Király László összes bejegyzése

Bejegyzések

Néhány exemplum Caesarius Heisterbacensis apát Csodás történeteiből

Hozzászólás most!

Az apát és a horkoló szerzetesek

Egy ünnepnapon Gevard apát, a mostani apátunk elődje a káptalanban megfedett bennünket. Látta ám, hogy közben néhány testvér alszik, de mintha ez nem lett volna elég, néhányukat még horkolni is hallotta. Erre az apát így kiáltott fel: “Most jól figyeljetek ide, testvérek! Egy új, egészen nagyszerű történetet akarok nektek elmesélni. Egyszer volt egy király, Artúrnak hívták.” Innen már nem is folytatta a történetet, hanem így szólt: “Látjátok, testvérek siralmas állapototokat? Amikor az Istenről beszéltem nektek, elaludtatok. De ahogy néhány lényegtelen szót fűzök a mondandómhoz, rögvest felébredtek és kíváncsian hegyezitek a fületeket.” (…)

 


Belek a tetőcserepeken, avagy hogyan kockázott az ördög a lovaggal?

Soestban, a kölni egyházmegyében lakott egy Thiemo nevezetű lovag, aki oly szenvedélyesen szeretett kockázni, hogy sem éjjel sem nappal nem tudta magát a játéktól megtartóztatni. Mindig pénzeszacskót hordott magával, hátha találkozik valakivel, aki szívesen leül vele játszani. Thiemo oly ügyes és szerencsés játékos volt, hogy szinte mindenkit megkárosított. Mivel Istennek igen visszatetsző az ilyen játék, ami haragnak, irigységnek, civakodásnak és mindenféle kárnak szülőanyja, az ördög engedélyt kapott, hogy játsszon vele, s kifossza a lovagot, aki már annyi mindenkinek bajt okozott, s annyi pénzeszacskót kiürített.
Egy éjszaka megjelent az ördög szenvedélyes játékos képében, egy teletömött pénzeszacskóval a hóna alatt belépett a lovag házába, és leült vele játszani. Sok aranyat dobott az asztalra, és nyert. Mivel minden játéknál mellé szegődött a szerencse, s a másik már minden pénzt elveszített, Thimeo dühösen felkiáltott: “Csak nem az Ördög vagy te?” Erre az ördög: “No elég volt a játékból, mindjárt itt a reggel, nekünk meg mennünk kell.” Ezzel felnyalábolta a lovagot, és a tetőn át azonmód kivonszolta a házból. Az éles tetőcserepek irgalmatlanul szétkaszabolták és kiszaggatták a lovag beleit. Hogy mi lett aztán a testtel, hogy hova dobta az ördög, azt sem a fia, sem más halandó, aki Thimeót ismerte, nem tudta megmondani. Reggel megtalálták a cserepeken akadt beleket és elástak a templomkertben. Bár az ördög itt a földön szolgáinak boldogulását segíti, de a végén mindig megcsalja őket.


Miként repülte át Dietrich testvér az ördöggel Lübeck városát?

A Soestből származó Dietrichtől, aki ma a mi laikus testvérünk, hallottam ezt a történetet. Lübeckben, ifjú korában igen megkívánt egy lányt, egyik barátja pedig megígérte, hogy megszerzi neki. A lány rá is állt a dologra, s amikor Dietrich már abban reménykedett, hogy vele töltheti az éjszakát, el is ment hozzá, de a barátja csúfot űzött belőle, mert aznap éjjel ő is a leánynál mulatta magát. Mikoron rájött, hogy csúnyán becsapták, mérgében így kiáltott: “Az ördög, aki engem ide hozott, vigyen is vissza innen!” Akit szólított, annak több sem kellett, azonmód megjelent, felnyalábolta Dietrichet és a magasba emelkedett vele. Miután átrepült vele a városon, az egyik tó partján durván a földre tette, majd ezt mondotta: “Szerencséd, hogy annak idején rendjén megkereszteltek, mert különben nyomban megölnélek.” Amikor az ördög újra felnyalábolta, s a magasba emelkedtek, Dietrich, ha ügyetlenül is, de keresztet vetett. Az ördög erre azon nyomban eleresztette, ő pedig a földre zuhant, s úgy megütötte magát, hogy elájult és vért hányt. Valamivel később magához tért, kipihente magát, négykézláb a vízhez mászott, megmosta az arcát, és nagy üggyel-bajjal visszavánszorgott a lakhelyére. Amikor belépett a házba, s meglátta a fényt, újra eszméletét vesztette. Gyorsan hívtak egy papot, aki felolvasta a János evangélium elejét, és imádságaival megvédte az ördög támadásától. Az eset után Dietrich szerencsétlen teste egy éven át egyfolytában remegett, ha inni akart, még a poharat sem tudta a kezében tartani. Azt mondja egyébként, hogy amikor az ördög elragadta magával és a testét szorongatta, látta a holdfényben Szent Miklós templomát és a város valamennyi épületét. Hasonló dolog esett meg a soesti Henrikkel is a harmadik könyv tizenegyedik történetében, akit az ördög éjjel elrabolt, átrepült vele Szent Patrik kolostora fölött, majd ledobta a legelőre.
Ennyire gonosz és veszedelmes a démonok természete.

