtalanságé, ahol nem szólhatunk se a királyhoz, se istenekhez, se a mellettünk lévő emberhez a megértés reményében. Lemondás van ebben a könyvben, amely felől nézve a sokat idézett Búcsúlevél helyzete is megváltozik, s egészen máshogy szól az „Édes hazám, szerettelek,” kezdősor, ha olyan hang búcsújaként olvassuk, akit nem csupán a haza tett „depresszióssá” és „elárulttá”.

 

Kemény István, A királynál, Magvető, Budapest, 2012.

Bejegyzések

Mordor

Hozzászólás most!

„Csakhogy, amint már a bölcs görögök tapasztalák és megjegyzék, a nép erkölcsi romlása fölforgatja még a szavak érteményeit is elannyira, hogy azokhoz egészen ellenkező ideákat köt. Így mióta az emberi közönség, középszerű többség megaláztatott, azóta ezen szavaknak érteményei is annyira elváltoztak és alacsonyodtak, hogy azokhoz még a papiroson is alig tudjuk eredeti érteményeiket erőtetni.” (Berzsenyi Dániel, Poétai harmonistika)

Tehát tegyük föl, hogy komolyan beszél a Kemény István-Bartis Attila szerzőpáros, amikor a következőket mondja:

„Ha egy jogállamban egyre rosszabbul érzi magát az ember, ha azt látja, hogy érzelmi és mentális szinten gyakorlatilag háborús viszonyok uralkodnak, akkor ott valószínűleg kicsitől nagyig, fehértől feketéig, magyartól zsidóig és demokratától rojalistáig az egész társadalommal valami baj van. Egyszerűen nincs közös nevező. A konszenzusra való törekvés is harci eszköz, az egyetlen valódi célja a másikkal szembeni morális fölény látszatának a megteremtése, az ’én szeretnék veled beszélni, drágám, de veled tényleg nem lehet’ játszma része. Nincs mögötte valódi szándék, kizárólag a hajrámagyarország, hajrászegfűárusok, ezért a konszenzusra való törekvés is a legócskább pártszlogen szintjén jelenik meg. Úgy kommunistázunk és fasisztázunk, hogy már elvesztették a szavak a jelentésüket, ami nagyon veszélyes, mert ezeknek a szavaknak nem is olyan rég még elég pontos, mondhatnám: véres jelentésük volt.” (42., Bartis)

 Ekkor szavak problémájával kell ugyebár kezdeni. Azon szavakéval, amelyek az „erkölcsi romlás” és a beszélő közösség „megaláztatása” hatására – legalábbis bizonyos „rossz nyelvek” szerint – elveszítik „érteményeiket”, mivel fölforgatva látszik lenni, zavarossá válik a beszélők világa, ami szerint a beszélők ellenkezései, különösségei és egyetértései beszélgetéssé, megbeszéléssé válhatnának.

Magának a nyelvnek az alapvető dialógikus jellege temetődik be. Hogyan értjük meg akkor egymást? Hát sehogy.

Ha tehát komolyan vesszük ezeket a szavakat, akkor itt nem az egyetértésről, a valamilyen ügy iránti konszenzuális elköteleződésről van szó. Hanem arról, hogy voltaképpen azt sem értjük meg a maga teljes jelentőségében, ha egyet értünk valamiben, vagy éppen nem értünk valamiben egyet egymással. Nem halljuk, hogy miben nem értünk egyet, ezért semmit sem értünk, csak fecsegünk. Nem halljuk annak „nyelvét”, amit mi és a másik mond.

Tehát hol vagyunk akkor? Minden bizonnyal egy mélységes mély szakadékban. De mivel nem halljuk a nyelvet – vagyis: nem halljuk, hogy nem halljuk –, ezért nem tudhatjuk, és nem is tudjuk, hogy szakadékban vagyunk. Nem vesszük észre, hogy nem értünk semmit. „Csak” beszélünk, szövegelünk, egyezkedünk anélkül, hogy egyezkedésünknek, vagy meg-nem-egyezésünknek, a konszenzusnak vagy az elhatárolódásnak bármiféle komolyan vehető alapja lenne. Itt minden adott szó alaptalanná válhat. Ahol ugyanis értik és beszélik egymás nyelvét, ott az egyet-nem-értés nagyon is termékennyé válhat, de ahol nem, ott az egyetértés is tökéletesen terméketlen marad. Ez nem nyelvészeti kérdés, minden inkább, mint nyelvészeti: politikai, filozófiai, etikai, és persze „nemzeti” kérdés (de erre még visszatérünk).

