Fehér Renátó első kötetében, a Garázsmenetben 57 oldalon keresztül olvashatunk verseket családról, országról, gyermekkorról és elmúlt szerelmekről. Vagyis inkább arról, hogy ezeken túl mi az, ami maradt. Mi marad meg a múltból? Hogyan határoz meg a családom múltja, vagy a tágabb értelemben vett történelem? Menni, maradni, jövőt látni, vagy a múltban élni és rá sem kérdezni? Rengeteg dilemma, döntés és szókimondás az, ami ezt az ígéretes első kötetet jellemzi. Az egyén és a társadalom egymást nélkülözni nem tudó összekapcsolódása a személyes hangnemen keresztül sokrétűen jelenik meg. Egy generáció kérdései hangzanak el, kérdések, melyeket mindenki feltesz vagy feltehetne, állítások arról a világról, amelyben mindenki él, olykor reflektálatlanul. Az eltemetett/elhallgatott múltat ki lehet ásni, a jelenbe lehet integrálni, meg lehet ismerni és érteni. Legalábbis Fehér Renátó a Garázsmenetben erre tesz kísérletet: megpróbálja megismerni egy ország maradékát.

A kötet egésze tudatos szerkesztésről és jól átgondolt kötetkompozícióról árulkodik. A versek sorrendje nem véletlen, egy jól meghatározható ívre épülnek fel, amely a lírai én gyermekkorából, és a családi történetekből indul, majd a szülőktől való elszakadás, az első szerelmeket maga mögött hagyó fiú jelenét Budapest enigmatikus tereire helyezve jut el addig, hogy egy tágabb kontextust, a jelenlegi Magyarország társadalmának állapotát is felvázolja. A versek ciklusokra nem tagoltak, ennek ellenére azért kvázi elkülöníthetőek különböző csoportok a köteten belül. A könyv első verse a Határsáv, amely erős indítás: benne mindenféle köntörfalazás nélkül vetítődik előre szinte minden, amiről a kötet egésze is szól. A múlt elmondása; a történelem átadhatósága, feldolgozhatósága; az Istenhez való ambivalens viszony; a trauma, annak elhallgatása a családi rutinnal és hiányzó történetekkel; a mások emlékeivel való bánásmód mind-mind előrevetítik az ezek alapján felvethető, és a későbbiekben fel is vetett kérdések sorát. A kötetre nézvést a legfontosabb kérdés az, hogy a leegyszerűsítve három nagyobb problémakör köré szerveződő versek hogyan folynak egymásba, hogyan tudnak együtt úgy működni, hogy az első oldalon helyet kapó, Pilinszky klasszikusát megidéző mondat („Mert nem lehet úgy élni, hogy jól van, ami van.” [7.]) minden aspektusból kellően kifejtett legyen.

A kötet első részének kulcsmondata talán a fülszöveg helyét kitöltő mondat hosszabb verziója lehetne: „Az emlékezéshez szervezem a napokat, / mert családdá minket a történetek tettek.” (11.) Ezekben a versekben az egymást követő, vagy egymás életében még szervesen részt vevő generációk különbségei, a család mint mikroközösség működési mechanizmusaira való rákérdezés kerül középpontba: a múlt elhallgatása, amely azonban mégis valahogy rátelepszik a jelenre, és akár egy újabb generációra is. A továbbörökítés és a folytonosság, illetve ennek problematikussága megjelenik a családi tradíciók, berögződések és cselekvések mentén, amelyeket a hallgatás szülte pótcselekvésként lehetne értelmezni, legyen szó akár egy, a gyereknek és a lónak sem kellemes pónilovaglás kényszerűségéről (Pónilovaglás, nyereggel), kézzel írt, megsárgult receptek után elkészített ételekről (Vasárnapi recept), vagy arról, hogy „meghalni nálunk csak vasárnap szokás” (9.) stb. Ezek pedig mind olyan momentumok, amelyek mentén előbb-utóbb felmerül az igény az elszakadásra: „Én akkor szöktem el, mikor rájöttem: / nálunk a hála jogán minden kizsarolható.” (20.)

