Egy szemcse homok

Kő, amiből kifaragtalak,
amikor az éjszaka erdőit kiirtotta:
fává faragtalak
és bevontalak elsuttogott szavaim homályába
mintha kéregbe burkoltalak volna –
Egy madár kikel egy könnyből,
ami simává csiszolódott, mint a gyöngy, mint a kavics a tengerben,
szárnya lombként zizzen fölötted:

vársz még,
amíg minden szemek mélyén egy homokszem parázslik fel neked,
egy szemcse homok,
ami segített nekem álmodni,
és amikor alámerültem, téged megtalálni –

feléje mozdítod gyökereidet,
és szárnya kapsz, ha a föld a haláltól izzik,
magasra nyújtózol,
és én előtted lebegek, levélként,
ami tudja, hol nyílnak meg a kapuk.

 

Távolságok 

Szem a szemben, a hűvösségben,
engedj minket is ehhez kezdeni:
együtt
engedd lélegeznünk a fátylat,
ami egymástól elválaszt,
amikor az este mérni készül,
hogy mekkora még a távolság
minden egyes alaktól, amit magához fogad,
minden egyes alakig,
amit nekünk kölcsönadott.

 

Breton tengerpart

Összegyűlt minden, amit láttunk,
hogy búcsút vegyen tőled és tőlem:
a tenger, ami éjszakákat vetett elénk a partra,
a homok, ami velünk szállt át rajtuk,
és a rozsdavörös tengerparti fű,
amiben megtörtént nekünk a világ.

András Orsolya fordításai

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 

Illusztráció: Paul Klee