Igen, tudjuk,

megismerték egymást –

szeretkeztek. No de hogy hívták

a gödölyét, amit Ádám először

leterített? Mi volt előbb? A mardosó

éhség vagy a kíváncsiság? Na de mért akarná a húst,

aki nem ismeri? A kínlódás extázisát?

A mindentudó fák tövében

megroppanó gerinc hangját?.

Vártak egy kicsit. Mert hátha…

Talán csak játszik velük… Utána feláll,

méltatlankodva béget, és az illatosan szűz

füvön játékosan megint

végighemperedik.

És várták,

hogy a fák megreszketnek,

a víz megromlik,

az éjszaka megkeseredik.

De se egy rebbenés

se egy árnyék

semmi

semmi

ÖSSZE

A düh ritkássá teszi a levegőt. Édes, édes –

kortyokban hörpölöm, nem tudok betelni vele,

összetört poharak , összetört hörgők, igen,

de még több kell az éles, a villanyfény-részegséghez,

amíg végigtöröm, -zúzom magam a megsemmisülésbe.

Isten, mondják, jóindulatában teremtette a földet,

öreguras dünnyögéssel minden rögöt kézbe vett,

közben le- és felkapcsolgatta a csillárokat és csillagégőket,

hogy a Gyermeknek karácsonyra minden tündöklő, tiszta

és makulátlan legyen. De Neki esze ágában nem volt csodálni

a csillagpályákat, ahogy a verssorokat sem, amiket a költők

az öregemberek nyugalmával csiszolnak egybe.

Nem gyönyörködött a szavak milliomféleségében,

abban, ami minden emberi mondatot és arcot

összetéveszthetetlenné tesz. Ő csak a dühöt látja, az édes,

a szerteszét spriccelő dühöt – ahogy nagy kortyokban,

ahogy boldogan, ahogy mindannyian, mint a denevérek,

át a ritkás levegőn, végig törve-zúzva önmagunkat…

Ó, adj még egyetlen napot nekünk, Uram!

IV. EMELET

A csöndben a fogaimat próbálgatom. Az ujjaimat,

az ütéseket, a csípéseket, a karmolásokat.

Mert minden mozdulat (még a képzeletbeli is)

meghosszabbítja az életemet. Élne-e még a tenger,

ha nem csapkodna, ha nem dühöngene?

Liheg az éjszakai város is, aluljárók vágnak

a testébe, lázas karok, autópálya-ívek

kötözik egybe. Felettem ragyog elérhetetlen

messze az Aldebaran. Ő se nem élő,

se nem halott. Érinthetetlen.

Ittam a poharadból, de nem lettem szerelmes – se szerelmes,

se okosabb, se boldogabb, se bölcsebb. Mint két kis pióca,

olyan a poharad szélén az ajkam nyoma. Nyál, unalom, betegség,

förtelem. Na de hogy lesz így férjem? Gardénia-függönyöm? Intellektusom?

Szép bőröm? Verseskötetem? Igen, tudom: a saját poharamat még föl sem emeltem.

A gyász kieszi a testből a lelket, összegyűri a falakban

a keménységet – a magányos házakat azonmód ellepik a szellemek. Fiatal lány vagyok, 

eladó, így aztán anyám, az öreg színésznő beszél belőlem. 

Kézfejemen a dédanyám kölnijét érzem –

no de vigyük a maradék bort, és szaladjunk innen! A kulcsot

a csalánosba dobom, és közelébe se megyek a ruhásszekrénynek,

ahol a parketta is beroskad ennyi búbánat, ennyi szorosan egymásba préselt, 

halott kalap,halott kesztyű, halott sál alatt. 

J’ai plus de souvenirs que si j’avais mille ans. No de hálátlan

sem vagyok! Megállítom az órákat, és itthagyok

magamból 7241 évet, hogy emlékezzen helyettem.