Négylépcsős

Ő villamossal érkezett, én busszal. Ugyanott szálltunk le. A London körút és a Kálvária sugárút sarkán. Mindketten vizsgáztunk másnap, de egy italra volt időnk. Bementünk a Négylépcsősbe. Mikor kikértük az italt, egy pillanatra elfelejtettük, hogy nem otthon vagyunk. Itt máshogy kell mondani. Elmagyaráztuk, hogy mit kértünk, majd leültünk a leghátsó asztalhoz. Mi van veled mostanában? Semmi. Veled? Ugyanaz. Persze ez nem így volt. Ő éppen szakított, én meg éppen nyugtattam, hogy jól tette, hogy szakított. A pultos kihozta az italunkat. Elnézést, mi nem ezt kértük. Ebbe nem kell bor! Visszavitte, majd kihozta úgy, ahogy otthon isszuk. Bor nélkül. Otthon mindennek más neve van. A leghátsó asztalnál csak ketten ültünk. Bátran beszélgettünk magunkról, szakításról, italokról, mikor egy idős úr leült mellénk. Vas megyeiek vagytok? Igen. Honnan tudja? Ott voltunk katonák. Maguk? A Patkó meg én. A Patkó meg ő. Mintha egy híres páros, akiket mindenkinek ismernie kellene. Mint Stan és Pan, Hacsek és Sajó. A Patkó és ő. Semmi nem változott itt! – mondta az öreg, majd leült az asztalunkhoz. A székre akasztotta barna vászonkabátját, az asztalra dobta kalapját, és elkezdett mesélni. Nem akartunk törődni vele, figyelni rá, de ő csak mondta. Ez volt a törzshelyünk főiskolás korunkban. Beszélt, beszélt, nőkről, cigarettáról, a szombathelyi laktanya menzájáról, de most már csak a négylépcsős történetre emlékszünk mindketten. Mikor leváltották a kedvenc pincérünket egy mogorva, undok hölgyre, Patkó kitalálta a négylépcsős ugratást. Hogyan lehet négy lépésből felidegesíteni a pultost? Első: kikérni valamit, amit a pultos nem ismer. Második: visszaküldeni az italt valamilyen kifogással. Harmadik: mikor a pultos azt kérdezi, hogy kérünk-e még valamit, egy flegma nemmel válaszolni. Negyedik: nagy címletű pénzzel fizetni, hogy a pultosnak nehéz legyen a visszajárót odaadni.

Zavart minket az öreg őszintesége, túl közvetlennek éreztük, ezért próbáltuk elhitetni vele, hogy unjuk a történeteit. Közönyünk feltűnt neki, és átült a szomszéd asztalhoz, de addigra már úgy éreztük, hogy mindent tudunk róla. Róluk. Hallottunk a dékán mellényéről, Patkó kaján mosolyáról, vitákról, verekedésekről, az ötvenhatos disszidálásról, mikor az öreg mindezt magával vitte, a tíz év csendről, az első karácsonyi üdvözlőlapról Floridából, a negyvenhárom el nem küldött levélről, bennük cigarettával, nőkkel, katonasági menzákkal, törzshelyekkel. Tudtuk, hogy tizenhat éve nem találkoztak, tudtuk, hogy már fél éve kitűzték a mai dátumot. Beszélgettünk tovább, mikor a pultos elvitte a poharainkat. Kértek még valamit? Nem. Az öreg a szomszéd asztalnál mosolygott, és kezébe vette a megyei újságot. Lassan lapozgatott.

Egyszerre vettük észre a teljesen átlagos öregember arcán azt a könnycseppet. A bal szeméből indult a bajsza irányába, de azt már nem érte el, mert az egyik ráncán elcsúszott, és az asztalra esett. Az öreg felkelt, kért két kisvodkát, elővett két szűrő nélküli cigarettát, és az egyikre rágyújtott. A két poharat összekoccintotta, majd az egyiket kiitta. Felvette barna vászonkabátját, és a kalapját kereste. A mi asztalunkon volt. Átnyúlt érte. Patkó tudja, hogyan kell egy lépésből megviccelni az embert! – mondta, és elindult az ajtó felé.  Néztük, ahogy kisétál. Szinte egyszerre ugrottunk az újsághoz. A kisvodka, amit az öreg otthagyott, az alábbi szöveget takarta: Patai Kornél, élt 87 évet.

Felöltöztünk, és a pulthoz indultunk. Fizetnénk. Négyszázhatvan forint lesz. Most vettem fel az ösztöndíjamat. Meghívlak – mondta, és átnyújtott egy tízezrest a pultosnak.