(Hammerstein Judit fordításai)

Bejegyzések

Csellengők földjén

Úristen! Néhány lépést hátrálok, majd nekiütközöm a falnak és beverem a fejem. Azt hiszem, öklendeznem kell, és mire észbe kapok, már négykézláb vagyok, de nem jön ki semmi a torkomon. A szememet tágra nyitom, és nagyot kortyolok a szobában ragadt levegőből.

Nem tudom felfogni ezt az egészet. Minden olyan gyorsan történt. Soha nem jöttem ki jól az apámmal. Mindig rám támadt, ellenséges volt, és egy jó szava nem volt hozzám. De azért nem akartam megölni. Nem, biztos csak álmodom.

Az előbb idejött, láthatóan valamin felidegesítette magát, talán épp nem jött össze az este, vagy csak a tükörbe nézett és nem tudta elviselni, milyen ember is ő. Elkezdett lökdösni. Az arcán nem látszott düh, inkább csak szórakozás utáni vágy, és durva, állati kíváncsiság. A fejemre zúdított mindent. Én vagyok az oka, hogy anya itt hagyott bennünket, nem tudja, miért jöttem egyáltalán a világra. A város tele van hozzám hasonló szerencsétlenekkel, miért élősködöm még mindig a nyakán, ideje lenne eltűnnöm innen. Azt mondta, nagyot csalódott bennem, mint a fiában, de ami a legjobban zavarja, hogy még most se állok ki magamért, mint egy férfi. Gyere, üss meg kölyök. Te puhapöcsű puhány! Ne kímélj, mert én se foglak, és pofon vágott. Elterültem a földön.

A világ rákfenéje vagyok, mondta. A többi kölyökkel együtt, akik az utcát róják. Hát miért nem mész hozzájuk? A felnőtteket meg hagyjátok békén! Ekkor valami kattant bennem. Mint ahogy az óramutató kattan a csendes, hideg éjszakában. Szinte kívülről láttam, hogy a szemem vérben forog. Nem is értem, hogyan történhetett, de gyorsan a fiókhoz ugrottam és kirántottam az első éles tárgyat, ami a kezembe került: egy teljesen hétköznapi kenyérvágó kést, recés élűt. A hangomra már most nem emlékszem, az egész jelenet, mint a némafilm játszódott le előttem. Szinte transzban voltam. Kívülről érzékeltem, hogy a kezem megindul és belefúródik a meleg húsba, a bordák közt áthatolva egyenesen apám szívéig. Láttam a szemét, ahogy kihuny benne a fény. Mint egy robot, amit hirtelen kikapcsoltak, összeomlott. A kést kirántottam és elkezdett szivárogni a vér. Sok vér.

Néhány lépést hátráltam és összegörnyedtem. Még mindig itt vagyok, a fal mellett, a földön. Nem tudok felkelni. A gyomrom lüktet, nem tudom, hogy történhetett ez! Az egyik pillanatban, még teljesen a saját uralmam alatt voltam, aztán, mintha valami felrobbant volna. Itt fekszik előttem az apám, holtan. Soha nem szerettem, még csak nem is kedveltem. Mégis ő volt, akihez még ragaszkodhattam az életben. Nem mintha sok közös percem lett volna vele. Mindig sértegetett, egyfolytában azt mondta, anya miattam ment el örökre. Én vagyok a hibás, meg se kellett volna születnem. Összehúzom a lábaimat, és gubbasztok a sötétben.

Pedig azt hittem már minden megoldódik. Bár nem bírtuk elviselni egymást, azért megtaláltuk a megoldást: alig találkoztunk, pedig egy fedél alatt laktunk. Hosszú ideig bent volt a rádiónál, sokszor haza se jött, olyan is előfordult, hogy hetekig nem találkoztunk. Asszem rájött, hogy ez lesz a legjobb. Mindig hagyott itthon pénzt, hogy azért ne vesszek éhen, de igazából le se szart. Most meg egyszerűen felrúgta ezt a kis hallgatólag megállapodást, én meg … Istenem, még mindig nem tudom felfogni!