Világos tehát: egy akármilyen konszenzus itt semmit sem old meg. Ha jól emlékszem, Pilinszky János számol be arról, hogy neki a háború adta vissza a szavak valódi jelentését: jelentése lett a fájdalomnak, a szögnek, a kerítésnek, a kőnek, a kenyérnek, egyszóval visszajutott oda, ahol beszélni, eltalálni a helyes, a jó szavakat: élethalál kérdés. Oda, ahol a nyelv nem fecsegés, hanem benne jutnak napvilágra és mondódnak ki mindazok a dolgok, amelyek az embert mindennapjaiban és történeti/politikai meghatározottságai között is a leginkább illetik, amelyek az ő „világát” képezik. Ha ez nincs, világ- és jelenléthiány következik – és ezek a szavak itt már éppen hogy nem mondanak, nem mondhatnak akkor semmit.

De hát tényleg háborúnak kell jönnie? Szükséges a háború mint nyelvújítás? A kötet szerzői szerint, ahogy föntebb olvashatjuk, immár háború van. Ez persze lehet, hogy csak afféle költői túlzás. De talán a háború szó itt éppen azt a szakadékot nevezi meg, ahol nincsenek érvek és ellenérvek, pontosabban vannak, de semmit sem jelentenek senkinek, tehát azt az állapotot, amelyben alapvetően nem értjük egymást. Azért nem értjük, mert a háború idején nincsen dialógus, a háború idején dialógus helyett diktátum van.

Amikor betemetődik a dialógus lehetősége, s a beszéd diktátummá válik, olyankor az szabja meg a kimondottak súlyát, jelentőségét, hogy milyen vélt vagy valós autoritással rendelkezik az, aki beszél: melyik oldallal szimpatizál, milyen tudományos fokozattal rendelkezik, kik a barátai, kik olvassák a műveit, zsidó-e, cigány-e, esetleg határon túli magyar… Csak annyiban hallgatjuk meg, vagy vesszük kézbe, ha már tudjuk, hogy „miféle szerzet”.

Na jó, a tudományos fokozatnak, a pártszimpátiának, a nemzeti hovatartozásnak lehet jelentése, és természetesen van is, de hogy ezekből akarjuk megérteni, ezekkel azonosítsuk a másik mondandóját: ez nonsens. Aki így tesz, az tényleg elfelejtett beszélgetni, elfelejtette a saját anyanyelvét. És ezen nem segít a nyelv alkotmányba foglalt védelme, sőt a nyelv alkotmányba foglalt védelme azt mutatja: éppenséggel fogalmunk sincs, hogy miről van szó, mi is a probléma. Ugyanis:

„a magyar nyelv állapota nem a bazmegelés miatt siralmas, hanem mert lassan a legfontosabb szavak jelentésének szintjén sincs konszenzus, és így már amikor akarunk sem tudunk kommunkálni.” (Bartis, 42.)

S ez megint nem nyelvészeti probléma, ez valami más. Ez a nyelv önmagától való elidegenedettsége, amit a kötet szerzői ugyanúgy, ahogyan Berzsenyi – és még sokan mások – morális eredetűnek tartanak. De hát manapság, amikor boldog-boldogtalan morális válságról szónokol, vajon tudható-e egyáltalán, hogy mit kellene morálon értenünk? Nem úgy vagyunk ezzel is, mint a konszenzussal, hogy mindenki akarja, mégsem képes megvalósítani, érteni, hogy mi az?

Mindenesetre ahhoz, hogy jól beszéljünk, jól kell gondolkodnunk, s ahhoz, hogy jól gondolkodjunk, tudnunk kell jól beszélni. Valaha, az ókorban, a humanizmus korában és még ezután is (mondjuk nagyjából Berzsenyi koráig) „a jól beszélés tudománya”, vagyis a latin retorikák foglalták magukba a jogi, politikai, történelmi, etikai, irodalmi beszédmódok együttes regulációját. Ami azt jelentette: a jól beszélés tudománya egyúttal magában foglalta az összes tudományt, mivel mindegyikhez alapvető követelmény a „beszélni tudás”, mégpedig ennek egy speciális értelmében. Mert a beszélni tudás nem azt jelenti, hogy valaki ismeri a grammatikai, stilisztikai és műfaji szabályokat, s ezek alapján helyesen, vagy hatásosan beszél, hanem egyfajta érzéket, illetve kultúrát jelentett inkább. A beszélni tudás egyszerre jelent: érzéket az igazságosságra, érzéket a hatásosságra, érzéket az esztétikusra, érzéket a jóra.

Talán ezzel némiképp közelebb jutottunk ahhoz, amit Kemény és Bartis itt mondani akar: egyfajta érzéknek a kiveszéséről is szó lehet, amikor a konszenzus hiányáról, sőt értelmetlenségéről beszélnek. Az érzék (hasonlóan például a tapintathoz) nem olyasmi, ami velünk születik, inkább valami, ami tanulás és gyakorlás révén mintegy a természetünkké válhat. Mert nyilvánvaló, hogy szükségeltetik egyfajta érzék ahhoz, hogy le tudjunk ülni egy másikkal, legyen az akár egy „ezeridegen”, pusztán azért, hogy beszélgessünk vele, pontosabban nem „pusztán” beszélgetni, hanem a megértés és a kíváncsiság őszinte szándékával.