Az elszakadás vágyától eljutni a tényleges elszakadásig azonban nem olyan egyszerű: az eltemetett történetek, melyek a családot családdá tették, még csak-csak feledhetők volnának, ahogyan a gyermekkori emlékek is, ám a különböző, megélt traumák, mint az elkerülhetetlen halálesetek, felszínre hoznak olyan dolgokat, amelyek az elődökkel való folytonosság kérdését kézzel fogható problémává teszik. Például felmerül, hogy a Holt-tengeri tekercsben az ápolt, halál előtt álló szülő vajon ki is valójában: „csak nem tudom, hogy az is ő maradt-e / itt a körmöm alatt” (14.) Vagy hogy a különböző veszteségek hatására milyen viszonyok rögzültek kapcsolatokban, amelyekkel azok elmúltával is kezdeni kellene valamit: „Úgy őrizted magad, hogy beteggé neveltél, / hogy aztán mindig meggyógyíthass.” (16.) De mindez a szülőkkel, nagyszülőkkel mutatott testi hasonlóságokat és különbségeket is magával hozza. A különböző generációk testein maradó nyomok szempontjából az Anyajegy című versben fejeződik ki ez a legszebben: „Rájönni, hogy nem lehetek csak én a felelős. / Mert te rajzoltál tele anyajegyekkel. / Ezeket kötögetem össze a mellkasomon, / ha már lekaparni nincs elég merszem, / próbálok rájönni formára, sorrendre, de / így csak még nehezebb megszabadulnom tőled.” (19.) A hasonlóságok mellett a testi különbségek, a megörökölt ruhák passzolásának hiánya is a komfortérzet hiányára, ezzel valaminek a folytathatatlanságára világítanak rá. Mert míg a Melba kocka című versben a gyászhirdetésbe kerülő J. A.-kötet karnyújtásnyira marad, addig az elvásott ingek, derékban bő, szárban rövid nadrágok és nagy bőrkabátok funkciója immáron üressé válik.

A szerelemmel kapcsolatos versekben is fel-felbukkannak a szülőkhöz, illetve a családhoz tartozó, a múltban gyökerező problémák. A kötet címadó versében (Garázsmenet) is megjelenik ez az örökös vissza-visszatérés és elszakadni nem tudás: „Oda kell visszajárnom, ahonnan mindent csak megörököltem.” (36) A lírai én a szerelemben is a múltbeli hibák felülírására, illetve jövőbeliek kiküszöbölésére tesz kísérletet. A Szigorú című vers mellett az olyan, a lírai én saját önzését középpontba állító, olykor vádló hangnemű szövegek, mint a Csak szilveszter, a Természetes élőhely, a Kleopátra a Fehér babám, fehér babák vagy éppen a Köszönőviszony és a Fuga sem mentesek a múlta való reflexiótól és a folytonosság megkérdőjelezésétől. Amellett természetesen, hogy ezek a versek válnak a későbbiek előfutárává is. A Kleopátra című versben a betegség, illetve a kiszolgáltatottság érzése köszön vissza: „Vállalnám, hogy betegen ágyhoz legyek kötve / és te ápolhass. Aztán ezt elirigyelném: / szeretem én hozni a nagyobb áldozatot.” (Ezt érdemes összevetni a Lumbus in fabula soraival!), de az itt helyet kapó versekben a szerelem kapcsán a város, Budapest is előtérbe kerül; lokalizálódik a tér, melyben igazából minden végbemegy (pl: Adásszünet). A szerelmet kvázi középpontba állító versek a múlthoz való viszony, és a későbbi versekben előtérbe kerülő tér szempontjából megkerülhetetlenek, a család problémáitól a nemzet problémái felé ívelés miatt fontosak, mintsem a bennük megjelenő szerelmek miatt. A felfejthetetlennek tűnő múlt, és a nem kevésbé problematikus (magyarországi) jelen mintha elvonnák a figyelmet a „szerelmes versek” szerelmes jellegétől. Ennek köszönhetően ezek a versek sokkal több üresjáratot eredményeznek a kötetben, mint az ezt megelőző és ezt követő részek.

De nem üresjárat például a Fuga című vers. Az elhagyatottságra való rádöbbenés, amelyben a versírás gondolata, illetve magára az írásra való első reflexió is megfogalmazódik, fontos momentum önmagában is, amellett, hogy a kötetkompozíció szerves részét is képezi: „Régi-régi tervem verset írni. Fölkapargatok / magamban anyagot, ihletet, belső rímeket. / Van itt dolog elég: a fuga kirepedt a járólapok közül.” (33.) A vers előkészíti a szerelemhez és a családhoz, a későbbiekben leginkább az apákhoz fűződő viszonyt is, átvezetve a később, a kötet vége felé egyre nagyobb számban előforduló, tágabb kontextust felvázoló, kvázi összegzőbb jellegű versekhez.

