Van az a fociközhely, hogy a labda kerek, ezért bármi megtörténhet, mely az ilyenkor beinduló futballhermeneutika, stúdióbölcsességek, kommentártüskék legsúlyosabb és legsemmitmondóbb állításaként újra meg újra felszínre kerül. Hova vezethet, ha egy kicsit jobban nekifeszülünk ennek klisének? A történés érzése, illetve a történelem jelenidejűsége – furcsa paradoxon –, hogy most történik, ez számít. Én nem is mindig a kedvenceim győzelmét várom, hanem hogy valami olyan legyen, ami még nem volt, így nagyjából mindig elégedett is vagyok. De az sem baj, ha majdnem ugyanaz történik, mint korábban, az is: valami. Szerintem itt egyfajta anyagi, afféle konkrét utáni vágyakozás munkál, mégpedig abban az értelemben, hogy e közben úgy érezni: az élet halad, zajlik.
Meg szokták kérdezni ugyanis a focival nem törődő ismerőseim, hogy miért olyan fontos ez, hogy a lehető legtöbb meccset élőben, és hogy ordítani és csapkodni közben, (Nagyapám tenyerének csattanása kilencvenhat nyarán!) meg komolyan venni, nekik a futbal (sőt: fotbal) nem létkérdés. Nekem olyan, hogy mindig tudnom, de legesleginkább éreznem kell, hogy most akkor éppen ki az aktuális világbajnok, legjobbcsatár, kinek hány vébécíme van, beérték-e a Ronaldot (a dagit) – ez meghatározza a hangulatomat.
Gyakorlatilag viszont az volna itt a kérdés, hogy ki a legjobb, hogy ki ennek a világnak a bajnoka. Azt lehetne mondani, hogy ez a dolog már elkezdődött két éve ősszel, mikor a selejtezőket elkezdték játszani, hogy már az is a világbajnokság, és nyilván így is van, s hogy ez itt csak a jutalom, melyen a legjobb harminckét csapat, a nézők számára afféle szigetélményt előállítva, mely nem is csak annyiban szigetszerű, hogy beszünteti a hétköznapokat, hanem annyiban, hogy kiemelt, „azonnali” esemény, a torna itt és most keretei között eldönti, hogy ki a legjobb. A kérdés azonban foglalkoztat, hogy tényleg ez derül-e itt ki? Fel lehet-e ezt a kérdést úgy tenni jogosan, pontosabban számít-e ez annyira annak tudatában, hogy négy év múlva újra fel kell majd tenni, vagy arra gondolva, hogy már nem először történik meg idén (spanyolok), ami az utóbbi években rendszeressé vált (franciák, olaszok), hogy az aktuális előző világbajnok már a csoportkörökben leszerepel és még a legjobb tizenhat közé sem jut be? Szóval egy kicsit úgy érezni, mintha nem is lenne igazából bajnok, hogy nem volna méltó hozzá. Persze nem így van.
Nincsen legjobb csapat és nincsen bajnok. Ha úgy lenne, mint az NBA-ban, meg a baseball-ban, hogy a döntő több mérkőzésen át tartana, mondjuk addig, míg az egyik válogatott meg nem veri minimum ötször, de legalább kettővel több alkalommal a másikat, az ugyan közelebb vinne bennünket valamiféle egzakt megállapításhoz, de még az is kevés volna, mert sok minden van, hogy a cipő, a napfény, a fűszálak, hogy betésztázott-e az európai csapat a mexikói meccs előtt, szóval sok-sok tényező, melyet a profik sem tudnak, hiába nagyon azok, teljesen kiküszöbölni. Nincsen legjobb csapat és nincsen bajnok, hanem valamiféle aktualitás van, jelen idő. Bajnokok története.
Az irodalom olvasásához tudom ezt hasonlítani, vagy akár a gondolkodáshoz, a filozófiához, és minden máshoz, aminek története van, mert ahogy a vébé előtt a győztes utáni vágy, úgy munkál bennem olvasás előtt a metafizikai igény, hogy most valamilyen választ megkapjak, valami véglegeset megtudjak, hogy az univerzum dolgai így végre aztán elrendeződjenek. És utána akkor meg is lehet halni, azt hiszem. Minden regény és focivébé után ez az érzés uralkodik. Majd aztán kiderül, mikor a jön a következő, hogy ez is csak egy fejezet volt.