A jól beszélésnek az alapja tehát egyfajta érzékenység a létező dolgok valóságos állapotának felmérésére, és azoknak a lehető legmegfelelőbb kifejezésére. Nem matematikai, hanem az árnyalatok fölismerésére szolgáló pontosságot követel meg. Nem előzetes tudást, és információkat, hanem készséget: szabadságot arra, hogy szabadon, kötetlenül beszéljünk – és gondolkodjunk. Az ilyenfajta pontosságnak nyilvánvalóan tökéletesen ellentmond a bináris oppozíciók (kommunista-fasiszta, jobboldali-baloldali, zsidó-magyar stb.), előítéletek, elhasználódott jelszavak (morális felelősség, konszenzus, tolerancia) szerinti gondolkodás. Mert ezekkel a szavakkal nem valós folyamatokat és feladatokat nevezünk meg, hanem pusztán jelszavakat puffogtatunk. Egy meglehetősen szegényes és silány beszédmód, vagy nyelvszokás beszél helyettünk, ami még ráadásul normatív igénnyel is lép föl: aki nem akar sem ide, sem oda tartozni, nem akar ezen jelszavak mentén színt vallani, az nem tartozik sehova, az senkiházi, nem is nagyon számít.

Amire tehát a leginkább szükségünk lehet ebben a nyelvínségben: az önismeret, helyzetünknek végre a valóságos állapotoknak megfelelő fölmérése, a lehető legpontosabb szavak fölkeresése, akár a „nagy szavak” rovására is. És mindazok, akik nem hajlandók fölülbírálni megszokott nézőpontjukat és egyúttal nem hajlandóak megújítani a politikai szókincsüket, azoknak persze továbbra is problémát fog jelenteni annak értelmezése, amiről a Bartis-Kemény-kötet például a december 5.-ke kapcsán beszélni akar – melyről persze megint csak túl sok a szólam, túlságosan tudjuk már, hogy hogyan „kell” erről az eseményről beszélni.

Ami a kötetben ennek kapcsán azért különös: a nemzet széthullásáról egyfajta sorsként beszélnek a szerzők:

„Ha rágondolok, ma is érzem a szégyent. És ami rosszabb: a végzetszerűséget. Valamiért ennek meg kellett történnie, végig kellett csinálnunk közösen azt a szomorú cirkuszt. És pontosan úgy, ahogy végigcsináltuk: undorítóan, látványosan és visszavonhatatlanul. Így lett december 5-ke a magyarság szétesésének egyik állomása. Trianon óta talán a legmegfoghatóbb.” (Kemény, 33.)

Persze a szerzők/beszélgetők tisztában vannak azzal, hogy egyesek szerint a „nagy nemzeti elbeszélések” kora lejárt, azonban

„e pillanatban nem él olyan ember a földön, aki ne valamelyik nemzethez tartozna. Ez tényállás, és ehhez képest másodlagos, hogy a hovatartozást egy adott élethelyzetben  mennyire tartja fontosnak. A hovatartozás alapállapot. A kettős identitás pedig még véletlenül sem sehovatartozást jelent.” (Bartis, 34.)

Többek között ezek a kötetnek azon pontjai, amelyeket „jó érzékkel” kikerül egy szalonképes kritikus, aki az ÉS-be, vagy a prae.hu-ra ír kritikát a kötetről. Mert könnyebb fölmondani a leckét a „tankönyvekből” az elavult, a történelmietlen szemléletről, na meg „az író ne politizáljon” szlogen jegyében. Az én olvasatomban itt nem is politikáról, hanem érzelmi és erkölcsi dilemmákról van valójában szó, amit nem lehet, pontosabban nem érdemes politikai kódok mentén nivellálni. Ennek fölismerése nélkül a kötet mondandója teljesen elsikkad. Végső soron a nemzet kérdése – érzelmi kérdés, arról szól, hogy vállalom-e a közösséget egy többé-kevésbé meghatározható történeti, politikai, kulturális, gazdasági stb. közösséggel, amely nem „van”, hanem „történik”, legyen a nemzet „ideája” mégoly fiktív is. Ha Benedict Anderson vagy Nietzsche nekem azt mondja, hogy a nemzet az fikció, én azt mondom: rendben, én hiszek ebben a fikcióban, mint ahogyan mások a világpolgárság fikciójában. Magam egyébként hiszek a nemzet és a világpolgárság fikciójában vagy ideájában is. Néha reflektáltan, kételyektől sem mentesen, máskor meg teljesen reflektálatlanul, alanyian és kételyek nélkül, érzelmesen, sőt megszégyenülten és hitetlenül. Na így. És ezzel legalábbis Nietzsche nem biztos, hogy nem értene egyet.

