Kezdek összezavarodni.
Össze- és egybemosódtak a napok. Fekszem az ágyon és próbálom átgondolni ezt az egészet, hogy hogy is van ez az egész, ha nem fél. Fél, mert remél, tőlem semmit, bárcsak halált. Nem értem magam és a szavaimat. Nem haladok előre magammal, csak mindig vissza, ugyanoda vissza, ugyanarra a pontra. Mindig. Nem haladok a történetben. Csak kitérek és visszatérek. Fekszem és szenvedek, vagy állok és iszok, és társai. Kedvező befektetés. Kedvezőtlen belefektetés a koporsóba, fura csuporba, csak a rím kedvéért, mert megengedem magamnak, mert megint csak fekszem és nem tudom. Nem tudhatok tudhatást semmiről, bizonygatom magamnak, lassan el is hiszem, bedőlök magamnak, megtévesztem magam, mint régen, mint amikor még gyermek és hó és halál és más nem létezett, csak a játék, csak a gyerekes fájdalom, a kín, hogy élvezem. Mert élveztem és nem mertem elmondani magamnak sem, nem hogy még másnak, a többieknek, többed magamnak. Mert bizony többen lakunk magunkban. Néha átkopogtatok egy kis cukorért, néha átmegyek és megbaszom a szomszéd feleséget, kibaszok magammal, néha meg üvöltök, hogy jöjjenek már át, hívják rám a magunkat és mindenkit, aki megbocsáthat. Mert itt, bent nem a büntetés a lényeg, hanem az elnézés, hogy furdaljon a lelkiismeret, hogy milyen nehéz magadnak megbocsátani azért, ami vagy. Mert nem tehetsz róla. De magadért? Talán azt sem, itt nem feltétlen vannak mélységek és bölcsességek, csak gyerekes megjegyzések és új világok, amik feltárulnak a bezárt kapuk mögött és csak a fény szűrődik át a résen. Mint a barlanghasonlat és ilyenek. Amikor kicsi voltam, Platónnal rémálmodtam, féltem, hogy az ideák összeomlanak, hogy, mint már mondtam, hogy az univerzumok összeérnek és egybeolvadnak és meglátom magam mását, ki másomnak se mása, mert mind, mind magammá egyetlenedem – oh, belle, oh belle, que belle Vous êtes M Bella, nőalakú szóalak mögé bújt szép ember, Akárki is vagy – és féltem és tartottam, hogy félhettek, bizonygattam magamnak, hogy meg van a magamhoz való jogom, hogy nem csak a többiek azok, akik hozzám szólhatnak, hanem én is magamhoz; magányos.
Fekszem az ágyon és várom, hogy leleplezzem önmagam, hogy ne adjam ki magam senkinek, de megleshessem magam. Lassan megy.
A baj az, hogy talán nem kéne foglalkoznom ezzel, csak lennék, csak lennék, csak Phanta Rhei. Minden folyik, én is lassan elfolyok, elengedem a markom. Töltök egy vodkát, jó nagy üvegből jó pici pohárba.

Pici. Pici. Pici. Pici voltam, most nagy vagyok és azon vagyok, hogy még nyomorultabb legyek. Egy ideje ez az életcélom, most már találni is használati utasítást hozzá az interneten, mindenhol, az emberek bármit és bármiért tesznek. Én is ezért ülök és fekszek talán szüntelen, hogy magam legyek magamnak. De! De tudom, hogy magamnak ezzel jót teszek. Ez az én terápiám. Jól szétbaszni magam, hogy talán összerakjam…
Büdösek a lepedők, lepedékes a fogam, fogas a földön, földes… sáros a kabátom, a cipőm, mindenem rajtam van, magam vagyok magamon, meghágtam az éjjel lassan önmagam, mint éjjelt hág lassan önmaga. Mert magamnak vagyok és nem tudok befejezni, csak a lányra gondolok, a lányra, a lányra, hogy milyen jó volt hozzáérni, belé bújni és belé bújni újra és újra és milyen rossz, hogy elmúlt, hogy elküldtem, mert erős voltam, maradtam volna gyenge, mint gyerek az alomban. Olyan, volt, mint az álom, álom volt az öle, még akkor is, ha nem az, amire vágyok. És íme, lelepleztem magam…. nem vágyok másra valójában, mint semmire, mint biztonságra, semmi kézzelfogható dologra, csak magamra, hogy magamban magam legyek és félek már attól is, hogy csak telek, csak telek, mint ez a lap, mert tudom, magam írom magamat s kezd szétesni a szöveg, de mit tegyek, ha én is szétesek, először oldalakra, majd bekezdésre, s hirtelen szavakra, elveszve a gondolatokban, s végül csak betűk, csak betűk, azok is tévesztések, mint szándékos figyelemfelhívás a toldalékban. De ostoba nem vagyok. Ki nem szolgáltatom magam, annál több vagyok. Figyellek titeket. Ti ének. Mert nekem ti az vagytok. Ének. Kétértelmű zengések, többes értékek. Látom, ahogy megénekeltek engem némán, nem a hangról beszélek. Csak emlékezzetek, hogy tudom, hogy mennyire tudom kihasználni az embereket s ez nem hazugság, talán nem, de ha még mindig itt vagy, s olvasol, akkor sem lepleztem le magam, mert az intenció az enyém, de én nem írok. Én írom magam s most ne folyjunk bele irodalmi körökbe. Köröznek maguk felett, mint keselyűk a saját tetemük felett. És ez most csak egy hasonlat. Metafora. Abúzió. Ismétlés. Hiperbola s csupa minden kikerülés, mint ahogy én kerülöm ki magam, hogy magamról beszéljek, hogy magam mondjam, nem leplezem le magam előtt önmagam, nem olvasom vissza azt, ami én, amit én írtam.

Felkelek. Felveszek egy zöld pólót, egy bordó nadrágot. Nem túlzok, de valamiért vérfoltos. Nem érdekel. Most befogom a pofám, nem figyelem magam, túl fáradt vagyok. Nem beszélek. Csak felveszem szépen és egyszerűen a vérfoltos nadrágom és egy pillanatra azért belegondolok, hogy hogyan ölném meg magam. Hogy szeretném-e, ha vér folyna… talán. Talán. Holnaptól nem iszom. Az embert megviselik ezek. 

ÉS most lazuljunk el a kételyben.