Minden meccs utáni, közbeni italozás alkalmával eljutunk a srácokkal arra a pontra, hogy emlékszel-e, amikor kilencvennégyben, és hogy mi is volt a neve, ja igen, Ziege, vagy amire mindig rádöbbenünk, hogy a kilencvannyolcas volt a legjobb, és nem, nem csak azért, mert ott elkezdett a gyerekkor bezárulni, mert Romario oda már nem jöhetett, vagy mert az lett volna az életünkben az utolsó olyan pont, amikor még, mert fociznak, mert ők azok, még Neymart és C. Ronaldot is szerettük volna önzetlenül, nem, tényleg az volt. Ordítjuk bele az éjszakába a neveket és eredményeket, soroljuk a kezdőket, stb.. Szentimentális pillanatok. Emlékezés van, mondjuk fel a történelmet, és már ennek megvan a varázsa, és nehéz eldönteni, hogy ez a jobb, vagy élőben nézni és a részese lenni.
Jobb élőben. Mert az az érdekes az eseményben, amikor éppen történik, hogy olyankor belefeledkezünk, ráhagyatkozunk, jelen vagyunk és sodródunk benne, és tényleg csak az van, nincsen kérdezés és megfejtés, elmélet, csak szemlélés, meg a következő pár másodperc, nem kiáltunk neveket közben az éjszakába, legfeljebb egy kicsit hasonlítunk, és minden meccs után megtippeljük, hogy ki meddig jut majd. De azt hiszem, az a legszebb, hogy a magyarázatok nélküli puszta megtörténés, a esemény születése, a történelem, mely mindig zajlik körülöttünk, mert minden nem rég beállt esemény már az, s amit alig értünk, amit mindig így vagy úgy magyaráznak, most valamennyire függetlenedni látszik az érthetőségtől, interpretációktól, annyira közel van, hogy szinte tapinthatóvá válik, olyannyira élő és jelen idejű, hogy folyamatosan újra meg újra képes előállítani az értelmezés előtti pillanatot, állandó odafigyelésre kényszerítve így bennünket, feszültségben és eldöntetlenségben tartva. Ilyenkor, úgy hiszem, sikerül bepillantani abba a résbe, a pillanat vésetébe, kitölteni, de legalábbis érezni és megélni a hiányt, melyre a gondolkodók eddig leginkább csak rámutatni bírtak, de amit nem tudnak definiálni több ezer éve, hogy honnantól puszta, magában álló, fizikai és honnantól értelmezett a dolog.
Történetszerű elevenség és filozófiai merevség különbözik itt össze. Mert az említett metafizikai kényszer, hogy az abszolútat sikerüljön kijelölni, a bajnokot, a legjobbat, az igazit, itt nem kérdés már. Helyette a történés kínálkozik fel és az arra való emlékezés. Nem vitatható ugyanis el a most kieső spanyoloktól, hogy nyertek négy éve, az olaszok nyolc éve, hiába olyanok most, amilyenek. Azt hiszem a torna jelenidejűsége és annak történetiségére, történetére való odafigyelés, vagyis az ismétlés, feloldja a metafizikai igényt, a bajnok megnevezésének igényét. Csak bajnokok vannak. Ahogy nem létezik a világmindenség, a valóság egyetlen igaz metaforája sem, csak metaforák vannak.
A kalkulálhatatlanság, a kiszámíthatatlanság, a váratlanság, magyarán a valószínű és a konkrét közötti eltolódás, az elvárt és a tényszerű közti különbség az, amitől erőteljesen azt érezzük ilyenkor, hogy életben vagyunk. A kontrollálhatóság és kalkulálhatóság, a metafizikai bizonyosság, az örök bajnok kijelölése, az egyetlen metafora kimondása maga volna a halál. Ha ki lehetne jelölni egyetlen tökéletes pillanatot, melyben megnevezhetővé válna egy abszolút és mindenki által ellenjegyzett győztes, a világnak a bajnoka, akkor az idő berekesztődne, az emberiség elpusztulhatna, oda lenne a történet, oda lenne az élet. A világbajnokság a tulajdonképpeni élet-modell, a történés és a rögzült igazság közötti összeegyeztethetetlenség metaforája.
Nem is csinálok most egy hónapig mást, mint olvasok és meccset nézek – a világ is, a labda is kerek, tökéletes.