Másrészt azonban – egyfajta vigasztalásként (?) – meg kell jegyeznem, hogy a magyar nemzet ideájához konstitutív módon hozzátartozónak érzem azt a fajta – nevezzük talán ideiglenesen így – önsorsrontást, amit a fönti idézetek körül akarnak írni. És azt gondolom, hogy mindez nem Adyval kezdődött, mint ahogyan az ebben a kötetben is szóba hozott, Kemény István által írott, a Holmiban megjelent és elhíresült Ady-esszé is sejteti, amely paradox módon mintegy az „utolsó magyar” felől próbálja láttatni az „utolsó utáni magyarok” „sorsát”. Mert annak története, amit a 19. századi nacionalizmusnak szokás nevezni, ezzel a panasszal kezdődik: „már kipusztultunk”. Sőt Ady előtt egyszer már annyira kipusztultunk, hogy Berzsenyi Dániel, a 19. század szerintem legnagyobb költője és vészmadara, elhallgat, mert úgy hiszi, már nincsen akinek énekelnie, mert azt már senki sem érti („A szent poézis néma hattyú, / S hallgat örökre hideg vizekben.”). Nem beszélve arról a panaszáradatról, amely a Berzsenyi előtti irodalomból egészen vissza Mohácsig ott visszhangzik. Azt hiszem, erre mondják a történészek, hogy „nemzeti toposz”, mint a kelet-nyugat dichotómia, vagy a piros paprika. Vagyis addig vagyunk, amíg azt hisszük, hogy már nem vagyunk, s minél inkább úgy érezzük, hogy na most aztán tényleg nem.

Na persze ez nem ilyen egyszerű, hisz itt van december 5-ke, amikor egy közösség kinyilatkoztatja, kinyilatkoztatni kényszerül, hogy kiket nem tekint már ezen közösség konstitutív részének. Ez azonban egy affirmatív gesztus, amelynek sajátossága, hogy részévé válik, s már részévé vált – legalábbis most úgy tűnik – egy közösség emlékezetének. Éppen ez a közös emlékezet az, ami még mindig tanúsítja annak létét, ha mégoly ellentmondásosan is, amit az affirmatív gesztus tartalmilag tagad ugyan, de mint a „beíródás helye” egyszersmind fönt is tart. Még mindig önmagát nyilatkoztatja ki az, aki úgy nyilatkozik, hogy ő már nincs. Ahhoz, hogy tagadni tudjak, „igenelnem” kell egy „nem”-et. Ma vélhetően sokkal többen tudják, sőt értik, legalábbis sejtik, hogy mi történt 2004. dec. 5.-én, mint mondjuk 1848. március 15.-én. Nem a magyar nemzet hullott ezzel szét, ennek eléréséhez én még mindig keveselleném Gyurcsány és hasonszőrű barátai ámokfutását, illetve a csetlő-botló politikai elit „nagyvonalú” kijelentéseit és gesztusait. Azonban kétségtelen, hogy valami mégiscsak véget ért.

A határok fölötti egységes nemzet spirituális eszméje – nevezzük játékosan csak „Trianon-paradigmának” – az, ami ezzel talán valóban megdőlt, mert időszerűtlenné vált. Erdély, Délvidék, Felvidék, Kárpátalja ma idegen helyek, melyeknek Magyarország és Budapest semmilyen értelemben nem szervező centruma. Alapvetően nem érti egymást egy magyarországi és egy határon túli (kivétel persze van). Ez tragikus, igen. Mint ahogyan a történelem a maga morbid visszafordíthatatlanságában és irányíthatatlanságában többnyire mindig tragikus, s nálunk felé főleg. De mint ilyen, egyben lehetőség is: annak megértésére, hogy mit nem értünk, hogy benne vagyunk ebben a szakadékban, mely szakadék talán maga a történelem. És a szakadékból csak úgy van kiút, ha bele vetem magam a szakadékba. Ez nem csak filozófia, pszichológia is.

Visszatérve Keményhez és Bartishoz. Persze tudják ők, hogy például Erdély mindig is külön egység volt az egységen belül, csak hát olyan régi műfaj a panasz, meg az a fránya nosztalgia. Hadd idézzem hosszabban a kedvenc részemet a kötetből:

„Bár december 5-én többek között pont az derült ki, hogy már nem azonosak a hívószavak sem. Meg merem kockáztatni: az erdélyi magyar néplélek jobban különbözik a magyarországitól, mint az erdélyi román néplélek a regátitól. És ne áltassuk magunkat azzal, hogy ezt a problémát mi egykettőre áthidalnánk. Mondom, nekem van egy olyan balsejtelmem, hogy feltéve, de meg nem engedve a határrevíziót, az erdélyi magyarságból, de legalábbis a székelységből lenne Magyarország egyik nemzetiségi kisebbsége. Aminél fájdalmasabbat elképzelni sem tudok.

