Már régóta gyűlöletet eszem: véres húsokhoz
szivacsos, könnyízű kenyeret. Tedd túl magad rajta,
hagyd abba, felejtsd el! De ilyen a sértés természete,
mindent kínossá, mindent véressé tesz. Szennyes lettem,
kegyetlen, közönséges – hisz vérig sértettek, nemde?
Kinézek az ablakon, de kint sincs mit néznem: macskák
kerülgetnek egy rettegő, sántán bicegő verebet. Körbeveszik,
kerülgetik, játszanak vele. Aztán ráugranak és vége.

Korai, még reménytelenül korai
ez a tavasz. Pedig a forró szél
a szőlőtőkék között beleakad a hajamba,
és én viszem magammal a városba, mint
egy összepöndörödött levélkét. Nem is kell most
a harisnya – ez a fényes békabőr – letépem magamról,
milyen álnok, milyen vénasszonyos! A táskámban
helyet kell találni, aztán indulhatunk. Még csipked
a szél, komótosan gyűlnek észak felől a felhők,
hideg az utasok szeme a HÉV-en, olyan békabőrös,
aztán utolér minket egy zápor, végül egy SMS,
siess, siess, siess…, már elkezdődött, odaért, kikérte…

Beleálnokul a kék ég a felhőkbe.

Egy boldog férfin ragyog az esőkabát is.
Meglepetés a szeme szürkéje, legfehérebb
fehér az inge, mint a gyerekek, viháncolnak
a karján a sápadt szőrszálak. Sovány, mert megteheti.
Boldog, mert lüktet a szél, és a sirályok estére hazatérnek.
Parancsolnia se kell: ragyognak a levélkék,
a szél dagályt hoz, fáradtságot, frissességet,
majd reménységet. Árad és lüktet a tenger.

Régóta ismerem, igen. Sokáig a késődélután
tartófalait építette. Aztán hajós lett, kijáratot keresett
a tengerhez, majd a virágillatú utcákat védte Pompejiben.
Ott vesztettem el. Azóta egyedül bajlódom a tűzzel.

Ma bátorság tölti el a madarakat.
És mint a vér, olyan kék a tenger.

Mint a fogaim közé akadt húsdarab,

olyan a szerelem. Le kéne nyelnem, ki kéne
köpnöm, hogy ne mérgezzen. Olvasni helyette
valami könnyűt és szépet, levegőt venni,
megnyugodni, és nem tenni úgy, mintha seb lenne
a számban, gyógyíthatatlan. Azért haragszom,
mert annyira sem ismerlek téged, annyira sem
foglak ismerni soha,

hogy haragudhassak.

SZORONGÁS, FORRÓSÁG

Nem mozdul. Pedig kaput, szívet,
ajtót és ablakot tárva-nyitva hagy a félelem.
Mehetnék, ha mehetnék. A szél ráül a lelkemre,
nekifut, történik helyettem. De húzz ki
egyetlen szót a bosszú könyvéből!
Érints meg, szólíts a testvérednek!
Megmosom az arcom, és veled megyek.

REMÉNY, HITELBE

Kínhalált, gyönyört, a levendula
nyugtalan színét, egy lakatlan világvárost,
ami a szemed láttára omlik porrá, gyémántot,
amit a félelem változtat zavaros villanássá,
a legrégibb múltat, ami ott lapul a létigék mélyén…
Tedd meg! Hozd el! Csináld meg! És én majd egyszer…
Én halandó vagyok. Öreg és bizalmatlan.
De te szerelmes.

KILENCVENCVÁROS

Még jó, hogy megállt a metró a Keletinél.
Megállt, kimerült, elfogyott – a pénz, az idő,
a lelkesedés. És maradt az előrelátás, az illetékes.
Hogy nincs tovább. Nem érünk el a barlangokhoz,
ahol a földmélyi patakok teleszívják magukat
bűnnel, rettegéssel, és nevet adnak a félelemnek:
Rákos, Kőbánya, Palota.  Sok száz év félig temetett,
elüszkösödött végtagjai. Nyílt város, Budapest!
Tőled tanultam gyűlölni.
 

Apám meghalt. De a számokat itthagyta.

A peckes hetest, a vonakodó huszonegyest, az ötöst,

ezt a púpos és nyugodt önelégültet. És a többit is.

Hozzá a gondolkodás, a türelem, a mértéktartás

adományát. Merthogy számokkal lemérhető és kirakható

az egész világegyetem. Lemérhető? Talán igen.

De csak mi tudunk számolni, a dolgok meg hagyják,

hogy összeszámoljuk őket. A fák, a házak, a csillagok

tőlünk függetlenül ragyognak tisztán és átszellemülten.

Köztük apám, a számolóművész. Nem érheti utol,

nem sebezheti meg – nem, nem és nem –

ha egyszer összeszámolom a közös bűnöket.