Próbálok lábra állni, de a csontjaim remegnek. Hevesen paskolom az izmaimat, a térkalácsomat, minden porcikámat, mire végre fel tudok állni, de majdnem vissza is hanyatlok, mikor apámra tekintek. Üres tekintet, mégis erre felé néz. A padlón a vér, mint valami kis patak, minden kis repedésnél irányt vált. Most mit tegyek?

Nem maradhatok itt. Az agresszív kiskorúakat nagyon szigorúan büntetik. Csak történeteket hallottam, de már attól is kiráz a hideg, hogy valami beteg gyerekvadász kezébe kerülhetek. Nem, nem maradhatok itt. El kell tűnnöm, minél előbb. De azért az apámat csak nem hagyhatom így itt heverni.

Mindig szerdánként jön hozzánk a takarító, hogy legalább egy kis rend legyen utánam, gondolom. Ha ezt így megtalálja, azonnal riasztja a hatóságokat, rosszabb esetben az információ elakad valamelyik telefonosnál, és nem a rendőrök, hanem rögtön a vadászok erednek a nyomomba. Valamit tennem kell, de mit? Hátulról óvatosan megragadom apámat. Nehezebbre számítottam, a testet viszonylag könnyen el tudom húzni a szobájáig. Talán a gardróbban ideiglenesen el tudom rejteni. Igen, valamivel kitámasztom, és az ajtajánál kitömöm ágyneművel. Talán így nem találják meg azonnal. A takarító nem szokott apámhoz bejárni, csak a nappalit, a konyhát, a vendégszobákat és a szobámat takarítja. Apa erre mindig kényes volt. Talán ez most hasznos lehet. Betuszkolom apámat a gardróbba, a falhoz próbálom támasztani, de csak nagy nehézségek árán marad a helyén. Ráfeszítem az ajtót.

A padlón borzalmas, rozsdaszínű vérfolt kúszik a konyhától a szobáig. Gyorsan előkeresem a felmosót, és megpróbálom eltüntetni a nyomokat. Még nem száradt meg a vér, mégis szinte hisztérikusan vakarom a padlóra folyt cseppeket. Amikor feltakarítóm a padlót, már csak a kés árulkodik a borzalmas tettemről. Még mindig nem hiszem el! Ezzel a késsel… nem értem. Én soha nem akartam bántani apát! Csak egy nyugodtabb életet akartam, de… Majdnem újra öklendezni kezdek, de erőt veszek magamon és megpróbálom elmosni a kést. Majd útközben eldobom valahol.

Gyorsan megpróbálok összepakolni. Próbálom csak a legfontosabb dolgokat magammal vinni. Egy közepes méretű Samsonite bőröndbe teszek váltásruhákat, egy kis kaját a hűtőből, ami nem romlandó, meg egy teli ásványvizes palackot. A mobiltelefonomat nem merem elhozni, bármikor be tudnák mérni, hol vagyok, még akkor is, ha kikapcsolom. Vagy repülőmódba teszem. A tévében láttam, hogy így is rátalálhatnak az emberre. A híradóban mutatták, vagy már nem tudom. Nem is lényeges. Inkább a régi discmanemet teszem el, még soha nem hagyott cserben, talán most is jól jön majd. Szerencsére a kedvenc zenéim lemezen is megvannak. A legtöbben manapság a jpop-rockot szeretik, de én még mindig a klasszikus rockra és a jazzre bukom.

Jut eszembe, valahol pénzt is kell találnom. Nem tudom, apa hol tarthatja a tárcáját, de nagyon remélem, hogy nem a zsebében volt. Megpróbálom átkutatni a kabátját, és meg is találom. Nem túl sok, pár tízezer forint de talán néhány napi szállásra elég lesz.

Elég fiatal vagyok, de sokak szerint már simán kinézek tizenöt-tizenhatnak is. Talán legjobb lesz, ha néhány ruhát is elhozok apa szekrényéből, könnyebben kapok szállást, ha felnőttesebb ruhákat hordok. Mindenképpen meg kell próbálnom kivenni egy szobát, itt nem maradhatok, ha itt bújok el valahová, abból semmi jó nem származhat. Se-perc alatt kiszagolnak a vadászok, aztán mehetek valamelyik nevelőintézetbe, ami rosszabb a pokolnál, de az is lehet, hogy halálra ítélnek. Valamelyik forgalmasabb csomóponton felkötnek, mondjuk a Deákon vagy Széll Kálmán téren, hogy elijesszék a gyerekbűnözőket. Nem mintha használna, legalábbis az esti híradó mindig azt harsogja, hogy a bűnözés csak nő, csak nő. Lehet igazuk van, pont most követtem el a legnagyobb bűnt, amit ember elkövethet.