Kibököm valahogy: én ízig-vérig transsylvanista vagyok. Visszavásárolni a kiárúsított szászokat, hazaimádkozni a még élő zsidókat, megszállni a Bánságot, mint Erdélyhez hasonlóan nem gyárilag, hanem történelmileg multikulturális övezetet, megnemtámadási szerződést írni alá Budapesttel és Bukaresttel, államforma: demokratikus fejedelemség, főváros: Kolozsvár, szavazati jog: érettségi függvénye, államnyelv: magyar, román, német, bizonyos megyékben a lovári; a dákoromán kontinuitás, valamint a sumér-magyar rokonság megkérdőjelezése pedig háromtól öt évig terjedő szemétgyűjtögetéssel büntetendő. Így képzelem.” (37., Bartis)

Ennél én sem tudok jobbat – kivéve talán mondjuk Luxemburgi Zsigmond királyságát –, ám ez csak mint kívánalom reális, nem mint lehetőség, még akkor is, ha reálisan ábrázolja a Budapest, Bukarest és Erdély viszonyát a „megnemtámadási szerződés”. Azonban talán ez még mindig annak az erdélyi öntudatnak a szólama, mely szerint a magyarországiak a „határon túliak”, mert Erdély önálló centrumot képez. Bizonyos értelemben – történelmileg például – jogos, bár többnyire nem reális már ez az öntudat sem. Erdély sok tekintetben még ma is rendelkezik „tündérországi” tartalékokkal, másrészt ott van a másik arca is, amelyet Kemény így fest le:

„…délután van, ferdén süt a téli nap, egyedül utazom hazafelé a vonaton, és Medgyes után feltűnik a kiskapusi erőmű és környéke. Addig azt a borzalmas kiskapusi létesítményt csak tavasszal meg ősszel láttam (mindig vonatból), és szó szerint fekete volt körülötte tíz kilométeres körzeten belül minden, fű, fa, virág, ember. Mordor éjfekete földje…” (26., Kemény)

Ez is Erdély, Mordor éjfekete földje is Erdély, legalább annyira, amennyire a Tündérkert az. Ettől a képtől így elég messze van a demokratikus fejedelemség fölskiccelt idillje. S úgy tűnik, a feladat Erdélyben inkább ez: Mordor éjfekete földjét és a Tündérkert képét „egybelátni”, egy pillantásban látni meg ezt a kettőt, az álmot és az álom visszáját, negatívját – nem feledkezve meg persze arról sem, hogy a Tündérkert és Mordor mellett egy harmadik kép is érvényesen jelen van már: pláza áll a Szamos partján.

Még nagyon sok mindenről szól ez a kötet, természetesen, amiről én nem fogok szólni. Nem azért, mert nem érdemes, hanem mert szándékosan azokat a részeket emeltem ki, melyekről vélhetően sokan nem fogják ildomosnak tartani, hogy beszéljenek. Bizonyos értelemben tehát a kimondások könyve ez, amely automatikusan kihívja a „fogjuk be a fülünket” attitűdöt. És ahhoz a fölismeréshez vezet közelebb, hogy valamiért rosszul használjuk a szavakat. A kötet címe (Amiről lehet) az elhíresült Wittgenstein-tétel allúziójaként nekem éppen azt üzeni, hogy mi nemcsak arról nem tudunk beszélni, amiről alapvetően nem lehet, tehát amiről „hallgatni kell”, hanem arról sem, „amiről lehet”. És hogy ennek a lehetetlen állapotnak a tényleges fölismerése, annak elfogadása, hogy benne vagyunk – ha tetszik, ha nem – ebben szakadékban, ahol nem tudunk beszélni, már egy másfajta beszélgetés kezdetét jelenthetné.

(Kemény István – Bartis Attila, Amiről lehet, Budapest, Magvető, 2010.)

