Dél-India, fullasztó hőség. Szoláris pillanatok, amikor az emberek kifordulnak magukból.
A célszemély érkezéséig már csak percek voltak hátra. Nyolckor pontban vége. Fontos alkalom volt ez az életében, ugyanis ma este a századik alkalommal kell majd meghúznia a ravaszt. Ha volnának kollégái, akikkel összejárhatna munka után sörözni, akkor biztosan járna köztük egy ilyen legenda, hogy „a századik, az valami”, „a századik után megváltozol”, „a századik a mi meseszámunk”. Istenek volnának, de így is azok, élet és halál urai, akárcsak az orvosok, csak sokkal diszkrétebben. Mert senki nem ismeri fel őket, mert valójában nem voltak kollégái, de arra gondolt, valahol messze, más éghajlaton, más körülmények között egy hozzá hasonló ember, valaki az ő feladatát hajtja végre kicsit másképp, talán szintén a századikra készül, és szintén erre gondol, hogy „a száz a mi meseszámunk”.
Megigazította a szerkezetet, a kétlábú hevedert az ablak előtt felállított és az ablakpárkánynak belülről nekitámasztott asztalkán biztosította. A gömbcsuklóban egyszer körbeforgatta a Steyert, de még anélkül, hogy a toldalékot a végére ráillesztette volna, és megnyugodva tapasztalta, hogy minden a helyén van és megfelelően működik. A gépek felkészültek az eseményre. Izgult, hogy a vadonatúj fegyvert vajon használja-e még majd, vagy itt kell hagynia, hogy szükség lesz-e a gyors elrakodásra, esetleg menekülésre, ha úgy adódik, mert ilyenkor, és főleg így, hogy ez egy mesés, ünnepi alkalom, bármi megeshet.
Levette a zakóját meg az ingét, és egy szál atlétában leült a székre, majd az íróasztalnál sodort magának egy cigarettát, töltött magának egy pohár vizet. A füstöt kifújva arra gondolt, képtelenség volna, hogy sörözni járjon a kollégáival, hisz mióta ezzel foglalkozik, immáron kilencvenkilenc megbízás óta, melyet mind, kivétel nélkül hibátlanul teljesített, egy kortyot sem ivott. Már nem is emlékszik a sör ízére. „Talán kívánnám, ha emlékeznék rá”, mondta magában. „Rohadt meleg van”, tette még hozzá.
Felállt, hozott fürdőszobából egy törölközőt, és felitatta homlokáról, majd a feje tetejéről a verejtéket, megtörölte a hónalját is. Még az utazás előtt levágatta a haját, mert eszébe jutott, hogy első alkalommal, mikor ilyen éghajlaton dolgozott, mennyire pórul járt, és hogy dühében az utolsó pillanatokban kellett levágnia a szemébe lógó tincseit egy vadászkéssel, hogy ne zavarja a koncentrációban.
Visszaült a székre, de közben már érezte, hogy egyre jobban ver a szíve. Kezdődik. Újabban mindig ez volt. Ha nem húzza ki magát ilyenkor, akkor szinte fullad, túlságosan is izgatott lesz. De az izgalom kell, fontos a jó teljesítményhez, „aki nem izgul, kicsit sem veszi komolyan az egészet”, jutottak eszébe kedvenc énekesének a szavai, és ettől mintha lohadni kezdett volna kedve. Kitapintotta a pulzusát, és azonnal tudta, hogy nem így van. De már nincs mit tenni, itt az idő.
Még egy perc volt hátra.
Elnyomta a cigarettát, a konyhában szappannal kezet mosott, majd odatérdelt az ablak elé. Arra gondolt, talán a nikotin sincs már jó hatással rá, inkább ront a helyzeten és figyelmén, ahelyett, hogy javítana.
Ekkor még fogalma nem volt róla, hogy ezek a kifogások mind hasztalanok és hamisak, és percek múltán majd semmit sem számítanak.
Iszonyatos volt a forróság. Dél-India, pára és hőség. Biztos volt benne, hogy esni fog. Utálta az ilyen időt. Jobb lábbal térdelt az ablak előtt. Felcsavarta a toldalékot és a vállára illesztette a Steyert, majd belenézett távcsőbe. A gömbcsuklóban tisztán járt a szerkezet. Nehezen fókuszált, lassan találta meg a megfelelő ablakot, és azt is homályosan látta, hiába állítgatta az optikát, nem javult a helyzet.
„Talán nem kellett volna annyit olvasnom délelőtt”, gondolta, majd bal kezével megdörgölte a szemét és hunyorgott, ugráltatta a szemöldökét. Újra belenézett a távcsőbe. „Nem sokkal jobb”, gondolta, de valamivel mégiscsak.