Megpróbálok felhívni egy taxitársaságot, de a kezem nagyon remeg, mindig elütöm a gombokat. Végül inkább a gyaloglás mellett döntök. Meleg kabátot húzok, és sapkát veszek, kint ugyanis óriási pelyhekben szakad a hó. Még utoljára körülnézek a házban.

Az egész olyan, mintha semmi se történt volna. Minden szép tisztának tűnik. A padló fényes, a ház üres. Mindig ilyen szokott lenni, mikor egyedül vagyok itthon. És olyan elég gyakran van. Talán tényleg csak álmodtam az egészet. Lehet, nem is öltem meg apát. Csak hallucináltam. Azt hallottam, nem ritka, hogy egyes helyeken megfertőződik a víz, és az emberek mindenféléket látnak. De végül még sem merek benézni a gardróbba. Ha tévedek, ismét szembe kell néznem azokkal az élettelen, mégis kárörvendő szemekkel, és azt nem bírnám ki. Legjobb lesz, ha már most indulok.

Egy pillanatig tétovázok, ahogy a hideg kilincsre helyezem a kesztyűs kezemet, majd idegesen becsukom az ajtót és kilépek a nagy fehérségbe. Nagyon hideg van, a hó a csontomig hatol, nem tudom hová mehetnék.

2.

Bár már elállt a hóvihar, mégis nehezemre esik vezetni a felgyülemlett fehér szarban. A verda felbőg, ahogy megpróbálok kikecmeregni a latyakból, majd ráhajtok az útra. Varjú bambán nézi a nagy fehérséget, mint aki minimum most lát először havat. Ujjaival dobol a kesztyűtartón az I Shot the Sheriff dallamára, és nagy szerencséje van, hogy ezúttal nem próbálja meg elénekelni a refrént, mint a legutóbb. Varjú nem túl okos, de úgy tűnik azért tanulékony.

Sokan kérdezik, hogy ha ennyire baromállat, ennyire egy hülye, mégis miért ő a társam. Azaz igazság, hogy magam se tudom. Talán már megszoktam, talán szórakoztat a butaságával, nem tudom. Tényleg. Persze vitathatatlanul van tehetsége a vadászathoz. Senki se gondolná, de ez a nagydarab melák úgy fut a kölkök után, mint az agár. Magam se hittem, hogy ennyire gyors lehet egy ekkora hústorony, de hát a szemem nem hazudik. A szaglásáról ne is beszéljek! Hihetetlen a szagfelismerő képessége. Talán a kokain teszi, nem tudom, de valami istenadta tehetség. Szóval hasznos társ, mit szépítsek.

Lassan megérkezünk a Süveg utcához, ahonnan a bejelentést kaptam az egyik fedőcégtől. Gyakran alkalmazunk takarítókat, főleg elterelés vagy hullarejtés céljából, de az igen csak ritka, hogy egy mezei takarító tegyen bejelentést egy új prédáról. Olyan prédáról, amiről valószínű még a sünök se tudnak.

Lendületesen leparkolok, majd nyakon vágom Varjút, hogy megérkeztünk. Egy gyönyörű ház előtt állunk, igazi családi mesefészek. Kicsit irigykedem erre a csávóra, hiszen egy családi ház a város külső részén, hát nem semmi, de persze nincs mit irigyelni egy halott ember sorsán. A kontakt már várhatott minket, ugyanis mikor csöngetek, azonnal nyílik az ajtó.

– Jó napot, én Karvaly hadnagy vagyok, ő meg itt a társam, Varjú. Itt van a holttest?

Az öreg nő bólintott, majd rögtön egy markáns, férfias szobába vezetett minket. A fal levendula színű volt, melytől brutálisan elütött a gardróbból kilógó kicsavarodott test. A szürke padlószőnyegbe fekete vér ragadt. Kár érte.

– Hogyan talált rá?

– Tudják, már évek óta takarítom a Kafka házat, de…

– Lehetőleg rövidebben, értékes az időnk.

– Szóval mikor ma reggel jöttem takarítani, ugye minden szerdán… szóval az ajtót nyitva találtam. Furcsálltam is, hiszen az úr mindig gondosan, kétszer fordítja el a zárat, az úrfi meg mindenben követi az úr szokásait… szóval ma mikor megérkeztem, és elfordítottam a kilincset, azonnal nyílt a zár. Beléptem, de semmi nem tűnt fel így elsőre. Talán egy kicsivel kevesebb mosogatnivaló és szennyes ruha volt, de nem is gondoltam volna… amikor az úrfi szobájába léptem, kezdtem gyanakodni, ugyanis annyi szép ruhája van az úrfinak, most meg mintha üres lett volna a szekrény. Körül is néztem a házban, és az úr szobája előtt valami borzalmas bűz csapta meg az orromat. Megpróbáltam benyitni és legnagyobb meglepetésemre nyitva volt az ajtó, ami szinte soha nem esett meg azelőtt. Kafka úr mindig nagyon körültekintő ez ügyben, utálja, ha a magánszférájába… már az úrfit is elverte párszor emiatt. Azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben, orrfacsaró bűz csapta meg az orrom, és mikor kinyitottam a gardróbajtót, hát… látják, nem? Borzalmas! Hová fajul még ez a világ! Ha egy olyan tisztességes férfit, mint Kafka úr… el se tudom képzelni.