Bejegyzések

Hérakleitosz Érdligeten

Hozzászólás most!
Kemény István köteteit olvasni azért jelent különleges élményt, mert – ahogyan a századelő magyar költőinél: Ady, Koszolányi, Babits stb. – a költői beszéd önreferenciális működésén túl egy nyelvi megformálástól látszólag független, de legalábbis nemcsak ennek függvényében levonható eszmei tanulsággal is szembesülhetünk. Sőt, a nyelvi gazdagság, a nyelv „önműködése” mint önálló esztétikum kevésbé jellemzője ennek a költészetnek. A közhelyek kereséséből, a nyelv lefelé csiszolásából, a feltűnő és divatos poétikai alakzatok kerüléséből és az élőbeszédszerűségből arra következtethetünk, hogy Kemény nyelvi-poétikai törekvései az előbbiekkel éppen ellentétesek. S bár ez az „egyszerűség” szintén értelmezhető egyfajta nyelvi szerepként, nyelv és világkép referenciális viszonya mégis olyan gazdag utaláshálót képez, amely tágabbra nyithatja nemcsak a Kemény-szövegek, hanem a költészet mint élő, vagyis hatni tudó és akaróbeszéd interpretációs lehetőségeit is. Ilyen kötetkompozíció a Magvetőnél megjelent Élőbeszéd.
A kötet első két verse nincs ciklusba sorolva, a második (Kétszerkettő) a kötet mottója is egyben: „Kétszer kettő, az négy. / Ha sosem mondod el – elfelejtik. / Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.” Ez annyira banális, hogy szinte mindenre igaz. Itt van például maga a versírás: pont annyit és annyiszor írjunk le egy versben, kötetben, amennyit kell. (A mottó átszerkesztett, alul- és felülírt változatai a kötetben legalább négyszer térnek vissza.) Érinti továbbá a kötet azon törekvését, hogy az emlékezés és a felejtés történelmi/filozófiai téttel bíró problémakörét („mert úgy felejtünk, mintha / fizetnének érte…”) egy lírai múlt- és jelenértelmezésben írja, szerkessze meg/át. Így a mottó emlékeztetés az emlékezés felelősségére is. A Kétszerkettő legegyértelműbben talán mégis a kötet címére utal: az írott és a mondott élő-beszéd hatalmi/politikai implikációira. Persze nem csupán a Foucault-i hatalom-beszédről van szó, hanem arról a mindennapi tapasztalatról is, hogy létünk az írott vagy olvasott élőbeszéd rögzített vagy rögzítetlen szövevényén keresztül válik megragadhatóvá.
A kötet első darabja (Kesztyű) másképpen fontos. A negyedfeles jambusokban megírt anakreóni vers az első azok közül, amelyekben valaki, a beszélő … a költő … de mégis inkább: valaki ­– így általánosabb, történelmibb, rejtélyesebb – meg akar állítani valamit, talán az időt. Azt hiszem, ez a vers titokzatos és egy kicsit gyermeteg. Az első szerkezeti egység harmincegy sor és egyetlen kérdés az egész. Mi lenne, ha valamelyik éjszaka a zebrán észrevennél egyetlen kesztyűt? A második szerkezeti egység tizenöt sor és szintén egyetlen mondat. Na, ez a tulajdonos nélküli tárgy, ez az el is veszített, meg is talált tárgy, ez a … kesztyű – én volnék. Az ötlet (én egy kesztyű vagyok) gyerekesen bizarr, s ha csak ezt nézzük, még egy gyerekvers lehetőségét is magában rejti: a kesztyű elmondja, milyen érzés kesztyűnek lenni. De valami egészen más történik, mert ez a valaki a második részben nem azt mondja, hogy én vagyok a kesztyű, hanem csak olyan, vagyok mint egy kesztyű, pontosabban, én mintegy kesztyű vagyok. A saját lét mintha nem lenne teljesen sajáttá tehető: én is olyan vagyok, mint bármelyik tárgy, amely nem én vagyok. Hiszen ahogy a Sartre-i megfogalmazás világossá teszi, egy tárgy „valósága, hogy itt van, s hogy az nem én vagyok.”
Milyen terület ez? Vajon milyen éjszaka és milyen város? A kesztyű éjszakája – erős a gyanúm, hogy ez a helyes szó – az otthontalanság éjszakája. A város pedig minden bizonnyal főváros, origó, vagy valami olyan hely, ahol könnyen lehetünk otthontalanok – mert ehhez is kellenek bizonyos feltételek. Vagy, hogy ismét egzisztencialista megközelítéssel éljünk, a létezők sorozatának az én tetszésemtől független értelme szükségeltetik, amiből aztán megszületik az otthontalanság, mint olyan. Kemény is ezt mondja: „de mégse lehet mindent / a véletlenre fogni.”
