Kemény István új kötetének megjelenését sokan várták a Búcsúlevél karriere óta, azok körében is, akik a politikai, avagy hazafias költészet újbóli középpontba kerülése előtt nem olvasták a szerzőt. A levegőben volt egy olyan kötet érkezése, amely méltó folytatása lehet a Búcsúlevéllel – amely az És hasábjain kirobbantotta a politikai költészetről szóló vitát – és az Édes hazám megjelenésével megkezdett útnak. Az említett vers köré a fülszöveg is megpróbálja felépíteni a kötetet, Kemény István líráját olyannak beállítva, amely könnyedén elviseli azt a terhet, hogy megújítsa a magyar közéleti költészetet. A királynál című kötet azonban sokkal több annál, minthogy egyszerűen rányomhatnánk a közéleti költészet bélyegét, vagy körítésként olvashatnánk a Búcsúlevélhez.

 

Kemény jól ismert hangja szólal meg a sorokban, egyenletes líranyelven, olykor a prózaversek felé hajló mondatszerkesztéssel, de mindig pontos ritmikával, egy sokrétű és mégis minden ízében egybetartozó, egységes verseskönyvben. A jól szerkesztett kötet négy egysége szoros viszonyt mutat, szinte áthajlanak egymásba, mégis bizonyos hangsúlyeltolódásoknak köszönhetően nem válnak puszta ismétlésekké. Olyan fókuszpont-eltolódásokról van szó, amelyek finoman árnyalják a kötet összetettségét, sokszínűségét, egy probléma megragadásának változatait láthatjuk. De mi is ez a probléma? A királynál egységessége talán ebben a kérdésben ragadható meg leginkább, úgy érzékelhető, hogy mindegyik szöveg hasonló tematikán belül mozog, egyféle irányba haladnak a versek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy közéleti versekről volna szó – noha a közélet, a politikai szféra minduntalan beférkőzik a szövegek terébe –, amelyek nagy horderejű igazságok kimondására vállalkoznának, s ekképpen rendeződnének Kemény politikai költészet-vitát kirobbantó verse köré.

 

Éppen fordítva történik mindez, a kötet anyagába a Búcsúlevél belesimul, párbeszédbe kerül a többi szöveggel, s új színezetet kap. Veszít egyértelmű aktualitásából, amit többek közt az is előidéz, hogy az Egyiptomi csürhe című szakaszban tűnik fel, amely egység az azonos című versről kapta nevét. Nem erőszakos ez a hangolás, nem tűnik el a középpontból Magyarország, de nem is marad egyedülállóként a képben. Ebben az egységben a lírai hang Meseországból is kilovagol (Gondtalanul, valóságháton), az Ígéret Földjéről is álmodozik (Egyiptomi csürhe), s ugyanakkor egy letűnt Magyarország képét is felvázolja („Az érthetetlen okokból elpusztult / Magyarország” Nyakkendő). Nem csupán magyar közéleti kérdések állnak a szövegek erőterében, sokkal inkább az otthontalanság nyugtalansága lüktet át a verseken, s tágabban a veszteségtapasztalatok gyűjteménye ez a könyv. Ezen tapasztalatokat ugyanakkor nem a tragikum hatja át, nem váratlan sorscsapások váltogatják egymást, hanem a hétköznapok lassú törődése alakítja ki a bizonytalanságot, mély kétségbeesést és a csöndes belenyugvás érzetét.

 

A kötet elején szereplő, szinte invokációnak is felfogható Mert meguntam, hogy hallgat egységben található A királynál című vers, amely előrevetíti és magába sűríti ennek a tapasztalatnak az egészét. A királyhoz a látogató nem hangos panasszal, vagy könyörgő kéréssel érkezik, nem is zsarol, vagy fenyeget, nincs merénylő szándéka, mint ahogy az egy, az ellenséges táborba tartozó alattvalóról feltételezhető volna, hanem egyszerű, ám annál lemondóbb kérdéssel áll a király elébe: „csak jöttem megkérdezni tőled, hogy / üzensz-e valamit a Legszélére, / mert én oda tartok éppen, hogy / átszóljak vagy átkiabáljak onnan, / mert meguntam, hogy hallgat az Isten.”  A király hatalma és ereje a kérdésfeltevés alapján semmisnek tűnik, az emberi hatalom, s annak befolyása kicsinynek, és meggyilkolásra, megvesztegetésre méltatlannak. A szöveg egésze metafizikai irányba terelődik, az Isten felé, mert a király megoldásai, válaszai már nem bizonyulnak elegendőnek, legyen akár az ellenség királya is. Ám az Isten hallgat. A hallgatás pedig további versekben is folytatódik, legyen szó Istenről, vagy bármely más hatalomról, mint az Elszámolás című szöveg esetében, melynek egészét idézem: „Ezzel a zajjal fordultam hozzá: / – Az értelmét kérem az életemnek. / És ő ezzel a csönddel válaszolt: ”. A metafizikai tehát csöndben marad, a király válaszaira pedig már nem vagyunk kíváncsiak. Mi marad, ha a hazától, a királytól és az Istentől se várhatunk válaszokat?