– Nyugodjon meg, asszonyom. Elkapjuk a pré… az elkövetőt. Nem igaz, Varjú?

– De, főnök, naná, a főnöknek mindig igaza van.

– Kérhetnénk valamit, amin rajta van a fiú szaga? Valami ruha lenne a legjobb.

– Nem tudom, hogy az úrfi hagyott-e itt valamit, de mindjárt megnézem.

Mikor végre feltotyogott az emeletre, közelebbről is megvizsgáltam a hullát. Középkorú férfi, hatalmas, nyílt sebbel a mellkasán, a penge egyenesen a szívet érte. Legalább nem szenvedett sokat. A pofám leszakad, ezek a mai kölkök nem szaroznak. Egyetlen, pontos döféssel. Hihetetlen!

– Ezt nézd meg, Varjú!

– Húú! – füttyentett. – Biztos olyan erővel döfte meg, hogy a szegény flótás a gardróbban landolt!

– Ne légy hülye! A konyhából vonszolta ide. Te nem látod? Ja, persze, neked nincs szemprotézised. Tudod, Varjú, a tapasztalat, a tapasztalat.

Persze nem éppen kellemes tapasztalat, de hagyjuk is ezt. Tisztán látható, hogy a testet utólag vonszolták ide, a konyha irányából, valószínű a gyilkos fegyver is valamelyik konyhai kés lesz. Varjúval át is megyünk, hátha rátalálunk a fegyverre, azonban erre kevés esélyt látok. A préda nyilvánvalóan magával vitte a kést. Vagy azért, hogy megszabaduljon tőle, vagy pusztán önvédelmi szándékból. Végül is a szúrásból ítélve elég jól érthet a használatához, nem lepődnék meg, ha már előtte is ölt volna. Mindenképp le kell futtatnom az adatbázisunkban.

– Csak ezt találtam. Egy mosatlan trikó, talán edzéshez használta…

– Tökéletes. Minél használtabb, annál jobb. Készülj Varjú, valóságos illatorgiában lehet majd részed. Mit is mondott, hogy hívják a fiút?

– Kafka Tamás. A kis Tomi. Olyan rendes srácnak…

– Nyugodjon meg, asszonyom, biztos vagyok benne, hogy hamarosan elkapjuk. Csak nem hagyhatjuk, hogy ilyenek kószáljanak Budapest utcáin. Szociopaták és tömeggyilkosok. De aggodalomra semmi ok. Eddig, amire rárepültem, mindig a karmaim közt végezte.

– Rárepült? Karvaly úr, biztos, hogy maguk a rendőrségtől vannak?

– Száz százalék asszonyom. Most pedig ha megengedi, tájékoztatnánk a központot a helyzetről. Nyilván megérti.

– Hát persze, hát persze.

Majdnem meg is feledkeztem róla, hogy a kontaktjaink legtöbbje nem is tudja, hogy a vadászoknak dolgoznak. Ez a rendszer már csak ilyen. A leghasznosabban a munkát úgy végzi el az ember, hogy nem is tud a munkájáról. Varjú aztán igazán szerencsés ez ügyben, nem fenyegeti a veszély, hogy bármit is tudna, bármiről is. De ez az ügy, az új préda… érdekesnek tűnik. Tényleg biztos vagyok benne, hogy elkapjuk. És nagyon remélem, hogy nem lesz könnyű dolgunk, mint ahogy a nagy ragadozók, én is szeretem az előjátékot. Talán meg kéne kérnem Varjút, hogy írja meg a kalandjaimat. Mint Dr. Watson Sherlock Holmes eseteit. Persze van itt egy bökkenő: egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Varjú egyáltalán tud írni.

(Illusztráció: Angelo Musco)

Bejegyzések

Megálmodott önvilágban

Arc és kő

 

Megfoghatatlan, töredezettségében, új nyelvként zengő szavaiban teljessé váló hang. Feltárhatatlan költészete a felettem állónak. Valaki, aki elfordul a köznapiságtól, a köznapiságban élő embertől, s önnön egyediségét, idegenségét magára vállalja. Visszavonul a „mindenki” világából, s egyéni létét teremti meg, melyet szavak által hitelesít, éltet. A költő szavai átalakulnak a műben, új értelemmel telítődnek, amelyek megismerésre és megértésre várnak.

