Kipattantja a rügyekből a színeket,
a sebekből a nedveket – nincs irgalom, hát
itt a július. Rákönyököl a nap a horizontra,
ma háromszor is meghalnak a gonoszok,
és beteljesül minden, aminek csak teljesedni kell,
cselszövés, ígéret, szerelem. Árad, hullámzik
millió lepke, repdes a fény, megtelik illattal,
jó ízzel a pincegádor. Forr, lobog a délután,
a nyár majd’ összerogy a saját súlyától.
(Illusztráció: Paul Cézanne Fürdőzők)
Robban a fehérség a levegőben.
Még nem látod a havat, de itt az ígérete:
selyemkendőt húznak át a csonthidegen.
A halott nő is sírni szeretne: szerteszórni
limlomot, bánatot, számlát, fáradtságot,
gyűlölettel összemocskolt leveleket.
Aztán csak nézni, ahogy szerte, szerte…
csipkévé válik, ami más nem lehet.
A szádat, a szemecskédet, a nyelvecskédet,
eszem-veszem. Hazajárok hozzád, mint bagoly
a toronyba, áram a vezetékekbe. A nagymamád vagyok,
a lelkiismereted, az egyetlened. Nem hagyhatlak el.
A porcicamicák az ágy alatt mind téged figyelnek.
Tudod, hogy tudom – tudom, hogy tudod;
összeráncolom a homlokom, ha megrezzensz.
A húsom vagy, a tornyocskám, a lelkem. Kicsi
a kicsikébe. Kóbor áram a vezetékekbe.
Irigy, fekete vér az ereidbe.
Az én vérem.
Lent és fent magabiztos, ragyogó egykedvűségben élnek a lények,
de nekem csak a várakozás jut: a túl gyorsan koszolódó, hófehér
ruhák, a séta a parton, a szív mélyén megrebbenő halálfélelem.
Pedig nekem és értem vajúdik a tenger, hogy mint a fel-lecsapó madarak,
megszülessek, de ne kerülhessek messzire. Ragadozóapa, ragadozóanya –
amit nem mertem elmondani, azt a szél kibeszéli belőlem. Vijjog egy madár
önfeledten. Sápadt-fehéren vonaglik a tengerparti utca, megsérteném –
még jobban, agyon, igen. Elfehérednek a rózsák, mert a vörösségük
ma már hadüzenet. Még a szerteszórt vércseppek is feldühítik a tengert
– a tengert, ami apálykor elbocsát, dagálykor megkegyelmez.
Játszva, könnyedén. Már észre sem veszed.
(Első megjelenés: Szőrös kő)
Július. Fülledt, olajos, gyári meleg. Gyere, kicsim,
hajtsd az ölembe a fejecskédet. De késő van anya,
most nem lehet. Vigyázz, vigyázz, kiszúrom a szívedet.
Jaj, anyu, nincs is szívem. És tudod, hogy csak viccelek.
De a hideg lassú és természetes. A gyengédség,
ahogy a fény is megadja magát az ég lassú kékjének.
Tűszúrások a csillagok, távolibbak, mint a régi sértések.
Kinyújtózhatom, már nem is érzem őket.
Illusztráció: Gabriel Rossetti
Nők, akik csak hatalomból értenek. Löttyedt mellű,
vízszemű asszonyok. Asszonyok a templom leghátsó
sorából, a kikötő sarkából, ahol még a szél is pénzt szed
az arra járóktól. És nemcsak pénzt, hanem néhány évet
az életedből, egy harapást az arcodból. Régen rabszolgákat
hajtottak erre, talán tőlük tanult meg vicsorogni a tenger.
De csak a paloták öregszenek. A nyomor kikötői
olyan elevenek, mintha a halálod vagy félelmed éltetné őket,
egyre falánkabbak, egyre hangosabbak és egyre éhesebbek.