 

A De még így is majdnem című egység tereli az olvasót egy árnyalattal közelebb a magánszféra kérdésköreihez, mindennapiságához, amely esetlegesen biztonságos közeg maradhatna. Ám ez a szakasz sem kecsegtet a biztonság, kiszámíthatóság, vagy boldogság fogalmaival, a gyakran megszólított „szívem” és a lírai hang fokozatos eltávolodása, kapcsolatuk kudarca kísérhető végig, valamint itt sem csak a négy fal közti problémák állnak a középpontban, a verscsokor szereplői nem mentesek ugyanis a politikai tértől sem, amelyben benne foglaltatnak.  Az Ötvenhat című szöveg jól ábrázolja a közéletbe való beleágyazottságot, az eszmék kérdése felől megközelítve: „nyugtattál, eszmék nincsenek is, csak / télen a szürke, nyáron a kék ég, / […] de ha ötvenhatról beszéltem, azt / hitted, nem jelent nekem se semmit, / üres duma, hogy bántsalak, és vélt / erkölcsi fölényem fitogtassam.”

 

A politikai nem válik el a magánélettől, ugyanúgy a mindennapok konfliktusforrásaként működik, mint a rémek, amelyeket a megszólaló hang a Mi napunk című versben lát. Nem csak eszmékről van szó, hanem például holokausztot megkérdőjelező lányokról, amely probléma azért is áll érdekes helyzetben, mert ez a szintén erőteljesen közéleti kérdés a magánéletben jelenlévő tagadás párja lesz: „Az iskolában okos kamasz lányok / nem hiszik el a holokausztot. / Szívem, mit csodálkozol, / te meg engem tagadtál meg!” Úgy tűnik, nem is az a fontos, hogy a tagadás milyen szférában, és hogyan történik meg, a lényeges, hogy megtörténik, minduntalan. Kemény lírájában elfogynak az otthonos helyek, nincs hova visszavonulni, nincs kihez beszélni. A Távoli Olümposz – amely kiemelkedő darabja a kötetnek – példázza leginkább a magánéleti kudarcot, a lehetetlen párbeszédeket, az egyedüllétet. Egy elképzelt idillből indul a versszöveg, amely szerint a pár Héraként és Zeuszként, mindenki által irigyelt, tökéletes házaspárként élik majd le életüket, ám ehhez képest valami egészen más történik: „és mátriárka-pátriáka sem / lettünk mi, nemhogy Héra és Zeusz, / csak kétgyerekes, átlagos szülők, és / auránk se lett, csak azt éreztük együtt, / hogy rögeszmésen értjük félre egymást”.  Félreértések, viták, „egymás gyilkolása” és „a mérhetetlen űr”. Csönd és otthontalanság.

 

Az utolsó szakaszban, a Reményben várható volna valamiféle változás az előző egységek hangjaihoz képest, még a Kishit ellenében is születik vers, de itt sem történik alapvető tónusváltás, hiszen maga a Remény című szöveg is azzal zárul, hogy a magányosság megváltozására nincs már esély.

 

A királynál nem harsogó, a napi politikát szem előtt tartó, vagy csupán a közélet visszásságaira rámutató versek gyűjteménye. A hallgatagság, az egyedüllét kötete ez inkább, a társtalanságé, ahol nem szólhatunk se a királyhoz, se istenekhez, se a mellettünk lévő emberhez a megértés reményében. Lemondás van ebben a könyvben, amely felől nézve a sokat idézett Búcsúlevél helyzete is megváltozik, s egészen máshogy szól az „Édes hazám, szerettelek,” kezdősor, ha olyan hang búcsújaként olvassuk, akit nem csupán a haza tett „depresszióssá” és „elárulttá”.

 

Kemény István, A királynál, Magvető, Budapest, 2012.