Az Ugron Zsolna és Meskó Zsolt szerzőpáros által jegyzett, 2011-es megjelenésű Szerelemféltők két régi ismerős, egy férfi és egy nő egy éven át tartó levelezését tartalmazza. A levelek mellett a két szereplő, Anna és B., különböző műfajú szépirodalmi szövegeket is küld egymásnak, melyeknek alakjai szintén Anna és B. névre hallgatnak. A levelezés fejezetei az év hónapjai szerinti felosztásban olvashatóak. A fejezetcímeket/hónapneveket követően a bevezető minden alkalommal Kriza János Vadrózsák című székely népköltéseit tartalmazó gyűjtéséből közöl egy-egy verset.

 

Ahogy a fentiekből is látható, a szerzőpáros összetett szerkezet megvalósítását tűzte ki céljául, ez azonban némileg szét is feszíti a szöveg kereteit. A levelek olvasását folyton megszakítják a szöveg- és versbetétek, ezért igen sajnálatos, hogy éppen a levelek tűnnek a regény legkevésbé kidolgozott részeinek. Az egy éven keresztül írt szövegek kifejezetten unalmasak és vontatottak, a cselekményt a lehető legkisebb mértékben viszik előre szenvelgő hangnemükkel (ez kifejezetten az Anna által írt levelekre vonatkozik). Érdekes, hogy a B. által küldött levelek ehhez képest „hitelesebbek”, a közvetlen hangnem egyáltalán nem válik a leírtak kárára, lendületes stílusa több holtpontról is képes kimozdítani a regényszöveget.

 

A székely népköltések egyáltalán nem épülnek be szervesen a regénybe. Valószínűsíthető, hogy ez a formai megoldás már sok volt a kötetnek, hiszen egy ennyire eltérő regiszter bevonása a könyv olvasatába több erőfeszítést igényelt volna annál, hogy a hónapok nevei után egyszerűen beillesztik őket. Az azonban külön kiemelendő, hogy nem az Erdély-mítosz továbbépítésére vállalkoznak a szerzők – ahogy azt az Ugron Zsolna által írt, korábbi kötetben (Úrilányok Erdélyben) láthattuk –, amikor ezeket a verseket közlik, s ez mindenképpen pozitív ismérv.

 

A Szerelemféltők erőssége a már említett rövid prózai művek szerepeltetése. Noha ezeknek is igen hullámzó a színvonala, néhány visszatérő téma miatt igencsak figyelemreméltóak lehetnek. A férfi-nő problematika ugyan mindegyik történet alapját képezi, a közölt szövegek mintha időről időre azért felmutatnának néhány nagyon is releváns (társadalmi) kérdést. Itt nem elsősorban a már sokat emlegetett szingli-kérdésre gondolok, hanem például arra, hogy több történetben megjelenik a következő alapszituáció: a nagy szerelem ellenére a férfi mégsem akarja a megfogant gyermeket, míg a nő minden alkalommal meg akarja szülni, s aztán hol elvetél, hol mindketten belehalnak a szülésbe. Az elvetéltség metaforája nagyon erőteljesen átszövi a regény történéseit. Ezt látszik alátámasztani Meskó Zsolt néhány mondatos ajánlója is a borító hátoldalán: „A magyar társadalom kibeszéletlen közös múltjával küzd. Ez a múlt kibeszéletlen családi és egyéni történetekből áll össze. Régen a levelek és a naplók is segítették a mindennapok feldolgozását. A mi hőseink levelezése páros szembenézés a múlttal, önmagukkal.”

 

Meg nem valósult találkozók, kiégett házasságok/kapcsolatok, egymás melletti elbeszélések – ezek egytől egyig kiváló témák lehetnének. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a Szerelemféltők tulajdonképpen „mellébeszél”, ugyanis ezeknek a kérdéseknek csupán a felszínét mutatja meg, és valamiféle ködös, „ugye mindenki érti, hiszen megélte már egyszer”-tapasztalatra építve zárja rövidre őket. Nem is a megnyugtató feloldást várná adott esetben az olvasó, egyszerűen csak a komplexitásnak egy magasabb szintjét, hiszen az egész regény szerkezete is az összetettség ígéretét sugallja. Valójában azonban darabjaira hullik szét a mű, hiszen egyik kérdéskör sincsen sem nyelvileg, sem a témát tekintve rendesen kidolgozva, csak özönlenek a két szereplő egymásnak küldött művei.

 

A könyv első belső borítóján közölt ajánlások – Meskó Zsolt szövegének mintegy (ellen)párjaként –, Miklósa Erika, Wolf Kati, Szulák Andrea és Fullajtár Andrea tollából, utóbbit leszámítva egytől egyig a regény szerelemi szálainak és titokzatosságának kiemelését végzik el. Erre a borítók szövegein érzékelhető kettősségre utalnak a szerzői reflexiók is a szövegben, amelyek a túlromantizált, abszolút lehetetlen szerelmi szituációkat ironizálják („Mögöttük csak a szürke felhőoszlopok, rajtuk a kibukkanó nap aranyló, tört fénye. Megálltak. Mesés giccs volt, de mégis gyönyörű.”), miközben azért szép számmal találhatóak a saját szövegeikben is ilyen jellegű leírások.

 

Összességében tehát az lehet a benyomásunk, hogy nem döntötték el a szerzők, hogy szirupos szerelmi történeteket írnak vagy valóban társadalmi kérdéseket, egyéni traumákat feldolgozó, tematizáló, nyelvileg is színvonalas alkotásokat hoznak létre. Szövegszerű bizonyítékai ennek a könyvborító különböző járulékos elemei, a rengeteg műfaj egymásra halmozása a főszövegben, valamint a történetekből kiolvasható felszínes megoldási kísérletek. Ez az eldöntetlenség pedig különösen bosszantó, mert olyan érzetet kelt, mintha a szerzők mindenféle, de mindenesetre több típusú fórumnak is meg kívántak volna egyszerre felelni.

 

Ugron Zsolna – Meskó Zsolt, Szerelemféltők, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2011.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.