Igazi meleg nap, tudod.

Húzzák-vonják az időt, mintha meg kéne

vele kötözni – téged, vagy mást, az okokat,

a következményeket, a határidőket, a tennivalók

garmadáját; ezt a nagylábú, ideges asszonyságot,

aki motoszkál mögöttünk, tétován, fürgén

és mégis láthatatlanul, mintha nem egymaga lenne,

hanem száz. Hát ti csak fussatok! Üssetek,

kötözzetek, vágjatok, siessetek, garmadoljatok!

A nárciszokat a kertben láttátok?

Korai a tavasz, talán még nem igazi.

Talán ezért félünk, ezért sietünk annyira.

Mintha ellobbanthatná a szél egy mozdulattal.

A bűnöket korábban követjük el,

mint hogy megbánhatnánk. Ez a Törvény:
a múlt előbbrevaló, mint a jelen –

a jövőre hogy is emlékezhetnénk?
Elrendeltetett, ami megtörtént. Könny

el nem mossa, se győzelem, se megbánás.

De vannak szerelmek, amiket még

nem szerettek el. Hegyek, amik most
indulnak meg, olyan tétován, ahogy a nők

hasában a remény moccan meg. Erőt gyűjt

a szél, hogy mindenkiről megfeledkezzen.

Neki egyetlen napja van, évmilliók óta

egyetlenegy, ezért nem emlékszik senkire sem.

Halott apák, halott anyák.

De megmásíthatatlan a múlt,

ezért nem kel többé életre.

Minden megtörténhetett.

Vajon megtörténhet-e?

Habozik a tenger  – mi mást tehetne? Annyi lény akarja

a halált elkerülni benne, hogy megnyugodni nem tud:

kavarog, hullámzik. Páncélok, csápok, szívek, látni

nem látjuk őket, de a sóvárgásukat érezzük. Cikáz

a halál közöttük, de mind élni akar, villódzni, osztódni,

remegni. Szeretjük a tengert, hisz mi is menekülünk,

bár tart a sodrás, a mi lélegzetnyi időelőnyünk.

Ha a dagályban megmártózol, idegen lények nevetnek

vissza, a mély tenger névtelenjei. Azt a másik sodrást,

ami a mélyből árad hidegen, számítón, nem érezzük.

ÜNNEPI VERS

A tél bezárja a napokat.
Nem marad más belőlünk, csak egy előkanyargó
füstcsík egy cigarettából: kékesen lebeg,
aztán eloszlik. Pedig van itt dió, alma.
Forralt bort kérnél, vagy teát mégis? Lásd,
ebben a házban éltek a dédszüleim, míg éltek,
kiszáradt alma-múmiákból főztek kompótokat.
Hát ők szolgálnak itt ki, ők raknak itt rendet,
és fura válaszokat küldözgetnek a telefonomról
(dédanyám imádott mindenkinek boldog névnapokat
kívánni). Esténként megmosdatnak, Annuskának hívnak,
etetnek, itatnak, a hátam mögé gyűrik a díszpárnáikat.
Lebegek köztük lustán, jóllakottan, aztán kékesen
szétfoszlok, mint a füst dédanyám régi cigarettáiban.

FOLYÓ GÖRÖGORSZÁGBAN

Kipróbálja a folyó a hidat,
hisz nem rest, ő is fiatal,
felfrissült a szélben, a csapongó
márciusban, folyik, csobog-
csobog, végigbeszéli a napokat.
Tiszta, könnyű, hatalmas.
Mint féltékeny, öreg szeretők,
olvadó hegyek figyelik:
– Kicsi Phyllis, hova
csavarogsz? Nem félsz
nekünk nemet mondani!?

A GYÓGYÍTHATATLAN

Gyógyíthatatlan, mondták.
Ő meg nevetett. Mennyi nyavalyát élt túl,
egyikből se gyógyult meg, de minden hajnalban
rágósabb és erősebb lett.

Hajnalban öltözködnek a szépek,
és munkába indulnak a boldogok.
Zsibongás. Becsapódó ajtók. Lámcsak
áramlik a vér a vezetékekben.

A gyűlölet lassú orvosság a daganatokra, sebekre,
azokra a betegségekre, melyek még csak
gondolatban léteznek, de ott kóvályognak az ereiben.

Hajnal! Mennyi undok zaj!
Lever egy poharat,
hogy az utálat meggyulladjon benne.

Nincs vész, gondolja.
Azok csak sietnek.
De a gyógyíthatatlanok öröklik a földet.