I.
Isten hozott a szív haláltáborában
itt szögesdrót burjánzik az ereken
és rettegő hiányt pumpál az izom
 
az én nevem Fájdalom,
ha közelebb jössz megfertőzlek
beborítalak és rádkövül
az, ami még hátramaradt
belőled
 
az én nevem Felejtés,
ha hozzám érsz
elporladsz, mint
test a krematóriumban
 
az én nevem Bánat
gödröt ás beléd
ez a név
 
hull az édes csonthamu
és barakkokba sűrüsödik
a vér
távolléted szétbomló
peremén
 
– mészízű árapályban állunk
a magány vasbeton
Appelplatzán
 
 
II.
az erek sikátorai
a test sötétjébe vezetnek
oda ahol a homály
sűrű és súlyos:
lassan mozdul, mint az alvadó higany,
mint kihalt lomha hüllők
az idő bélfodrain
 
eljön érted a Szívzabáló
nyúzókéssel közelít,
hogy kivágja belőled
ezt a nyálkás éjszakát
 
rádvillantja rozsdás vasfogait
lemarja arcodat mosolya
 
félelmed maroknyi üveggolyó
szóródik a linóleumon
 
az éhségállat pillantása felfeszít
és kieszi dobbanó húsod
a tátongó szívodút pedig kátránnyal tölti fel
 
 
III.
szíved rothadó
dögtemető
nem ismeri a zuhanás geometriáját
nem figyeli a terek ritmusát
nem látja a szűkülő vénák kék szépségét
 
az én szívem remegő
pánikkamra
rámzárul,
mint bőrre az állkapocs,
mint kagyló a gyöngyhalász
vézna ujjaira
 
az én szívem elhagyott
lapuló
taposóakna a földben
 
szíved bűzölgő
dögkút,
de
kiinám ha elérném
 
IV.
átkelni a szív sivatagán
egy urnával a kézben
 
mennyi vért szorít ki
a kamrákból
egy maréknyi Marrakes?
 
a vörös város közel
a szív kriptái mormognak
az olvadó homokban
 
veszett tevék ordítják tele
a szikkadó test magányát

kép: Bálint Endre – Leprás Angyal