Az első vers precízen körülhatárolja tehát a kötet filozófiai kiindulópontját: vagy minden véletlen, vagy minden független a tetszésemtől. S ez a pont (vagy Origó) tágul ki a Föl és alá az érdligeti állomáson ciklusban a beszélő jelenének a későbbiek függvényében történelmi léptékűvé váló leltárává. Tematikailag kétféle költeményt olvashatunk itt: önértelmezést és korértelmezést. E kettő fonódik össze a ciklus utolsó, nagy, címadó versében. Az önértelmezés legjellemzőbb darabja, a Pénz, egy megkésett ember sorstragédiáját „meséli” el a megkésett önmagával való találkozását a királyfi és a sárkány találkozásának mitologikus keretébe ágyazva. A későn született királyfi sárkány helyett csak egy „borzasztó férget” talál a kincsen heverve, így nem történik semmilyen hősi küzdelem a kincs megszerzése érdekében. A vers utolsó sorai a királyfiban végbement meghasonlásra utalnak, hiszen végül rádöbben, hogy mégiscsak „egy kincs van a világon” és egy sárkány, ezt az egy-et pedig nem lehet mással kiváltani. A királyfi önfelmentése, nevezetesen, hogy ő valóban az a királyfi volt „karddal / és lovon” sikertelen, mert a mitológia értelmezhetetlen csak királyfival, sárkány nélkül. Ezért végződhet így a vers: „Azt hiszem, feladom.” A cím is erre az átértékelődésre utal meglehetősen ironikusan. A szövegben kincsről olvasunk, a cím mégis ez: Pénz. A „kincs” népmesei kontextusa révén szemantikailag sokkal gazdagabb világot asszociál, felidézi, magával hozza a másik két jutalmat, amit a királyfi a sárkány legyőzésével megszerezhet, a királylány kezét és a királyságot. A királyság helyett mondhatnám azt is, hogy a „kincs”-be az országot, még pontosabban, a hazát is belehalljuk. A királyfi megkésettsége valami olyasmi, mint a kéz nélküli kesztyűre kivetített én „elidegenedettsége”, egzisztencialista üresjárat.
Az egyik legerősebb korértelmező vers, a Család, nulla óra, egy félelmetes és groteszk látomás a társadalom alapegységéről, a családról: „és az utolsó alomnyi kölyök / már buta lett, kicsi és gyönge. / Meg kellett tartani őket, / mert sem elajándékozni, / sem vízbe fojtani nem ment.” Az utolsó sorok a „kisebbik”, vagyis utolsó utódról, akinek a kezében „még mindig ott a kocka”, azt a pillanatot örökítik meg, amikor a kocka, a család sorsának történelmi kockája pár másodpercen belülel lesz vetve. Ez a visszavont mozdulat, még éppen nem eldöntöttség, a szükségszerű következmény pillanatnyi visszatartása és kérdés nyitva hagyása teszi rendkívül feszültté a vers lezárását.
Az Indulás a koordináta-rendszerből szintén létélmény-vers, ha van ilyen. Fontos darab: az origó, a középpont elvesztéséről szól, de visszautal a Pénz-ben előhívott mitológiára is, amikor a középpontot egyszer „király”-ként azonosítja. A középpont elvesztése tehát olyan mozzanat, amelynek történelmi tétje van, s az „Egy Pont” olyan jelkép, amit legkönnyebben Egy Istenként tudnék értelmezni. Persze egy pont, mondjuk az arkhimédészi vagy a „mozdulatlan mozgató” több is, kevesebb is, mint Isten. De olyasmi.
A ciklus utolsó versét Bodor Béla a Literán olvasható kritikájában egyenesen „természeti jelenség”-nek nevezi, és a Nyugat első nemzedékének nagy verseivel tartja egyenragúnak. A vers tulajdonképpen időutazás, a beszélő egy félreeső vonatállomás szebb napokat látott múltja és jelene között sétál „föl és alá”, eközben monológszerűen elmélkedik magáról az emlékezésről, múltról, a dolgok színeváltozásáról. A költemény motívumrendszerében fontos helyet kap a vonat, amely József Attila óta nálunk hasonló jelkép, mint Hérakleitosz folyója, ahogyan Borges értelmezi: az idő metaforájaként. „Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba”, vagy köznyelviesen: na az a vonat is elment már. Kemény István verse az idő múlásáról, erről a „pontatlan érzés”-ről rögzít valamit – visszavonhatatlanul.
A költemény minden szavára rá lehet kérdezni, de rögtön jön legalább egy válasz, mert minden a helyén van.
Miért „román” a cigarettás doboz a gazban? Mert idegen, nem itthoni.
Miért „pontatlan” az érzés a szívben? Mert a szív már nem középpont (l. egy bekezdéssel följebb).
Miért van ezen az állomáson ilyen „lepattant” hangulat? Mert periféria, másképpen agglomeráció. Nézzük meg a térképen.
És harminc éve miért voltak itt „piros-fehér padok”? És Kolozsváron ma piros-sárgák? Én nem tudom, csak kérdezem.
De tudom, eszembe jutott. Hérakleitosz az oka, meg az a vonat, mely „elvisz innen…zengő érc fölött, személyvagonban”.
*
