Arc és kő

 

Megfoghatatlan, töredezettségében, új nyelvként zengő szavaiban teljessé váló hang. Feltárhatatlan költészete a felettem állónak. Valaki, aki elfordul a köznapiságtól, a köznapiságban élő embertől, s önnön egyediségét, idegenségét magára vállalja. Visszavonul a „mindenki” világából, s egyéni létét teremti meg, melyet szavak által hitelesít, éltet. A költő szavai átalakulnak a műben, új értelemmel telítődnek, amelyek megismerésre és megértésre várnak.

 

A Valaki követ álmodik című vers egy olyan világot tár elénk, amelyben a valóságot az álom tapasztalata váltja föl, s ahol az Én csupán egy Valaki lesz, egy önmagától megfosztott valaki.

 

Itt játszódik le mindegyre a teremtés aktusa, ebben az elkülönülő világban, amelyben a mű megszületését az álom rejtélye váltja ki.  A nemlétezés felismerésének képtelensége miatt hanyatló társadalom felfokozott kontrasztban áll ezzal a világgal, amelyben a lét egyetlen feltételévé válik az álom, mely összecseng a teremteni, az élni és éltetni akarás visszatérő igényével.

 

Egymás után következő feltételek. Ha és majd. Válságra épülő valóságérzékelésből fakadó abszurditás – vers és valóság viszonya – megtapasztalhatatlan fizikum, megérthetetlen nyelviség.

 

A vers egy olyan immanens világot tár elénk, amelyben az álom képessége köré összpontosul a „cselekvés”. Az ember a hamu álmából születik, a „boldog hamu” ugyanis visszaemlékezik egykori formájára, de az ember múltja ismeretlen, idegen. Tehetetlensége, kilátástalan helyzete abból fakad, hogy a „semmiből” lett. Isten teremtménye, ez azonban nem nyilvánítható konkrét, valóságos ténynek. Mi az ember tehát? Szavai megsemmisülnek, üressé válnak. Netán mindig is „némán torlódó kövek” voltak, élettelen képződmények, amelyekbe az ember, képzelete által jelentést, értelmet gondolt. Mind az ember, mind szavai, mind pedig művészete csupán egy halandó illúzió.

 

Az ember játékot űz e világon, önmaga kicsinyes játékát. A képzelet, az irrealitás áldozataként bolyong, s észre sem veszi, hogy önmaga csapdájába hajlandó áldozatul esni. De „egyetlen napon”, „ha majd hamut álmodnak a kövek”, azaz minden elölről keződik, szembesülhet lényének jelentéktelen voltával, infantilis, naiv természetével. Ekkor azonban a tér megszűnik, s az  időtlenség kegyetlen tapasztalata „veszi át az uralmat”. Az ember legfájdalmasabb tapasztalata önmaga megálmodásának tudatosítása lesz.

 

Az ember megálmodja, megteremti önmagát, önnön világát, s ezáltal képzeleti világának rabjává teljesedik ki. Szavai ennek az imaginárius térnek a szüleményei csupán, önmaguk s egymás megálmodásában léteznek. Ez egy új világ gondolati megteremtését jelenti, mely sajátjának egy ugyancsak labirintusokkal teli, kiismerhetetlen, titokzatos, rejtélyes változata. A szavak sose válnak egységes egésszé, hiszen az emberi világ is csupán csak mint szerteágazó, kaotikus komplexum írható le. Az ember azonban mindegyre az egység megteremtésére törekszik, az „arc” felismerésére és létrehozására.

 

Egy megvalósulhatatlan álomba vetett hit a szabadság elvesztését, az egyén egy kilátástalan körbe való zártságát vonja maga után. A költő örök elhallgatásra kényszerül tehetetlenségében.