Becélozta a célszemély lakását. Eddig minden a terv szerint halad. A feleség éppen benyit az ajtón, egy kisfiúval, a fiával. A nő leveszi a cipőjét és láthatóan utasítja a fiút is, hogy vegye le. Az ajtó még nyitva. Itt az idő. A nő átkíséri a szomszéd szobába a gyereket, ezalatt a bejárati ajtó még mindig nyitva. Fordul egyet és a távcsővel most a szomszéd szoba felé tekint. Még mindig ketten vannak. A nő eltűnik a gardróbban, a fiú leül az ágyra, elkezd levetkőzni. A szeme sarkából látja, hogy valaki eközben már belépett a szomszéd szobába ezért újrafókuszál. Bekapcsolja a célzó lézert. A tökéletes pillanatra és lövésre van szükség. A célszemély már az előszobában van. Szmokingban, cipőben, most léphetett be az ajtón, és az még mindig nyitva. A célszemély odasétál és becsukja. Lehajol, hogy kikösse a cipőjét, ilyenkor takarásban van, nem lehet lőni. Már egy perccel a tervezett idő után van. De ezen már semmi nem múlik. A célszemély ekkor felmagasodik, nekiáll kikötni a nyakkendőjét.
Ekkor egy csepp izzadtság csordul végig a távcső hozzá közelebb eső végén, a combja megremeg. Miért nem lő? Máskor már rég úton lett volna lefelé, már menekülésre fogta, és már el is felejtette volna, hogy éppen gyilkolt. Hosszú volt ez a pillanat. Nagyon, nagyon fülledt idő van. Egy csiklandós, kellemetlen izzadságcsepp kiválik a ravaszon tartott jobb keze alatti hónalján. A célszemély, nyakkendővel a kezében a bejárati ajtóhoz lép. Balszerencse. Kinyitja, és egy kopaszra nyírt, fehér atlétát viselő férfi jelenik meg az ajtóban.
Megremeg a keze, de talán egy tizedmásodperccel később mégis meghúzza a ravaszt. Azonnal, vélhetően a szakmai rutintól űzve, elhúzza az arcát a távcsőről és behúzza a Steyert az ablakból. Utolsó emléke az ajtó felé mutató vörös lézerpötty, és az atlétás férfi arcán a döbbenet, a felismerő tekintet, mely pontosan őrá irányult, egészen a puskahegyére, azon föl a távcsőig, azon is keresztül egészen az ő homályosan látó, izzadságtól kimart tekintetéig. Megtörli a szemét. „Nem, ez lehetetlen”, mormolja maga elé, majd felpattan, kivágja az ajtót, és rohanni kezd lefelé a lépcsőházban. Éppen úgy, ahogy vészhelyzetekben szokás. Márpedig mi más volna ez, ha nem vészhelyzet?
Futás közben az órájára pillant. Rosszul jár, gondolta, a digitális kijelző szerint egy perc múlva nyolc.
Leér a lépcsőn, kinyitja bejárati ajtót, közben felidézi maga előtt a papírfecnit, amire felírta a címet, az emeletet, és az ajtó számát. Harmadik emelet, kilences ajtó.
A lift nincs lent, úgyhogy rohanva indul neki a lépcsőháznak. Kettesével, hármasával szeli a lépteket. Felér a harmadikra. Mindenhol sötét, kivéve balról, úgyhogy a fény irányába fordul. Futva érkezik meg a kilences számú lakáshoz, a férfi, akit látott már sehol, a lakás tárva nyitva.
Megáll az ajtóban, előtte a célszemély, értetlenül és gyanakodva, nyakkendőjével a kezében. „Segíthetek”, kérdezi tőle. „Én csak,” ám ekkor elakad a szava. Egy vörös villanás éri a szembogarát, hunyorog, megszédül, meglátja végül a vörös pontot a mellkasán, az átizzadt atlétán, a szegycsonttól három centiméterrel balra. „Uram”, kiált rá a célszemély most már dühösen, „segíthetek”. Ám ő már tudomást sem vesz róla, kinéz az ablakon, a túlsó házig, és ahol az előbb állt, annál az ablaknál, meglát egy fekete foltot, egy keskeny csövet, lát egy fehér atlétás férfit, aki pontosan rá céloz. Fuvallatot érez, enyhe jeges szellőt, hideget a hátán és a tarkóján, egy pillanat alatt minden nagyon, nagyon lelassul, és minden végtelenül kiszélesedik, szinte látja magát kívülről. „Én vagyok az”, mondja döbbenten, elhaló hangon, majd egy  hatalmas lökést érez a mellkasán, éppen ott, ahol az imént még egy vörös pöttyöt látott.
A háttérben az óra elütötte a nyolcat.