 

A Valaki követ álmodik című vers egy olyan világot tár elénk, amelyben a valóságot az álom tapasztalata váltja föl, s ahol az Én csupán egy Valaki lesz, egy önmagától megfosztott valaki.

 

Itt játszódik le mindegyre a teremtés aktusa, ebben az elkülönülő világban, amelyben a mű megszületését az álom rejtélye váltja ki.  A nemlétezés felismerésének képtelensége miatt hanyatló társadalom felfokozott kontrasztban áll ezzal a világgal, amelyben a lét egyetlen feltételévé válik az álom, mely összecseng a teremteni, az élni és éltetni akarás visszatérő igényével.

 

Egymás után következő feltételek. Ha és majd. Válságra épülő valóságérzékelésből fakadó abszurditás – vers és valóság viszonya – megtapasztalhatatlan fizikum, megérthetetlen nyelviség.

 

A vers egy olyan immanens világot tár elénk, amelyben az álom képessége köré összpontosul a „cselekvés”. Az ember a hamu álmából születik, a „boldog hamu” ugyanis visszaemlékezik egykori formájára, de az ember múltja ismeretlen, idegen. Tehetetlensége, kilátástalan helyzete abból fakad, hogy a „semmiből” lett. Isten teremtménye, ez azonban nem nyilvánítható konkrét, valóságos ténynek. Mi az ember tehát? Szavai megsemmisülnek, üressé válnak. Netán mindig is „némán torlódó kövek” voltak, élettelen képződmények, amelyekbe az ember, képzelete által jelentést, értelmet gondolt. Mind az ember, mind szavai, mind pedig művészete csupán egy halandó illúzió.

 

Az ember játékot űz e világon, önmaga kicsinyes játékát. A képzelet, az irrealitás áldozataként bolyong, s észre sem veszi, hogy önmaga csapdájába hajlandó áldozatul esni. De „egyetlen napon”, „ha majd hamut álmodnak a kövek”, azaz minden elölről keződik, szembesülhet lényének jelentéktelen voltával, infantilis, naiv természetével. Ekkor azonban a tér megszűnik, s az  időtlenség kegyetlen tapasztalata „veszi át az uralmat”. Az ember legfájdalmasabb tapasztalata önmaga megálmodásának tudatosítása lesz.

 

Az ember megálmodja, megteremti önmagát, önnön világát, s ezáltal képzeleti világának rabjává teljesedik ki. Szavai ennek az imaginárius térnek a szüleményei csupán, önmaguk s egymás megálmodásában léteznek. Ez egy új világ gondolati megteremtését jelenti, mely sajátjának egy ugyancsak labirintusokkal teli, kiismerhetetlen, titokzatos, rejtélyes változata. A szavak sose válnak egységes egésszé, hiszen az emberi világ is csupán csak mint szerteágazó, kaotikus komplexum írható le. Az ember azonban mindegyre az egység megteremtésére törekszik, az „arc” felismerésére és létrehozására.

 

Egy megvalósulhatatlan álomba vetett hit a szabadság elvesztését, az egyén egy kilátástalan körbe való zártságát vonja maga után. A költő örök elhallgatásra kényszerül tehetetlenségében.

 

Kovács András Ferenc verséből egy önmagát megélő tartalom bontakozik ki. A szavak egy transzcendentális, álombeli világot tárnak az olvasó elé, ami végtére – az irrealitás, a nemlétezés gondolatának révén – egy demitizáló világ képével válik hasonlatossá. Egyéni nézőpontomból fakadó értelmezésem szerint a versben megragadható költő szavai által művének részesévé válik. A „világ”, a „nemzet” szavai között keresgél, míg rátalál azokra a szavakra, amelyeket versébe illesztve sajátjává formálhat. Átértelmezi a köztudatban létező nyersanyagként szolgáló szavakat, s egyedi stílussal látja el, melynek következtében magyarázatuk, megértésük értelmezésre vár. Az interpretátor feladata megfelelő jelentést társítani a vers szavai mellé. A szerző eggyé válik szavaival, élni kezd bennük. A Valaki követ álmodik című vers vonatkozhat akár erre a szerző-mű viszonyra. Ilyen értelmezésben a költés veszélyes feladatnak bizonyul, hiszen feltételezi a szerző teljes életének álomképpé, fikcióvá való átminősülését.

 

Ez a jelentés azonban kiterjeszthető az emberiség egészére, ugyanis az ember egy olyan szférában él, amely idegen számára, és életét arra áldozza, hogy megismerje ezt a gyökerektől mentes világot. Megpróbál, gondolkodó lény létére, magyarázatot találni a világ rejtett titkaira, ebbe a törekvésbe azonban belefullad.

