.

Virág jobban szeret élni, mint én bármikor. Ezt gondoltam, amikor megismertem.

Az arcán, mint könnyű pára, ült a derű.

Keskeny válla fölött dobta át a kiürült cigarettásdobozt.

Ha sírni kezdett volna, a könnyeitől megáradnak a folyók.

A folyó fölött a hidak hajlatai az éles délelőtti fényben.

Átugrom a járdára patakzó vizeletsugarat a Móricz Zsigmond körtéren.

Várok valakire a Délinél, egy hajléktalan ember a megállóban, valahogy beszélgetni kezdünk és elmeséli az életét. Ez évekkel ezelőtt, amikor még nem itt élek, nem rázom a fejem lesütött szemmel, ha aprót kérnek tőlem és elveszem a szórólapot.

Mintha az életem egy történet lenne, amiből bármikor kisétálhatok.

Szétválasztani a tyúkhúr, a cseresznyevirág és a még hűvös föld szagát.

Kormosra égett ház beszakadt oldalában harsogó zöld és élénksárga vérehulló fecskefű.

A Vadaskerti utca és a Hűvösvölgyi út üres kereszteződésében Virágra gondolok, aki mostanra szétszúrta magát heroinnal.

Látom őt harsogva nevetni és bokáig az esővízben.

Eső és köd a Múzeum körúton. A fák ágai fekete hajszálerek az égen.

Nem gondolok arra, először ott és azóta mindig, hogy miért nem tehettem semmit.

Tehetetlen darab hús a nyelv a szájban. Nem gondolok semmire.

Kinézek a világító repceföldekre a vonat ablakából.

Nem gondolok arra, hogy ha nem a heroin, akkor gyereket szült a férfinak, aki azon a mámoros éjszakán a sötét patakvíz alá nyomta a fejét miután megerőszakolta.

Isten, ha látta, az ölébe ejtette a kezét.

Akárhogy történhetett. Engem visznek tovább a szerepeim.

Az emléke fölbukik, ahogy törlöm föl a nedves hajcsomókat a fürdőszobában, aztán visszasüllyed megint.

(Bélyegkép: Edvard Munch. Fotó: Vajda Réka)