 

Kovács András Ferenc verséből egy önmagát megélő tartalom bontakozik ki. A szavak egy transzcendentális, álombeli világot tárnak az olvasó elé, ami végtére – az irrealitás, a nemlétezés gondolatának révén – egy demitizáló világ képével válik hasonlatossá. Egyéni nézőpontomból fakadó értelmezésem szerint a versben megragadható költő szavai által művének részesévé válik. A „világ”, a „nemzet” szavai között keresgél, míg rátalál azokra a szavakra, amelyeket versébe illesztve sajátjává formálhat. Átértelmezi a köztudatban létező nyersanyagként szolgáló szavakat, s egyedi stílussal látja el, melynek következtében magyarázatuk, megértésük értelmezésre vár. Az interpretátor feladata megfelelő jelentést társítani a vers szavai mellé. A szerző eggyé válik szavaival, élni kezd bennük. A Valaki követ álmodik című vers vonatkozhat akár erre a szerző-mű viszonyra. Ilyen értelmezésben a költés veszélyes feladatnak bizonyul, hiszen feltételezi a szerző teljes életének álomképpé, fikcióvá való átminősülését.

 

Ez a jelentés azonban kiterjeszthető az emberiség egészére, ugyanis az ember egy olyan szférában él, amely idegen számára, és életét arra áldozza, hogy megismerje ezt a gyökerektől mentes világot. Megpróbál, gondolkodó lény létére, magyarázatot találni a világ rejtett titkaira, ebbe a törekvésbe azonban belefullad.

 

Egy másik megközelítés szerint Kovács András Ferenc verse értelmezhető a művész különc életmódjának tragikus végkifejleteként is. A szerző alkotásának léte, fennmaradása egy tőle idegen egyén függvénye. Műve csupán a figyelmes olvasás, a megértés által teljesítheti elhivatottságát. A szerző megfelelő olvasó hiányában megsemmisül. A társadalomban dúló barbarizmus, illetve köznapiság azonban eltaszítja magától a „fejjebb” vágyó művészt. Ez az életérzés váltja ki a tarsadalom-egyén közti térbeli és időbeli távolság elmélyülését.

 

A költőnek meg kell küzdenie önmagával, birtokába kell vennie az eszményített, egységesnek vélt nyelvet, s önmagára utaltsága, illetve némasága ellenére meg kell szólalnia. Egy hangot követ, egy olyan belső, szubjektív hangot, amelyet csak ő hall, s amelyet úgy kell szavakba öntenie, hogy ezúttal más is meghallhassa. Kovács András Ferenc versét értelmezhetjük e folyamat nehézségeinek képi megformálásaként is.

 

„Ha majd” előtt

 

Kovács András Ferenc versének egészét átöleli a feltételes mód, s ez kiváltja a jövő idő használatát. „Valaki követ álmodik” – olvassuk a címben. Ki lehet ez a „valaki”? Az olvasó? A lírai hang? Esetleg egy harmadik személy? Én vagy Te? A versen végigvonul egy ok-okozati összefüggéshez hasonlító kompozíciós elem: „Ha majd hamut álmodnak a kövek, /s a boldog hamu embert álmodik, /valaki semmit – istent álmodik” – s ez végigvonul mind az öt strófán. A kő „álmával” indít a mű. Azonban ki vagy mi álmodhatta meg a követ? E rejtélyre a vers utolsó sora tér vissza: „egy álom semmit – embert álmodik, /a csend torkában lüktető követ.” Ez alapján a műben szereplő követ – a vers legfontosabb kompozícionális elemeként – az ember fizikai, illetve lelki szervezetének azon elemével hozom kapcsolatba, amely immár elhalt sejtek halmaza, élettelen szövetek, valamint megvalósulatlan álmok összesűrűsödése. A ki nem mondott szavak, az elfojtott gondolatok idézik elő a művész, a kimagasló egyén egyensúlyának megbomlását. A címben szereplő „Valaki” ezek szerint a hallgatás, a némaság áldozatává esett költővel azonosítható, aki „csend” következtében elveszítette önazonosságát.

 

A mű azonban sejtésszerű, jövőbeli „tragikus” következményre utal („Ha majd”). Azaz a költőt csupán a hallgatás fosztja meg személyiségétől, s mindez csupán előrevetített mozzanatként jelenik meg. A „most” határozószó („akárha most zuhanna egy tükör”) közelebb hozza az olvasóhoz a jelent, s ezáltal feszültséget teremtő hatást ér el, az utolsó strófában szereplő „egyszer” lexéma azonban visszahelyezi a lírai „történést” a mitikus, távoli síkba.