 

Egy másik megközelítés szerint Kovács András Ferenc verse értelmezhető a művész különc életmódjának tragikus végkifejleteként is. A szerző alkotásának léte, fennmaradása egy tőle idegen egyén függvénye. Műve csupán a figyelmes olvasás, a megértés által teljesítheti elhivatottságát. A szerző megfelelő olvasó hiányában megsemmisül. A társadalomban dúló barbarizmus, illetve köznapiság azonban eltaszítja magától a „fejjebb” vágyó művészt. Ez az életérzés váltja ki a tarsadalom-egyén közti térbeli és időbeli távolság elmélyülését.

 

A költőnek meg kell küzdenie önmagával, birtokába kell vennie az eszményített, egységesnek vélt nyelvet, s önmagára utaltsága, illetve némasága ellenére meg kell szólalnia. Egy hangot követ, egy olyan belső, szubjektív hangot, amelyet csak ő hall, s amelyet úgy kell szavakba öntenie, hogy ezúttal más is meghallhassa. Kovács András Ferenc versét értelmezhetjük e folyamat nehézségeinek képi megformálásaként is.

 

„Ha majd” előtt

 

Kovács András Ferenc versének egészét átöleli a feltételes mód, s ez kiváltja a jövő idő használatát. „Valaki követ álmodik” – olvassuk a címben. Ki lehet ez a „valaki”? Az olvasó? A lírai hang? Esetleg egy harmadik személy? Én vagy Te? A versen végigvonul egy ok-okozati összefüggéshez hasonlító kompozíciós elem: „Ha majd hamut álmodnak a kövek, /s a boldog hamu embert álmodik, /valaki semmit – istent álmodik” – s ez végigvonul mind az öt strófán. A kő „álmával” indít a mű. Azonban ki vagy mi álmodhatta meg a követ? E rejtélyre a vers utolsó sora tér vissza: „egy álom semmit – embert álmodik, /a csend torkában lüktető követ.” Ez alapján a műben szereplő követ – a vers legfontosabb kompozícionális elemeként – az ember fizikai, illetve lelki szervezetének azon elemével hozom kapcsolatba, amely immár elhalt sejtek halmaza, élettelen szövetek, valamint megvalósulatlan álmok összesűrűsödése. A ki nem mondott szavak, az elfojtott gondolatok idézik elő a művész, a kimagasló egyén egyensúlyának megbomlását. A címben szereplő „Valaki” ezek szerint a hallgatás, a némaság áldozatává esett költővel azonosítható, aki „csend” következtében elveszítette önazonosságát.

 

A mű azonban sejtésszerű, jövőbeli „tragikus” következményre utal („Ha majd”). Azaz a költőt csupán a hallgatás fosztja meg személyiségétől, s mindez csupán előrevetített mozzanatként jelenik meg. A „most” határozószó („akárha most zuhanna egy tükör”) közelebb hozza az olvasóhoz a jelent, s ezáltal feszültséget teremtő hatást ér el, az utolsó strófában szereplő „egyszer” lexéma azonban visszahelyezi a lírai „történést” a mitikus, távoli síkba.

 

Kör-be

 

„A forma maga a vers. (…) A forma a művész léte, egzisztenciális hivatása, célja” 1 – Gottfried Benn szavaival élve. Miképpen fonódik össze a forma és az ún. tartalom a Valaki követ álmodik című versben?

 

Kovács András Ferenc poézise mintha önmaga rabja volna. A benne megszólaló Én megrajzolja önnön labirintusát, mely labirintus egy új „útvesztőt” teremt meg, sajátját. Egy véget nem érő úton indul el, amelyen ha „halad”, visszaér a kiindulópontba. A semmibe. Bezártságot sugall a vers fő kompozíciós eszköze, az ismétlés.  Az ölelkező rím mintegy kihangsúlyozza a ciklikusságot, a „hang” (mely mögött „valaki” áll) tehetetlenségét, rezignáltságát. Az egymással rímelő sorok záró szavai azonosak (kövek-álmodik-álmodik-kövek, napon-útvesztő-útvesztő-napon, stb.), s az első, illetve az utolsó strófa hasonlatos szerkezetével együttesen a kiszabadulásnak, a szavak megszólaltatásának, a fellélegzésnek, a kör megszakadásának, s az új megteremtésének valószínűtlenségét törli el. A gondolati, a szerkezeti, a szó-, illetve a szószerkezet-ismétlések a rondó-szerű versformára emlékeztetnek, melynek alkalmazása a XIV. században vált divatossá (nagy művelője Villon). A régihez való visszatérés gondolata szintén a megújhodás képtelenségét, a függetlenség lehetetlenségét sugallják.

