Ittam a poharadból, de nem lettem szerelmes – se szerelmes,

se okosabb, se boldogabb, se bölcsebb. Mint két kis pióca,

olyan a poharad szélén az ajkaim nyoma. Nyál, unalom, betegség,

förtelem. Na de hogy lesz így férjem? Gardénia-függönyöm? Intellektusom?

Szép bőröm? Verseskötetem? – Igen, tudom: a saját poharamat még föl sem emeltem.

 

Ámde a gyász kieszi a testből a lelket, összegyűri a falakban

a keménységet – a magányos házakat (ki ne tudná ezt?) azonnód

ellepik a szellemek. Fiatal lány vagyok, eladó, így aztán anyám, az öreg

színésznő beszél belőlem. Kézfejemen esténként a dédanyám kölnijét érzem –

 

No de vigyük a maradék bort, és most már szaladjunk innen! A kulcsot

a csalánosba dobom, és közelébe se megyek a ruhásszekrénynek,

ahol a parketta is beroskadni látszik ennyi verssor, ennyi búbánat,

ennyi balszerencse, ennyi szorosan egymásba préselt, halott kalap,

kesztyű, sál súlya alatt. J’ai plus de souvenirs que si j’avais mille ans. 

Ám hálátlan sem vagyok, ó dehogy! Megállítom az órákat, és itthagyok

magamból 7241 évet, hogy majd az emlékezzen helyettem.