Egy boldog férfin ragyog az esőkabát is.
Meglepetés a szeme szürkéje, legfehérebb
fehér az inge, mint a gyerekek, viháncolnak
a karján a sápadt szőrszálak. Sovány, mert megteheti.
Boldog, mert lüktet a szél, és a sirályok estére hazatérnek.
Parancsolnia se kell: ragyognak a levélkék,
a szél dagályt hoz, fáradtságot, frissességet,
majd reménységet. Árad és lüktet a tenger.

Régóta ismerem, igen. Sokáig a késődélután
tartófalait építette. Aztán hajós lett, kijáratot keresett
a tengerhez, majd a virágillatú utcákat védte Pompejiben.
Ott vesztettem el. Azóta egyedül bajlódom a tűzzel.

Ma bátorság tölti el a madarakat.
És mint a vér, olyan kék a tenger.