 

Valóban. Az egyén kitörése a társadalom köznapiságából, valamint a költő önmegteremtése maga az álom, a vágy.

 

Verselemzésem záró gondolataként Mihail Bahtyin A szó a költészetben és a prózában címűtanulmányának pár sorát emelem ki, mivel annak tömör megfogalmazását láthatjuk benne, aminek ez a rövid elemzés a demonstrálására törekedett: „A költői műfajokban a művészi tudat teljes egészében immanens a nyelvvel; közvetlenül, megszorítások és distanciák nélkül, teljes egészében ez utóbbiban fejezi ki magát. A költő nyelve – a költő vára: a költő a legvégsőkig, oszthatatlanul azon belül van, s minden formát, minden szót, minden fordulatot ezek közvetlen rendeltetésének megfelelően használ, vagyis úgy kezeli őket, mint saját elgondolásának tiszta, közvetítésektől mentes kifejezését.” 2

 

Kovács András Ferenc műalkotásában mintha köd borítaná az Én és a Te alakját. A „palackposta” 3 útvonala körülményesnek bizonyul. Elérkezik, olvasható, de az olvasás folyamata sok rejtélyt hordoz magával. A sorok gondos tördelése, egymás mellé helyezése, s ennek a két mozzanatnak a folyamatos ismétlődése lassan előtérbe helyezi a szavakat. Ezek a szavak azonban nem véletlenszerűen kerültek egymás mellé. A mű egészében nyer sajátos értelmet minden egyes szó, s ezáltal kezd kibontakozni a már említett „palackposta” üzenete.  

 

A művész életet ad versének. Saját életét. Ezt követően, ő csupán a versben lelhető fel, benne él. A verset tehát olvasni kell ahhoz, hogy újra meg újra életre keltsük a benne lakozó szellemet. A mi feladatunk ebből a zárt szférából való kiemelése. Azonban a vers felolvasása maga után vonja az Én hangjának a sajátos, szubjektív hullámzását, dallamosságát. A szó az örök metamorfózis áldozatává válik. Az Én birtokába veheti, sőt eggyé válhat vele. Veszélyes játékot űz az interpretátor. A hang nem válhat teljes mértékben sajátjává. Árnyaltnak kell maradnia. Feladata nem egy új vers létrehozása, hanem a már megírt műalkotás életrekeltése. Ezzel a feladattal állítottam szembe önmagamat, a félelem gondolatával mindvégig kísértve.


Lábjegyzet:

  1. Gottfried Benn: Líraproblémák. In Uő: Esszék, előadások, Bp., Kijárat, 2011, 106. ↩
  2. Bahtyin, Mihail Mihajlovics: A szó a költészetben és a prózában. In Uő: A szó esztétikája, Bp., Gondolat,1976, 197. ↩
  3. Hans-Georg Gadamer, „Ki vagyok Én, és ki vagy Te?” In: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, Szöveggyűjtemény, szerk. Bókay Antal, Vilcsek Béla et al., Bp., Osiris, 2002, 245. ↩
Bejegyzések

Föld

Föld

 

–Ki lennél? Múlt vagy jövő?

– Csak egy fa lennék

Szomorúfűz vagyok, kinek árnya is árnyat vet,

De hangomnak régi fénye oly régen elveszett!

 

– Dalolj a kezdetről!

– Mikor nem voltam erős fa, óriás

Egy kisfiú ültetett, hogy takarjak egy forrást.

Kijárt minden délben, s boldogan ment haza

Én védtem, ha vihar volt, dúlt lelke zápora.

 

– Dalolj a változásról!

– Egyszer aztán nem jött, elvitték a házát.

Elfedték alattam a pataknak forrását.

Új iskola épült, tanultak alattam,

Patakból kúttá vált mind a tudatlan.

 

– Dalolj az életről!

– Lassan szállt az idő, én is megnőttem.

Vésett szívtől vérzik most óriási törzsem.

S megéreztem: minden mozdulatlan állt.

Eltűnt a nagy iskola, eltűnt a sok diák.

 

– Most én dalolok az éjről.

Egy reggel nagy hirtelen óriásgombák nőttek,

Eltakarták kalapjukkal a szürkéskék eget.

Napnyugtakor aztán fűrészekkel jöttek,

Én elszálltam rólad, otthagytam fészkemet.

 

S mégis felkelt újra a Nap!

Egy kis emlék ottmaradt! A természet erősebb!

Jöjjön bár tűzágyú, s öljék meg jövőmet!

 

De egyszer majd itt terem a kisfiú utódja

S újra kiserken a szeretet patakja!

 

 

 

(a képet Bán Sarolta készítette)