 

Kör-be

 

„A forma maga a vers. (…) A forma a művész léte, egzisztenciális hivatása, célja” ¹ – Gottfried Benn szavaival élve. Miképpen fonódik össze a forma és az ún. tartalom a Valaki követ álmodik című versben?

 

Kovács András Ferenc poézise mintha önmaga rabja volna. A benne megszólaló Én megrajzolja önnön labirintusát, mely labirintus egy új „útvesztőt” teremt meg, sajátját. Egy véget nem érő úton indul el, amelyen ha „halad”, visszaér a kiindulópontba. A semmibe. Bezártságot sugall a vers fő kompozíciós eszköze, az ismétlés.  Az ölelkező rím mintegy kihangsúlyozza a ciklikusságot, a „hang” (mely mögött „valaki” áll) tehetetlenségét, rezignáltságát. Az egymással rímelő sorok záró szavai azonosak (kövek-álmodik-álmodik-kövek, napon-útvesztő-útvesztő-napon, stb.), s az első, illetve az utolsó strófa hasonlatos szerkezetével együttesen a kiszabadulásnak, a szavak megszólaltatásának, a fellélegzésnek, a kör megszakadásának, s az új megteremtésének valószínűtlenségét törli el. A gondolati, a szerkezeti, a szó-, illetve a szószerkezet-ismétlések a rondó-szerű versformára emlékeztetnek, melynek alkalmazása a XIV. században vált divatossá (nagy művelője Villon). A régihez való visszatérés gondolata szintén a megújhodás képtelenségét, a függetlenség lehetetlenségét sugallják.

 

Valóban. Az egyén kitörése a társadalom köznapiságából, valamint a költő önmegteremtése maga az álom, a vágy.

 

Verselemzésem záró gondolataként Mihail Bahtyin A szó a költészetben és a prózában címűtanulmányának pár sorát emelem ki, mivel annak tömör megfogalmazását láthatjuk benne, aminek ez a rövid elemzés a demonstrálására törekedett: „A költői műfajokban a művészi tudat teljes egészében immanens a nyelvvel; közvetlenül, megszorítások és distanciák nélkül, teljes egészében ez utóbbiban fejezi ki magát. A költő nyelve – a költő vára: a költő a legvégsőkig, oszthatatlanul azon belül van, s minden formát, minden szót, minden fordulatot ezek közvetlen rendeltetésének megfelelően használ, vagyis úgy kezeli őket, mint saját elgondolásának tiszta, közvetítésektől mentes kifejezését.” ²

 

Kovács András Ferenc műalkotásában mintha köd borítaná az Én és a Te alakját. A „palackposta” ³ útvonala körülményesnek bizonyul. Elérkezik, olvasható, de az olvasás folyamata sok rejtélyt hordoz magával. A sorok gondos tördelése, egymás mellé helyezése, s ennek a két mozzanatnak a folyamatos ismétlődése lassan előtérbe helyezi a szavakat. Ezek a szavak azonban nem véletlenszerűen kerültek egymás mellé. A mű egészében nyer sajátos értelmet minden egyes szó, s ezáltal kezd kibontakozni a már említett „palackposta” üzenete.  

 

A művész életet ad versének. Saját életét. Ezt követően, ő csupán a versben lelhető fel, benne él. A verset tehát olvasni kell ahhoz, hogy újra meg újra életre keltsük a benne lakozó szellemet. A mi feladatunk ebből a zárt szférából való kiemelése. Azonban a vers felolvasása maga után vonja az Én hangjának a sajátos, szubjektív hullámzását, dallamosságát. A szó az örök metamorfózis áldozatává válik. Az Én birtokába veheti, sőt eggyé válhat vele. Veszélyes játékot űz az interpretátor. A hang nem válhat teljes mértékben sajátjává. Árnyaltnak kell maradnia. Feladata nem egy új vers létrehozása, hanem a már megírt műalkotás életrekeltése. Ezzel a feladattal állítottam szembe önmagamat, a félelem gondolatával mindvégig kísértve.