A közéleti versekben a „bizonytalanok országa” tárul elénk (Mennyei rutin, Random-ország), mely félreérthetetlen közéleti és történelmi utalásokból, társadalmat érintő tényekből összeállóan teremti meg a kontextust annak, amely már a múlt és a család, a szerelmek és a terek kapcsán eddig is kirajzolódni látszott. Az ugyanis, hogy az el nem mondott történetek (melyek elmondására ez a líra szintén nem nagyon ad alkalmat) hogyan vannak jelen, hogy a múlt hogyan íródik újra és újra fölül, hogy mi az, ami megmarad, csak egy konkrét környezetben válhat megkérdőjelezhetetlenül relevánssá. A Férfinak szegődni és az Üvegfalú lift két nagyon fontos vers, amelyben az apa-problematika, ezáltal az eggyel korábbi generációra gyakorolt társadalmi és politikai hatások lenyomata válik kulcsfontosságúvá: „Itt az lett a szokás, hogy / az apák nem mennek nyugdíjba. / Gyomorbajos, húgyköves hősök, / éjszakánként sírnak a vécén. Mégis / ők nyitják a pezsgőt, lapátolják a havat, / vezetik az autót.” (42.). Ennek eredménye, hogy az apa-szerep, melyre a lírai én vágyna, az apák által nem teljesíthető; joggal fogalmazódik meg a számon kérő dac például a következő sorban is: „Mert te mégsem szülő voltál, csak egy idősebb haver.”(44.). Az apa-problematika megjelenéseivel párhuzamosan pedig a Makk ászban kimondott tétel, miszerint „itt egy perc alatt minden megdicsőül / vagy összeomlik. Holnap újra” (47) a körülötte lévő versekben értelmet nyer. A lírai én a sok, Magyarországgal kapcsolatos frusztrációt a felsorolt problémák és a feltett kérdések segítségével érzékelteti. (Random-ország, Láthatatlanok)

Azok után, hogy mindenféle szemszögből körbejárta, és kitágította a világot a lírai én, a társadalmi problémákat előhozó verseket követően megpróbálja a kötet végére ismét pozícionálni önmagát, immár a felépített tágabb összefüggésrendszerben, hiszen a lírai én alakja mellett a kötet versei felsorakoztatják szinte az összes olyan alakot, akikből ez a társadalom áll. A helyét nem lelő fiú, a szerepét betölteni és még megöregedni is képtelen apa, a fiát nem engedő anya, a barátként funkcionálni nem tudó ismerős, a szerelmet előtérbe, minden mást emögé kényszerítő egyetemista lány, a továbblépett szerető, az ígéretből halálával példává dicsőült focista, a világot bejáró, önmagát sehol sem lelő zenész egytől-egyig az olvasó ismerősei is, akik mindnyájan tudnak válaszolni a felvázolt állapotokra – a maguk módján, természetesen. Ebben a kapcsolat- és társadalmi rendszerben a lírai én a kötetben megfogalmazódó kétségeivel és pesszimizmusával együtt az utolsó versekben mintha önmagát találná meg. Mintha nem is lehetne elszakadni, mintha nem is kellene ezt megtenni. A Ká-európai ismerős című versben a lírai én távlati tervei elevenednek meg: a megöregedés mellett, amely az apák generációjának sem feltétlenül adatott meg, az ittmaradás-motívum lesz még az, amely kulcsfontosságú szerepet tölt be. Ebben a versben előkerül újra az Istennel való viszony is; a kezdő verssel együtt keretbe foglalják a kötetet.

„Így vagyok itt, egy ország maradéka” (56.) – hangzik ugyanebben a versben. A maradék-motívum az egész köteten végigvonuló tapasztalatként az elvesztés, a hiány és a magány következményeként jelenik meg. Legyen szó maradéktejről, egyedül maradásról, a maradék apróról, amiből péksüteményt lehet venni a boltban, a januári maradék-napokról, vagy a random-országról, amely több aspektusból is értelmezhető maradékként csupán. Úgy gondolom, hogy az olvasó ez a maradék, akinek kezdenie kell valamit ezzel a megmaradással. A Garázsmenetben a lírai én ezt mondja: „Nekem mindezt elkártyázni vagy leírni / van csak módszerem.” (47.) Szerintem örülhetünk, hogy kártya helyett Fehér Renátó is inkább tollat ragadott.

Fehér Renátó: Garázsmenet, Magvető Kiadó, Budapest, 2014.