A kötet további részében már nyíltabban vetődik föl az idő és a történelem problémája. Az Élőbeszéd egy képzelt beszélgetés a Halállal az utolsó náciról, arról, hogy mi a történelem valódi mozgatórugója, „mi a különbség / gyilkos és áldozat között, / hát nem együtt érnek valamit?”. Hasonlít ez a királyfi és a sárkány történetéhez, ott sem értelmezhető egyik szereplő a másik nélkül, csak ez itt nem mitológia, hanem történelem, a maga „ötvenmillió halott”-jával. Hérakleitosz úgy gondolta hogy a világ működésének nagy rejtélye az ellentétes erők, tűz és víz, föld és levegő, élet és halál küzdelmében fogható meg. Egy másik klasszikus, Bartók Béla disszonanciákon alapuló kompozícióiról ugyanez juthat eszünkbe. A történelem ilyen felfogását Kemény dialógusában a Halál fejti ki: „Úgy érzem, mintha ez az egy szem / Káin meg ez az egy birka Ábel / tenné a dolgát vég nélkül, értelmetlenül.” Vagyis történelmünk igazi ősei nem Ádám és Éva, hanem a testvérgyilkos Káin, a halál igazi formája pedig nem az elmúlás, hanem a megöletés. A jelen körülményei között tehát a királyfi hősiessége készpénzre válthatatlan mese, valamiképpen mindannyian gyávák vagyunk, s ennek a történelem az oka, ahogyan Kemény minden szereplője is mindeddig nyíltan a gyávaság pózából beszélt.
Pilinszky úgy gondolta, hogy 1944-ben a történelem kereke megállt, nem forog tovább, sőt, pontosan meg is határozta a kerék leállásának „történelmietlen” pillanatát: a koncentrációs táborból a németek már elmentek, a szövetségesek még nem érkeztek meg, a túlélők pedig megmaradt batyuikon üldögélnek, várják a végítéletet. E pillanatban a túlélők számára eldönthetetlen, hogy ezen vagy már a túlvilágon vannak. Ő úgy gondolta, hogy ez az a pillanat, amely örökké tart, vagyis maga az öröklét, hiszen mindenki meghalt, aki valaha is élt, illetve élni fog a Földön – csakhogy mégis vannak túlélők. Az Élőbeszéd ciklus ezt a filozófiát, a Halál történetfilozófiáját meséli el, melynek főszereplői Mefisztó és egy faustiatlan Fausttal.
De Kemény nem áll meg a történelem e mélyen felkavaró momentumánál, a Halál filozófiájánál, hanem megírja az Egy hét az öreg Káinnal ciklust, amely hét kiválóan megírt versben békét akar kötni a nagy gyilkossal, és tovább akar lépni a történelem eme „egyetemes botrányán”. Olyan, mintha egy tényfeltáró stáb érkezne meg az ősvilágba: „Káin úr, ne féljen tőlünk. / Az életéért jöttünk ki önhöz, / de nem elvenni, csak följegyezni. / Beszélgetnénk, és ha hozzájárul, / be-bekapcsolnánk a kamerát – ”. A „följegyezni” itt az ellentétes pólust, a felejtést is jelenti. Az egyik korábbi versben a Halál utalást tesz arra, hogy megírná Káin és Ábel, azaz a magának a Halálnak a világtörténetét, csakhogy nincs tehetsége hozzá. Pár sorral följebb a Halál azon ironizál, hogy az emberek ma már jóformán azt sem tudják, hogy melyik a gyilkos, Káin vagy Ábel. Az ez után következő vers pedig egy szójátékkal végződik, nevezetesen: a halál fél a haláltól. Ha tehát a Halál megírná saját maga világtörténetét, ezzel halhatatlanná válhatna, vagyis meghalna. Amikor a költő vagy a történetíró ír, megfeledkezik a halálról. Ugyanakkor ami már megírható, az el is felejthető – halott tudás, akárcsak egy a titkos jelleg védőburkából kiesett, elhomályosult értelmű rituális szöveg. Ám a történetíró vagy a költő, miközben saját haláláról elfeledkezve papírra veti mondatait, bizonyos értelemben saját haláláról regél. Márpedig a halál soha nem halhat meg.
Azt hiszem, voltaképpen Kemény István azért írta meg az Élőbeszéd ciklust, hogy elfelejthesse benne a halál világtörténetét, amit maga a Halál akart megírni. S erre azért volt szüksége, hogy megírhassa az Egy hét az öreg Káinnal ciklust, a felejtés és a megbocsájtás világtörténetét. Ezekben a költeményekben Káin már nem a történelem testvérgyilkos ősapja, inkább csak „…nagybácsi, és csakis / nagybácsi, alig-alig apa”, akinek nagy groteszk fejében akár egy család is ellakhat. Mi pedig nem Káinnak vagyunk kései utódai, hanem a szelíd Ábelnek, Káin csak a nagybátyánk. A felejtésnek ezt az új világtörténetét azonban úgy tehetjük érvényessé, ha előbb megszerezzük a történelemről azt a tudást, amiből majd az idő elfelejtet velünk egy s mást. Azt a történelmet, amit Kemény István is megtanult. És amit elfelejtett.
És vissza kell térnünk a nulláért, az origóért, az Egy Pontért, ahogy a kötet utolsó előtti verse (Semmieset) üzeni játékosan, mintha újra gyerekek lennénk. Természetesen recept nélkül üzeni, s nem tudható, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyen visszatérés. Hacsak Hérakleitoszra gondolunk: nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, mert a folyóban mindig más víz folyik, és mindig más az időpont is.
Azért talán maradhatunk – felcserélhetetlenek.
Kemény István, Élőbeszéd, Budapest, Magvető, 2006.